Mese

Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy

Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak fel­túrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandoz­ták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. 

 Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon. 

 — Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte. 

 — Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka. 

 — Minek? Minek? 

 — A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szán­kóm, hogy még a téli szél sem ér utol! 

 — Hideg lesz! Hideg lesz! 

 — Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra! 

 — Kit viszel magaddal? 

 — Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. 

 A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a pa­tak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szar­vasok. 

 Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármá­ra lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié. 

 — Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz! 

 — Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szán­kófélém volna...

 — Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle! 

 — Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig! 

 Már indult is az egész társaság malacka háza felé. 

 Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre tü­relmetlenebbül. 

 — Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl. 

 — Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege. 

 Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy megla­pult, hogy a kunkori farkincája se rezzent. 

 — Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és dél­re visszahozzuk! 

 Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanat­lan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem moz­dulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez? 

 — Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy lát­szik, korán reggel kiment az Ürgedombra! 

 — Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábál­nunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot! 

 Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok idő­be telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Bös­két, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mu­tatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mö­gött a kanyarban. 

 — Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kime­legszik. 

 A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra. 

 — Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körül­nézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott. 

 — Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt va­lahol. 

 — Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, oda­bent .. . 

 A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szu­szogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egye­dül! ... 

 — Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült. 

 — Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánká­zott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. 

 Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. 

 Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét: 

 — Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget. 

 — Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! 

 Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kuko­ricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek. 

 — Ki az? 

 — Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid! 

 — Mit akartok? 

 — Majd meglátod! 

 Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarva­sok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé. 

 — Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem vol­tál itthon. Ezt hoztuk helyette! 

 Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt. 

 — Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szán­kódat, többet is hoztunk volna. 

 — Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott: 

 — Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál? 

 Malackánál újra eltörött a mécses. 

 — Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta. 

 — Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e? 

 — Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.

Mondóka, ének

Új dalt tanultunk a hóemberről.

Körjáték formájában játszottuk el a dalt. Az első versszak alatt egy gyerek a kör közepén állt, a többiek körbejárva énekelték a dalt. a második versszaknál a körben bent álló választott magának egy párt, vele táncolt bent, a többiek tapssal kísérték. a végé pedig mindenki „ide-oda düledezett.”

A dalban van szünet is, ezt is jeleztük a tapsnál.

Ismételtük a Gólya, gilice című dalt is, ahol kézen fogva sétálnak a dallamra, a végén pedig mindig az utolsó gyerek fut előre, hogy ő legyen a sorvezető. Addig játszottuk, míg az eredeti első visszaért a sor elejére.

A szintén szünetet is tartalmazó mondókát is ismételtük (Egyedem, begyedem bú)

Zenehallgatásnál Leopold Mozart Zenés szánkózás című művét hallgattuk meg, közben el is játszottuk a didergőket, a báli táncot, a visszautat a szánkón.

 00:00 Allegro maestoso (Intrada/Bevezetés)

01:06 Allegretto (Schlittenfahrt/Szánkózás)

03:12 Andante molto (Das vor Kälte/A hidegtől reszkető fehérnép)

06:16 Minuetto (Des Balles Anfang/A bál kezdete)

07:25 Trio 08:13 Da Capo Minuetto

08:50 Rondo (Der letzter Tanz/Utolsó tánc)

10:00 Allegretto (Schlittenfahrt/Szánkózás)

Barkácsolás

Festettünk kék papírra fehér festékkel hóembert a havazásban.

Készítettünk hóembert papírcsík hajtogatással. 

Környezetünk

Megfigyeltük a havat, havazást „élőben” az udvaron.

Hógolyóztunk, szánkóztunk.

Kísérleteztünk:

• bevittünk egy hógolyót az udvarról, tányérba tettük, és vártuk, mi fog történni.
• a felolvadt hógolyót- a vizet- kivittük a teraszra, és másnap megnéztük, mi történt vele.
• hóból víz lesz, de vízből nem lesz újra hó, hanem jéggé fagy.

Összekevert ruhadarabokból kiválasztottuk, melyek a téliek.

Mozgás

 Labdagyakorlatokat végeztünk

• gurítás kézzel, homlokkal
• pattogtatás két kézzel padon, talajon
• páros gyakorlatok labdával (gurítás, dobás)

Matematika

Számláltunk 6-os számkörben

• fogpiszkálókból (mindenki kapott 7 darabot) annyit kellett kitenni maguk elé, ahányat a nagy dobókocka mutatott
• mikor raktuk ki a legkevesebbet?
• mikor a legtöbbet?
• mikor maradt meg a legtöbb fogpiszkálónk?
• mindenkinek annyi játékot kellett a szőnyegre hoznia, ahányat tapsoltam neki
• ki mennyit hozott?
• kik azok, akik egyforma mennyiséget hoztak?
• ki hozta legtöbbet, ki a legkevesebbet?
• megszámoltuk a lányokat, aztán a fiúkat. Kik voltak többen?
• kihívtam adott számú gyereket. Hányan vannak? Hogy lesznek eggyel többen, eggyel kevesebben?

Anyanyelvi nevelés

• gyűjtsünk olyan szavakat, amelyek a télről jutnak eszünkbe!
• hógolyó játék: az összegombócozott zoknik a hógolyók, amiket akkor lehet eldobni, illetve összeszedni, ha az általam hallott történetben hallják a TÉL szót
• ellentétpárok, ezúttal képeken: van egy ehhez készült kártyacsomag. némelyik nem is olyan egyszerű. Kiosztottam úgy, hogy mindnek legyen párja. Ezután a gyerekek felmutatták a sajátjukat, és megkeresték a párjukat, majd megbeszéltük, miért az a párja. ezúttal a pár nem hasonlóságon alapult, hanem pont a különbözőségen (pl. a kalitkába a madár berepül, vagy kirepül; a gólya áll vagy száll; a kislány lehajol vagy kinyújtózik; az égen a hold van fent, vagy a nap; a fagyi hideg, a tea forró; a csiga lassú, a nyúl fut; a dinnye egész, vagy fél;)

Folytatásos mese:

Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?