Mese

Szepesi Zsuzsanna: Vili, a városi vakond

November vége volt, már csípősek a nappalok, fagyosak az éjszakák. Télre készülődött a városszéli kertek vakond családja is. Vakond papa a mélyebb járatokat tisztogatta. Vakond mama a felcseperedett gyermekekkel átismételte a vakond élet minden csínját-bánját. Mikor végeztek, megnyugodva sietett vakond papa segítségére. Ekkor történt, hogy Vili, a legkisebb, kíváncsian utána eredt. A sok forduló, kereszteződés azonban megzavarta a tájékozódásban. Eltévedt szegény, s mivel el is fáradt, behúzódott egy meleg sarokba. Ott szenderedett álomba, ott érte őt a tavasz – egyedül. Felébredve először nem is tudta, hol van. Mély csend vette körül. Aztán eszébe jutott vakond mama minden tanítása. Elindult hát az önálló életbe: saját járatokat építeni, saját családot alapítani. Nagy lendülettel indult a felszín felé, hiszen tavasztól annak közelében van sok dolga egy vakondnak. Ásott-fúrt, haladt kitartóan. Mégis, bárhol akart várat túrni, valami keménybe ütközött! Nem tudta szegény, hogy a terjeszkedő város aszfaltrengetege alá jutott. Fáradt és 10 kétségbeesett volt már, de fülében csengtek a szülői intelmek. Haladt hát tovább, alig engedett magának pihenőt. Egyszer aztán gyökerekbe ütközött, és elindult felfelé a legvastagabb gyökér mentén. Nehezen haladt, mert nagyon kemény, tömör volt ott a talaj. Addig-addig küszködött, mígnem egy kornyadozó, vén platán tövénél végre kitúrta a maga várát. Boldogan megpihent, majd érdeklődve derítette fel új otthonát.

Kicsit szűknek találta, de nem keseredett el. Mikor este nyugovóra tért, sóhajtozásra lett figyelmes. Az öreg platán beszélgetett valakivel, s panaszkodott a sorsára. Így tudta meg az ifjú vakond, hogy városlakó lett ő is. Egy sétány betonjában díszlő fa törzse körüli piciny területen jutott a felszínre. Vili bíztatására az öreg fa elsorolta minden baját. Elmesélte, hogy még sok társa jutott ilyen sorsra ott a járdán. Alig kapnak éltető vizet, mert a kemény földbe nem szivárog le a csapadék. Gyökereiken rengeteg a féreg, levegőhöz is alig jutnak. Ezért olyan sápadtak, kókadtak. Mindenki betegnek hiszi őket, már a kivágásukat fontolgatják. Vili, megértve az öreg fát, nem habozott egy percig sem. Már tudta, mit kell tennie, hogyan lesz ő a város hasznos lakója. Sorra felkereste a járda fogságába esett platánokat. Lazította a kicsiny földfelszínt, hogy az éltető csapadék lejusson a mélybe. A gyökerek között épített járataiban szorgalmasan gyűjtötte a férgeket. 11 A fák boldogan fogadták. Ezen a tavaszon kivirultak. Olyan üde és dús lombot eresztettek, hogy a környék lakói csodájukra jártak. Koronájukba madarak költöztek, nyáron az árnyékukban sétálók pihentek. Vili és a platánok örök barátok lettek. Langyos estéken együtt hallgatták az arra járók elégedett, örömteli szavait: - Milyen szép ez az utca ezzel az üde fasorral! – mondták elismerően. Nem is sejtették, kinek köszönhető mindez a változás, és milyen szerencsések, hogy az a kis vakond éppen az ő városukba tévedt. Vili pedig megnyugodva és boldogan tért nyugovóra birodalmában minden este.

Szepesi Zsuzsanna: Tündérország rózsái

Egykor régen, amikor a hegyek még az égig értek, s tetejükről el lehetett érni a Napot, volt akkor egy csodálatos ország. Tündérország volt annak neve, s lakói oly vidámak és szépek voltak, hogy minden irigyelte őket. Tündérország csücskében egy csodálatos kert virított. Szebbnél szebb, élénk színű, bársonyos szirmú virágok nyíltak benne. Azokból a szirmokból készült a tündérek párnája. A virágok közül legnagyobb becsben a rózsák álltak, mert az ő puha, harmatos szirmaik illatoztak a legédesebben. Védeni, óvni kellett hát a kertet, ezért eldugott helyen volt a csörgő patakon túl. A patak öntözte vizével, s annak lakói is csak messziről gyönyörködhettek a színpompás virágmezőben.

Nem is akadt ellensége a kertnek, csupán a patakon túli öreg szilvafán tanyázó zöld levéltetvek fenték rá fogukat. Örökké ott ólálkodtak, lesték, miként tudnának beszökni a kertbe, hiszen szerették a rózsa édes nedvét is. De a kert ura, a Tündérmanó gondos gazda volt. Ha betévedt egy idegen, rögtön ott termett, a néha beszökő tetveket pedig kíméletlenül visszatoloncolta a patakon túlra. Gondozta és nyesegette a töveket, s ő szállította a leszüretelt, illatos szirmokat a tündéreknek. Csupán az volt a nagy bánata, hogy nemzetségének utolsó tagja volt, tudását nem örökíthette tovább.

