Állatok Világnapja

Mese

A brémai muzsikusok (Grimm mese átdolgozása)

Volt egyszer egy ember és annak egy öreg szamara, aki hűségesen szolgálta gazdáját hosszú évek óta, de most már annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a munkát. Az ember már azt számolgatta, mennyit kap majd a bőréért, a szamár azonban megneszelte, mit forgat a fejében, ezért megszökött és elhatározta, hogy meg sem áll Bréma városáig. „Ott majd jól megélek, mint városi zenész” – gondolta. Elhatározását tett követte, és már jó hosszú út volt mögötte, amikor az út szélén egy kutyát pillantott meg: ott feküdt és ásítozott, mint aki nagyon fáradt.

– Mit ásítozol itt, cimbora? – kérdezte a szamár.

– Hát, mert minden nappal csak öregebb és gyengébb leszek – felelte a kutya. – Már nem tudom hajtani a vadat, és a gazdám kis híján agyonütött. Ezért elszöktem, és most nem tudom, hogyan keressem meg a kenyerem.

– Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, hogy városi muzsikus legyek. Ha akarod, gyere te is, zenéljünk együtt. Én majd lanton játszom, te pedig dobolhatsz hozzá.

A kutyának tetszett a terv, így elindultak.

Egyszer csak megpillantottak egy macskát az út közepén, aki igencsak fancsali képet vágott!

– Hát neked meg mi bajod, cirmos? – kérdezte a szamár.

– Te sem lennél túl vidám, ha olyan szorult helyzetben lennél, min én! – felelte a macska.

– Merthogy már öreg vagyok, elkoptak a fogaim, és szívesebben üldögélnék egy gombolyaggal meg egy tál tejjel a tűz mellett, mint hogy egerek után futkorásszak. A gazdasszonyom már vízbe akart fojtani, de elszöktem. Most aztán nem tudom, mihez kezdjek, adjatok tanácsot!

– Gyere velünk Brémába. Jól értesz a macskazenéhez, kiváló városi muzsikus lesz belőled.

A macska beleegyezett, és csatlakozott hozzájuk. A három vándor hamarosan egy tanyához ért, ahol a pajta tetején egy kakas ült, és torkaszakadtából kukorékolt.

– Miért rikoltozol ilyen velőtrázó hangon? – kérdezte a szamár.

– Így jósolom meg a jó időt – felelte a kakas -, de rám sajnosnem jó idők jönnek. Nagy vendégség lesz itt vasárnap, és a gazdasszonyom a fülem hallatára utasította a szakácsnőt, hogy csináljon belőlem levest, így ma este kitekerik a nyakamat. Kukorékolok hát jó hangosan, amíg még megtehetem.

– Ugyan már, kakas pajtás – mondta a szamár -, gyere inkább velünk. Brémába tartunk, hogy jobb sorsot találjunk magunknak. Neked szép érces hangod van, beleillik a kórusba.

A kakasnak is tetszett az elképzelés, így most már négyen mentek tovább. Brémába azonban hosszú volt az út, nem értek oda egy nap alatt, s az esete egy erdőben köszönt rájuk. A szamár és a kutya leheveredett egy nagy fa alá, a macska felmászott egy ágra, a kakas pedig felröppent a fa legtetejére, mert ott érezte magát leginkább biztonságban. Mielőtt aludni tért volna, körülnézett, és messze a távolban fénypontot pillantott meg. Le is szólt a társainak, hogy elég közel vannak egy házikóhoz. A szamár azt felelte:

– Ha ez igaz, menjünk még egy darabon, mert itt nagyon rossz a legelő.

– A kutya így folytatta: – Úgy bizony! Én sem vetnék meg egy jó húsos csontot! – Így aztán sietve elindultak a fény irányába, amely egyre erősebben világított, míg végül megérkeztek egy rablótanyához. A szamár, aki a legmagasabb volt, benézett az ablakon.

– Mit látsz, szamár koma? – kérdezte a kakas.

– Hogy mit látok? Bent van egy dúsan megterített asztal, telefinom húsokkal, mindenféle itallal, a rablók pedig körülötte ülnek és mulatoznak.

– Nem hangzik rosszul – mondta a kakas.

– Úgy ám, szívesen lennék a helyükben – felelte a szamár. Tanakodni kezdtek, hogyan űzzék ki a házból a rablókat, és végül ki is ötöltek valamit. A szamár feltette mellső patáit az ablakpárkányra, a kutya felmászott a szamár hátára, a macska a kutya hátára, s legvégül a kakas felröppent a macska fejére. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, egy jelre egyszerre kezdtek el muzsikálni: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Olyan fülsiketítő lármát csaptak, hogy még az ablaküveg is megremegett belé! E kísérteties hangok hallatán a rablók rémülten felpattantak, mert azt hitték, szellemek látogatták meg őket, és mind bemenekültek az erdőbe. A négy cimbora pedig bement a házba, és azonnal eltüntettek mindent, mintha hetek óta egy falatot sem ettek volna. Azután eloltották a lámpát és mindegyik megkereste a neki való fekhelyet. A szamár egy marék szalmára heveredett, a kutya az ajtó mögé, a macska a tűzhely hamujába, a kakas pedig a keresztgerendára. A hosszú gyaloglástól kimerülten hamarosan mély álomba zuhantak.