Egy szép napon tanácskozásra hívták a Tündérmanót az ország másik felébe. Ő félve hagyta ott kertjét, különösen a rózsákat féltette. Ezért titokban utazott el, nehogy a levéltetvek tudomást szerezzenek távollétéről. Már két napja volt távol, amikor kereste őt a kékcinege. Hangos szólongatását meghallották a tetvek, akiknek az öreg, kiszáradó félben lévő szilvafa nem adott már elég nedvet. Rögtön sejtették, őrizetlen a kert. Nosza! Több se kellett nekik, csatasorba álltak, s átkeltek a patakon. A kert virágai elrémülve látták a közelgő veszedelmet, de nem tehettek semmit. Mire beesteledett, a tetűhad ellepte a rózsák friss hajtásait, és mohón szívta a feslő bimbók édes nedvét. Reggel a szegfűk, violák, liliomok csak alélt, hervadt rózsákat láttak. Hangos zokogásba kezdtek, fájdalmas siránkozásukat felkapta a szél, és repítette a manó felé. Az tüstént indult vissza, de a kertbe érve látta, egyedül ott ő már nem tehet semmit. Annyi, de annyi levéltetű ült a rózsák bimbóin, hogy zöld szirmúnak tűnt mind. A manó elkeseredve ült le a patak partjára, forró könnyei a kövekre hullottak.A könnyzápor lecsurgott a kő alá, s egyszer csak előbújásra késztette az ott pihenő katicát.

A katica hét pettyét megszárogatva kérdezte a Tündérmanót, mi a nagy bánata. Az meg rendre elpanaszolta a szörnyű pusztítást, a rózsák hervadását. A kis katica rögtön tudta, mit kell tennie. Fürgén körberöpködte a köveket, előhívta családját, s nekiláttak a bimbók tisztításának.

A manó csodálattal figyelte szakértelmüket, és boldogan látta, hogy féltett rózsái lassan-lassan életre kelnek. Bársonyos szirmaik között újra csillogtak a harmatcseppek, illatuk ismét betöltötte a kertet. A katicacsalád három nap alatt, lankadatlan munkával tisztává varázsolta az összes rózsát. Minden levéltetű eltűnt a kertből örökre. A manó marasztalta őket, tudta, méltó utódai lennének a kert óvásában. Két bogárka, a két legöregebb ott is maradt boldogan, de a többiek repültek tovább dolgukra. A hegyeken túlra igyekeztek ugyanis, csak éppen pihenőt tartottak hosszú útjukon – a rózsák szerencséjére. Hőstettük híre bejárta az egész világot, s még soksok kertbe meghívták őket. Szorgalmukat, szakértelmüket mindenki dicsérte. Ha te is látsz hétpettyes katicabogarat a kertedben, vigyázz rá, mert a dolgát teszi! Tudhatod, növényeid biztonságban vannak.

Szepesi Zsuzsanna: Csoda a kiskertben

Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő sarkában volt egy házikó. Fehér a fala, piros a cserepe, zöld a kerítése, takaros kis házikó volt az. Ebben az apró házban éldegélt egy még apróbb anyóka. Öreg volt a néne, de ügyes kezű és szorgos. Olyan szorgos, hogy keze nyomán meseszép kert virított háza körül. Volt abban a kertben mindenféle szebbnél szebb virág, hasznosabbnál hasznosabb növény. Ott virított a szegfű, ontotta illatát a viola, büszkén bontotta bimbóit a rózsa. Békésen megfértek a barázda másik oldalán növekvő répával, retekkel, kövéredő paradicsommal, az örökké mosolygó sütőtökkel. Szívesen látogatták ezt a csodaszép kertecskét a madarak, méhek, pillangók. Mindenki boldog és elégedett volt, csak a sarokban gubbasztó káposzta nem. Nem kapcsolódott be az esti tereferébe, örökké zöld volt a méregtől, mindenkire haragudott. Nem is szállt rá egyetlen rovarocska sem. - Túl kemény a fejed - szokták mondogatni társai. - Miért nem nyílsz meg egy kicsit? - kérdezte szelíd rokona, a saláta. De a káposzta csak hallgatott morcosan, gubbasztott magában. Senki nem sejtette, micsoda vihar gyúl megkeményedett torzsájában. - Hiszen nekem sem illatom, sem virágom, sem bársonyos szirmom nincs! Még a színem is csak zöld! Mire vagyok én jó? - kesergett magában. Annyira eltelt a bánatával, hogy már ügyet sem vetett a kertben zajló vidám életre.