Éjfélkor a rablók a rejtekhelyükről észrevették, hogy a házban már nincs fény, és minden csendesnek tűnik. A rablók kapitánya azt mondta:

– Nem kellett volna úgy megijednünk. Körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk. – Ezzel előreküldött egy felderítőt, aki semmi mozgást nem észlelt, ezért a konyhába ment, hogy gyufát gyújtson. A macska világító szemeit tüzes széndaraboknak vélte, és nyújtotta feléjük a gyufát, hogy lángra lobbanjon. A macskának azonban ez nem tetszett, a rabló arcába ugrott, köpködött-prüszkölt rá, és összevissza karmolta. A rabló most a hátsó ajtóhoz menekült, de a fekvő kutya felugrott, és beleharapott a lába szárába. Sántikálva a szalmára tévedt, ahol a szamár hevert, az pedig hátsó lábával jól belérúgott. És még ez sem volt elég, mert a zajra felriadt a kakas, szárnyaival csapkodott, és lerikoltott a keresztgerendáról:

– Kukurikú! Kukurikú!

A rabló inaszakadtából menekült vissza a kapitányhoz, és azt mondta:

– Jaj, uram, egy szörnyű boszorkány él a házban, aki rám köpött és hosszú körmeivel összekarmolta az arcomat. Az ajtó előtt egy férfi áll, aki késével belevágott a lábamba. Az udvaron egy fekete szörnyeteg fekszik, aki egy nagy bunkósbottal tanított móresre. A háztetőn pedig egy bíró ül, aki azt kiáltotta: „Kötélrevaló! Kötélrevaló!” Menekültem, ahogy csak tudtam.

A rablók ezek után már nem mertek visszatérni a házukba, a négy brémai muzsikus meg olyan jól érezte ott magát, hogy eszük ágában sem volt továbbmenni! Ma is ott élnek, ha meg nem haltak.

A mesét a Fabatka Bábszínház előadásában is megnéztük.

Megnéztük a gyerekekkel interneten a Bréma főterén álló szobrot is.

Az aranyos tarajos kiskakas
Orosz népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr, egy rigó és egy aranyos tarajos kiskakas. Az erdõben laktak egy kunyhóban. A kandúr és a rigó eljárt fát vágni, a kiskakast pedig otthon hagyták. Így történt ez minden reggel.
Amikor a jó barátok elmentek, szigorúan a lelkére kötötték:
- Messzire megyünk, te maradj itthon, tarts rendet a házban, de meg se nyikkanj, ha jön a róka, az ablakon se nézz ki!
Amint megtudta a róka, hogy a kandúr és a rigó nincsenek otthon, odaszaladt a kunyhóhoz, leült az ablak alá és elkezdett énekelni:

Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!

A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba.
A kiskakas kiabálni kezdett:

Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdõn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!

A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözõbe vették a rókát, s visszaszerezték tõle a kiskakast.
Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdõbe mentek fát vágni. Mielõtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- Jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó messzire az erdõbe fát vágni. A róka meg csak erre várt. Ott termett, és elkezdett énekelni:

Kiskakas, te kiskakas,
Szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!

Lapult a kakaska, hallgat. A róka újra kezdi:

Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?

Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon.

-Az ám, kakaskának mi jutott?

A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas:

Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdõn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!

A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tõle a kiskakast.
- Még ez egyszer kiszabadítottunk - mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz!
Telt múlt az idõ, a kandúr és a rigó ismét az erdõbe mentek fát vágni. Mielõtt elindultak, igen szigorúan a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- De most aztán kakaska, jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdõbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni:

Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!

A kiskakas nem moccan, hallgat. A róka ismét rázendít:

Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?

Lapult a kakaska. A róka meg fújja:

Emberek jöttek sereggel,
mogyorót szórtak marokkal.
Fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?

A kiskakas ezt már nem hagyta szó nélkül, nem hallgatott a jó szóra, is kidugta a fejét az ablakon és elkukorékolta magát:

-Az ám, kakaskának mi jutott?

A róka myakon csípte a kiskakast, és már vitte is a karmai közt a sötét erdõn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba.
Kiabálhatott a kaakaska, ahogy a torkán kifért, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották. Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol.
A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó, követték a róka csapását a rókalyukig. Ott a kandúr kapta a citeráját, és pengette-zengette:

Cini, cini, citera,

aranyból a húrja,

itthon van e gyönyörű,

palota lakója?

Hallgatja a róka, hallgatja, s ekkép gondolkozik:

"Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen."
Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját.
Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszõkosárba, s hazavitték.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Vers

PákozdiGabriella: Százlábú bánat

Láb, láb, csupa láb
kétszáz zokni
legalább
ezenfelül
kétszáz cipő
irgalmatlan nagy
hajcihő
kikötözöm
bekötözöm
húzom fűzöm
nyomom lököm
cipő
zokni
láb-galiba
- Mért nem lettem inkább csiga?

Mondóka, ének

Új dalt tanultunk

Vigye el a róka- Kányádi Sándor szövege, Gryllus Vilmos zeneéje

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!