Egyszer aztán arra riadt álmából, hogy hatalmas szúrást érez torzsája hegyében. Majd' elalélt fájdalmában. Annyira égette, perzselte a kín, hogy legszívesebben felkiáltott volna, de nem mert, hiszen a kert többi lakója is felébredt volna. Haragudtak rá így is éppen elegen. Tűrte hát a fájdalmat, s várta, hogy alábbhagyjon az. Napokig kókadozott, míg egyszer csak nagyon furcsát érzett. - Valami rágja a leveleimet! Furakszik, tolakszik kifelé! - sikított magában. Aztán az a valami békésen megpihent a legfelső levél alatt, jól bebábozódott, s egy ideig nem bolygatta a káposztát. Az már majdnem megfeledkezett róla, újból rendesen táplálkozott. Levelei megint fényesek lettek. Egyszer aztán lágy érintést, szinte selymes simogatást érzett a feje búbján. A kertben hirtelen csend támadt, s mindenki a káposztára nézett hitetlenkedve. - Mi történt? - kérdezte ijedten a káposzta, s készült az újabb korholásra. De a virágok, növények néma ámulattal lesték, ahogy a káposzta levelei közül előbújik egy kedves kis pillangó.

A pillangó álmos szemét dörzsölgetve pillantott körül a nagyvilágban, amit ő még sosem látott. Ő a káposzta levelei közt 25 nevelkedett, s most jött el az ideje, hogy ruhát váltson, önálló életet kezdjen. Szárnyait próbálgatva körbelibegte eddigi otthonát, a káposztát. Megköszönte neki, hogy felnőhetett benne, kemény feje óvta széltől-naptól. A káposzta repesett az örömtől, torzsája majd' megrepedt a büszkeségtől. - Ilyen nem történt még ebben a kertben - mondogatták a rózsák. - Itt született egy pillangó, a mi káposztánkban! - adták hírül az erdő fáinak a méhecskék. Azóta a káposzta is boldog lakója a kertnek, büszke kemény fejére. A kicsi, fehér, fekete foltos pillangót pedig minden virág dédelgette. Játszadoztak vele, naphosszat becézgették. El is nevezték káposztalepkének. Az meg vidáman repkedett körülöttük, de mindig a káposzta kemény fején, fényes levelein tért nyugovóra.

Mondóka, ének

Új mondókákat tanultunk

Kerek hasú kemencében
Kifli, cipó pirul éppen.
Hogyha megsül, tálba teszik,
Jóízűen mind megeszik.

Fű, fű, fű, szép zöld fű,
eredj ki te zöldfülű!

Új dalokat tanultunk

Körtéfa, körtéfa,
Kőrösi, kerepesi körtéfa,
Városi gazda, gyöngyösi lány,
Könnyű járó kis menyecske, dobszerda.

Somvirág, somvirág, aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó!
Fűzfasípot faragni, fűzfalóval lovazni,
Árkon-bokron által, háton hátizsákkal,
menni, mendegélni, este hazatérni.

Ismételtünk eddig tanult mondókákat és dalokat

Dallambújtatást gyakoroltuk- egy sort hangosan, egy sort magunkban énekeltünk.

Barkácsolás

Esőbotot készítettünk papírtörlő hengeréből

Földgömböt készítettünk

Ausztrál állatokat készítettünk pöttyözős technikával  (Durrell könyve nyomám)

Mozgás

Nagylabdákkal tornáztunk

- egyensúlyozás ülve rugózva

- egyensúlyozás hason fekve rugózva

- egyensúlyozás szalaggal a kézben rugózva

- egyensúlyozás párosával-egymással szemben ülve a labdákon, egymás vállát, karját, kezét fogva

   egyensúlyozás rugózva, jelre labda csere

- háton fekve lábat a labdára téve csípő emelése

- hason fekve a labdán integetés egy kézzel

- hason fekve a labdán repülőzés - mindkét kéz oldalra emelve

- hátmaszírozás- a pár egyik tagja a földön hason fekvő társát maszírozza a labdával, majd csere

Labdákkal tornáztunk

- labdagurítás jobb, majd bal kézzel állva, térdelve, ülve

- labdadobás alsó és felső dobással állva, ülve , térdelve, előre és hátra

Környezetünk

A Fűvészkertben voltunk a Szamóca Kiskertész Tanoda Föld napi foglalkozásán

 - fűfej készítés

- virágültetés

- ehető növények keresése a kertben, majd ezek kóstolása

Projektnapot tartottunk az óvodában: 4 csoportban 4 tevékenység forgószínpad szerúen a Fóld napjához 

kapcsolódva

- mese

- kíséletek

- mozgás

- barkácsolás (méhecske söröskupakból )

Matematika

Ellentétpárok megtalálása a Szivátvány kártyacsaládban

 A gyerekek kaptak egy-egy kártyát lefordítva, majd miután felfordították, meg kellett keresni a párjukat. 

Azt is meg kellett mondani, miért ez a párja képnek.

(pl. hideg-meleg: fagyi-kávé, kint-bent: kutyaól, lassú-gyors.:csiga-nyuszi, stb)

Nagy dobókockával játszottunk

Gurítás után, akinél megállt, annyit kellett tapsolnia, amennyit a pöttyök mutattak.

A végén megbeszéltük, volt-e olyan, ami egyszer sem fordult elő- az egyes és a hármas, és melyik fordult elő legtöbbször- a hatos

Anyanyelvi nevelés

Mondatbefejezések

- Reggel, amikor felkeltem....

-  Amikor beteg voltam....

- Tegnap sok dolgom volt,mert...

Folytatásos mese: Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül