A húsvét története, érdekességek

 

A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, amelyhez több népszokás, jelkép kapcsolódik. De miért is kapott az ünnepkörben központi szerepet a tojás, illetve honnan ered a húsvéti tojást tojó nyúl története?

A nagyböjtöt követő húsvét igazi tavaszünnep is: a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni vasárnapra és hétfőre esik.

Az ünnep angol és német elnevezése, az Easter vagy az Ostern sokat mond azok számára, akik valamennyire ismerik a kelta kultúrkört, mindkét elnevezés ugyanis Ostara, a tavasz és a zöldellő erdők, mezők istennőjének nevéből származik. Az ő ünnepe a tavaszi napforduló idejére esett, amikor már ébredt a természet téli álmából és a kerti munkák is megkezdődtek.

 

A tojást tojó nyúl története

 

Ostara egyik szent állata egy madár volt, amely a legenda szerint azt követően vált gyors négylábúvá, hogy összekapott egy apróságon az istennővel, aki mérgében átváltoztatta. Ostara amellett, hogy meghagyta a nyúllá lett lény fürgeségét, azt is meghagyta neki, hogy szivárványszínű tojásokat tojjon tavasszal, ezzel is örömet szerezve az embereknek. Innen ered tehát a tojást tojó nyúl legendája.

További érdekesség, hogy a szapora nyúl népszerűsége a karácsonyfa állításhoz hasonlóan a németektől származik, a 19. században terjedt el, és azóta is tartja magát.

A húsvét másik szimbolikus állata, a bárány sem csupán a kereszthalált halt Jézus Krisztushoz köthető. A jámbor jószágot ugyancsak Ostara egyik kísérőjeként tartották számon, és számos, a mitológiai istennőt ábrázoló festményen is megjelent.

 

A tojás volt az egyik legősibb áldozati étel, hiszen egyszerre jelképezte az életet és az újjászületést. Egy régi latin közmondásban is megfogalmazódik ennek jelentősége, amely szerint “Omne vivum ex ovo“, vagyis minden élet tojásból ered. Formája szintén kivételes, hiszen az egyik legtökéletesebb a természetben.

 

A középkorban a tojás értékes volt, ezért sokszor fizetőeszközként használták a hatalmas adók és tartozások fejében, a húsvéti időszakban. Egyesek ennek tulajdonítják, hogy a húsvéti tojás ajándékozása idővel elterjedt szokássá vált és számos tavaszi gyerekjáték, mint például a tojáskeresés főszereplőjévé lépett elő. Ez a hagyomány a mai napig rendkívül elterjedt a német nyelvterületeken, de egész Európa területén és világ számos más részén is ismerik.

 

 A tojásfestés hagyománya​

A tojás ősi termékenység-szimbólum: a születés, a teremtés, a megújulás jelképe, amely a kereszténységben a feltámadást szimbolizálja. (A finnek Kalevalája például úgy tartja, hogy a világ egy récetojásból született meg.)

A tojásfestés hagyománya leginkább Kelet-Európában maradt fenn. Kezdetben a tojások csak pirosak voltak, amely szín Krisztus kiömlő vérét jelképezte. Később terjedtek el a feliratos és mintás tojások, amelyekre neveket, idézeteket, valamint keresztény és ősi jelképeket festettek.

A díszített tojások festésének formái, a minták elrendezése tájegységenként változott. A népművészet egy különleges ágát képezte az írottojás-készítés, amit az úgynevezett íróasszonyok művelték, akik tudták minden vonalnak és motívumnak a jelentését.

A feljegyzések szerint a motívumok egyfajta „párbeszédet” jelentettek a locsoló és a tojásfestő leány között. A gereblyés motívum például azt jelentette, hogy a lány számára szimpatikus a locsoló munkássága, szorgalma. 

 

 Barkácsoljunk

 

 

 

 

 

 

 

 

Locsolóversek

 

Hol kitérek, hol betérek,

mindenütt egy tojást kérek.

Ha nem adnak, visszatérek,

nagymamától kettőt kérek!

 

 E szép házba nyitottam,

nefelejcsre találtam.

Nem hagyhattam hervadni,

meg szabad- e locsolni?

 

Mondóka

 Hímes tojást hozz nekem

Mert azt nagyon szeretem!

Mellé még sok csoki nyulat,

Aki eszi, jókat mulat.

 

Lehet hozzá tapsolni, emlékeztek mennyi féle képpen tapsoltunk az oviban a mondókákhoz szép egyenletesen?

Tapsoltunk, aztán a vállunkat ütögettük, a combunkat, a popsinkat.

Ti is kitalálhattok még hozzá más tapsolást is.

Mondhatjátok halkan, hangosan is.

 

Vers

Fecske Csaba: Állat-tár (részlet - Csipegető)

fut a csibe csip csip
csipegetek itt itt
kukoricakása
bögyöm a lakása  

 

Húsvéti mesék

 

Egy kosár húsvéti tojás

 

 Szia Kakaska! Gyere velem játszani! –– nyitott be a bátyja szobájába Csibike.
– Most nem érek rá, mert locsolóverset tanulok.
– Engem is meglocsolsz majd a kölniddel? –– kíváncsiskodott a kiscsibe.
– Ha adsz egy kosár húsvéti tojást, de legyen ám közte piros, csíkos és pöttyös is! – mondta Kakaska és becsukta az ajtót.

Csibike szomorúan ballagott, amikor találkozott Bodri kutyával és elmondta neki, mit mondott a bátyja.

-Egyet se félj, Csibike, gyere csak velem! -mondta a kutyus.

Elmentek Nyuszifülhöz, aki minden évben szép húsvéti tojásokat festett.

– Szia Nyuszifül! Csibikének kellene egy kosár húsvéti tojás, amiben van piros, csíkos, és pöttyös is. - mondta Bodri.
– Nekem már csak egy tojásom van – mutatott Nyuszifül a pultra – az is fehér, mert elfogyott a piros festékem is.

Pöttyös és csíkos festéked sincs? – kérdezte Bodri.
– Olyan festék nincs is – nevetett Nyuszifül.
Csibike sírva fakadt.
– Akkor én elhervadok, mert Kakaska nem fog meglocsolni – zokogta.

Bodri és Nyuszifül sajnálták Csibikét és azon törték a kobakjukat, hogyan segíthetnének rajta.
– Van egy szuper ötletem! – kiáltotta izgatottan Nyuszifül, és már futott is az íróasztalához.
Keresett színes papírt, ollót, ragasztót és filctollakat.
– Csibike, te színezd ki a tojást, addig mi Bodrival elkészítjük a kosarat – adta ki a feladatokat.
A színes papírra rajzoltak egy nagy kört, közepére pedig egy kicsit.
Körbevágták, bevagdosták, összeragasztották, fület ragasztottak rá,
és már készen is volt a kosár. Közben Csibike a tojás alsó részét pirosra festette, közepére csíkokat, a felső részére pöttyöket rajzolt és beletette a kosárkába.
– Íme egy kosár húsvéti tojás, ami piros is, csíkos is, és pöttyös is – nézegették elégedetten.

Ez csuda szép lett! – lelkendezett Csibike. – Köszönöm, hogy segítettetek! – kiáltotta, és futott haza a tojással.

Másnap reggel Kakaska odaállt Csibike elé:
Húsvét reggel köszöntelek,
Kölnivízzel megöntözlek.
Amit kérek, csak egy kosár,
Piros, csíkos, pöttyös tojás.Ám, ha tojást nem kapok,
Én vízzel locsolkodok. – szavalta el a locsolóversét. Csibike boldogan nyújtotta át bátyjának a húsvéti tojást. Kakaska csak ámult és bámult a kosárkában lévő, piros, csíkos és pöttyös tojás láttán.

 

 

 

 

 

Döbrentey Ildikó: Bársonyka álma

Írta és rajzolta Döbrentey Ildikó

 

 Egy tavaszi hajnalon Bársonyka, a pihe-puha erdei nyuszilány felébredt és azt suttogta:

– Ó, be szépet álmodtam! Messzi vőlegény menyasszonya voltam! – és máris tovább aludt.

Álmában eljött érte Messzi vőlegény, Magyarország legtávolabbi sarkából. Piros lovon ült, s a kezében csengettyűs gyöngyvirágot hozott az ő kis menyasszonyának, Bársonykának.

 

 

Hosszú volt az út, Messzi vőlegény megszállt egy kastélyban éjszakára. Éjfélkor elősuhantak a kastély szellemei és azt húgatták:

– Húúú! Húúú! Add nekünk Bársonyka csengettyűs gyöngyvirágját, Messzi vőlegény!

Dehogy adta Messzi vőlegény! Inkább elővette a furulyáját, és olyan szép altatódalt fújt rajta, hogy a szellemek mind elaludtak.

Akkor előbújtak a szomorú sötét árnyak és a sírdogáló zöld sárkány. Így brühühűztek:

– Brühühű! Brühühű! Add nekünk Bársonyka csengettyűs gyöngyvirágját, Messzi vőlegény!

 

 

Nem adta Messzi vőlegény nekik sem! Inkább kapta magát, és táncolt egy olyan tüzeset, hogy attól még a szomorú sötét árnyak meg a sírdogáló zöld sárkány is megvidámodtak és táncra perdültek. Mikor kitáncolták magukat, Messzi vőlegény továbblovagolt Bársonykájához, az erdőbe.

– Bársonyka! Bársonyka! Megérkezett a vőlegényed! – zengte másnap az egész erdő.

Bársonyka boldogan ugrott Messzi vőlegény nyakába, aztán megkérdezte a kakukkot:

– Kakukk, hány vendégünk lesz a lakodalomban?

Kakukk azt válaszolta:

 

Ez volt ám a szép álom! És tudjátok, mi a vége? Hogy a sok vendég hajnalig mulatott a lakodalomban! Kívánok nektek is pihe-puha, mosolygós, tavaszi álmokat

 

 

 Tordon Ákos: A titokzatos tojásfestő

 Nád-országon innen, Sás-országon túl, két vadalmafa között terült el Szarkaláb király birodalma. Volt benne három rozzant viskó, három földbe vájt putri, no meg egy kidőlt-bedőlt falú, erről-arról támogatott kunyhó. Abban a kunyhóban éldegélt Riogi bácsi, szarkaláb király nyugalmazott udvari madárijesztője.

Húsvét közeledtekor vette a kalapját, s kopogó falábán elbicegett valamerre. Hogy merre, senki se tudta, senkinek se mondta, ezért is nevezték el „titokzatos” Rioginak. Hej, pedig be sokan is szerették volna tudni: hová tünedezik el húsvét tájt az öreg Riogi bácsi?

Bizony, mindmáig se tudná senki, ha egy kotnyeles kis csóka el nem kotyogta volna a Csókatéren a Garabonciásnak, aki aztán elhíresztelt fűnek-fának. Így tudtam meg én is.

Riogi bácsi ringyes-rongyos köpönyegében, lyukas kalapjában egyenest Kökörcsin felé vette az útját. De nem ment a városba, a kalácsvári keresztútnál befordult a kökörcsini Nagyerdőbe. Ám ott is csak a Kerek Tisztásig ballagott. A Kerek Tisztás kellős közepén belefújt egy fűzfa sípba. A harmadik sípszóra – uramfia! – odasereglett a világ minden rókája.

Kis róka, nagy róka, megtermett és apróka, mind köréje gyülekezett, mind elébe állt.

Amikor a legöregebb sánta róka is elővánszorgott, imígy dörrent rájuk a vén madárijesztő:

-          Emlékeztetőül hívott egybe titeket, Nyúlrettegi Rókanépség, Riogi, a Mezők Ura, hogy figyelmeztessen a rég megkötött egyezségre!

Erre a legöregebb róka mély meghajlások közepette Riogi bácsi elé sántikált, s minden rókák nevében így felelt:

-          Mezők Ura, biztosítlak, a Nyúlrettegi Rókanépség jól tudja, mi az egyezség: húsvét előtt egyetlenegy nyúlnak sem eshet bántódása a kökörcsini Nagyerdőben!

A sunyi rókanépség bólogatott sűrűen, s hajlongott alázattal, miközben karban zúgta ezer és ezer rókatorok:

-          Rókaháj és rókamáj, ezt ígérte a rókaszáj, s ígéretünket megtartjuk, a nyulakat békén hagyjuk, fessék meg a hímes tojásokat, s vigyék széjjel a világba, addig nem lesz egyiknek se bántódása!

Riogi bácsi helyeslően bólintott a fejével, s hármat tapsolt a kezével. A harmadik tapsolásra tenger nyúl gyűlt a tisztásra.

-          Kedves Tojásfestő Nyuszik, van-e felpanaszolnivalótok?

Jaj, lett ere sírás-rívás, s a legöregebb nyúl térdre borult az öreg madárijesztő előtt:

-          Hallgasd meg a mi panaszunk, Mezők Ura! Igaz, hogy a rókanép most nem keret meg egy nyuszit sem, békén hagynak bennünket, de egy ismeretlen ellenségünk minden áldott éjjel összevissza maszatolja a Legszebb Húsvéti Tojásokat!!! Hiába állítottunk őrséget, éjszakáról éjszakára odalesznek a Legszebb Hímes Tojások!!! Jaj nekünk!!! Mit tegyünk???!!!

Héthatárba hallatszott a nyuszik zokogása.

Riogi bácsi erősen törte a fejét, s közben mind egy szálig alaposan szemügyre vette a rókákat, de azok állták a tekintetét. Bizony, nem jutott a Rejtély nyomára. Végül is azt határozta el, hogy ő  maga lesz a strázsa.

Hanem ötöd fertály órányi strázsa után ott nyomta el az álom a Tojásfestő Műhely kapujában. Hortyogása elhallatszott Kalácsvárig, Kökörcsinig.

Amikor a kökörcsini öreg torony rossz órája elütötte az éjfélt, egy nyúlbőrbe bújt apróka, icipici kis róka lopakodott a Tojásfestő Műhelybe.

Belebotlott egy vödörbe, beleesett két csöbörbe, összekevert egy tucat festéket, s aztán nagy áhítattal, egy tűzre való, ócska meszelővel sorra bemaszatolt a legszebb tojásokat.

No, az első csörömpölésre felébredt Riogi bácsi, de nem termett tüstént talpon, félig hunyt szemhéja alól lesett ki a nyúlbőrbe bújt garázdálkodó rókafira. Hanem, amikor a Legislegszebb Hímes Tojást vette a kezébe, egyszeriben hozzáugrott, s fülön csípte őkelmét:

-          Lesz nemulass, feketeleves, csúf idő, hó fújta szeles! – dörrent rá keményen Riogi bácsi a pórul jártra. – Nem mented az irhád, te rosszcsont!

Hanem azért a másik kezével csak belenyúlt szakadt lebernyege lyukas zsebébe, igazlátó pápaszeméért, hadd lásson be véle a kis imposztor szívébe! No, de alighogy föltette az orrára, máris leesett az álla:

-          Szélforgó és papramorgó, ki hinné: nem rossz szándékkal jött szegény, meg akarta tanulni a tojásfestés csínját-bínját, művészetét, de a nyuszik elkergették. Ezért jött hát éjente nyúlbőrben, túljárva az őrség éberségén. Festeni akart.

-          - Így van, így, szóról szóra – szepegte a csupa festék rókafi.

-          Ó, de ilyet! Sose hitem volna! – csapta össze a kezét Riogi bácsi.

Ám, hogy elengedte a kicsi róka fülét, az – uzsgyi! – elszaladt, tán még most is szalad.

A tenyércsattanásra felébredtek a nyulak, s mind a műhelybe tódultak. Riogi bácsi egy szuszra elmondta a történteket. Elszállott a mérgük, kacagtak a nyuszik, s megígérték, tűvé teszik a kis rókáért az erdőt, s megtanítják tojást festeni.

Lehet, hogy azóta meg is találták. Ha húsvétkor egy-egy kevésbé sikerült tojás kerül a kezetekbe, azt tán éppen a róka festette.

 

 

Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi

 Képzeljétek, gyerekek, mi történt! … Egy nyuszikának a mezőn megfájdult a foga. Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy kemény káposztatorzsára harapott.

Panaszosan makogott a nyuszi és nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni kezdett, s amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegetni is elfelejtett.

Lekonyult a nyuszi füle bánatában és csak üldögélt a rét közepén. Gyógyfüvecskék kínálták magukat orvosságnak a fájós fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot, de hát mindez nem sokat használt.

Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli fán. Elkezdett vele beszélgetni.

- Mak-mak, de jó neked, mókuska!

- Mi bajod van, nyulacska.

- Fáj a fogam, mókuska.

- Ki kell húzni, nyulacska!

- Ki húzná ki, nyulacska.

- Nem fog fájni, mókuska?

- Csak egy kicsit, nyulacska.

Gyáva volt a nyuszi, de foga már annyira fájt, hogy mégis elindult az erdőbe. Messziről hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a bátorsága.

- Sárgarépás jó napot! – toppant eléje hirtelen a róka. – Mi lelte azt a szép nyúlpofikádat, hogy

ekkorára dagadt?

- Éppen most megyek fogat húzatni – reszketett a nyuszi -, de nagyon félek, mert Harkály doktornak éles a csőre.

- Ó, ó – sopánkodott a róka -, hiszen nem is kell ahhoz a harkály! Ide süss, nyulacska! Majd én rákötök egy vékony indát a rossz fogadra, megrántom és úgy kihúzom, hogy cseppet sem fog fájni.

Valójában persze azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött indánál fogva szépen hazavezeti az ostoba nyulacskát a rókalyukban várakozó fiainak. Azoknak ma éppen ilyen gyönge nyúlhúsra támadt kedvük.

A nyuszi ezt nem tudta, ezért izgatottan mozgatta a bajuszát.

- Komolyan mondod, Róka bácsi?

- Úgy ám, füles öcsém! Sohasem fog többé fájni a fogad! No, gyere csak közelebb, nem bántalak. Tátsd ki szépen a szádat! Így ni! Biz, ez csúnya fog, de már rajta is a hurok. No, most gyere szépen velem, amerre vezetlek!

Vitte a róka a megszeppent nyulacskát és már majdnem a rókalyuknál voltak, s be is húzhatta volna oda szépen, de akkor az egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét és elkiáltotta magát:

- Hozza a papa a pecsenyét!

Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban kirepült a szájából a fájós fogacska. A róka meg, aki húzta az inda másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a domboldalon, bele a jéghideg patakba.

Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek és makkot dobáltak egymásnak a mókuskák, úgy örültek, hogy a ravaszdi pórul járt.

A nyuszi pedig megszabadult fájós fogától, s ma is vidáman ugrál a barázdában.

Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle.

 

Zelk Zoltán: Mese a legokosabb nyúlról

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.
A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.Egyszer volt, hol nem volt,

egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.
Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.
Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!
Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.

Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.
Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!
Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?

Előbb az őz került sorra.
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...
Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...
Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...
Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!
Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta

 

 Bús Ilona: Húsvéti tojás

 Valamikor nagyon régen egymás tőszomszédságában lakott egy nagyon szegény és egy nagyon gazdag asszony. Húsvét előtt a nagyon gazdag konyhájában sült a rétes, kelt a fánk. A sok jó illat csak úgy áradt a szegény udvarába; ott játszottak a gyerekei. Egyszerre csak a legidősebb, a hatéves Rozika így szólt:

– Édesanyám! Minálunk miért nem sül valami a kemencében?

– Nincsen tojásom, amivel kalácsot vagy fánkot süthetnék.

– Kérek én a szomszédban, van ott annyi kacsa, liba, tyúk, hogy ellepik az udvart, tojnak azok eleget. – mondta a kislány.

– Vigyázz, még rád uszítják a kutyát és megharap…! – intette az anyja, de Rozika nem ijedt meg a harapós kutyától és kiskosarával átment a szomszédba. Alig lépett az udvarba, már messziről rákiáltott a gazdag asszony:

– Mit akarsz itt?

Rozika illedelmesen köszönt és így szólt: – Csak pár tojást szeretnék kérni, hogy édesanyám kalácsot süthessen az ünnepre.

– To-já-ááá-st!? –húzta a szót a gazdag – drága kukoricán, árpán neveltem a tyúkjaimat, nem osztogatom én a tojást senkinek se, magamnak kell mind! Menj a rétre, kérj a madaraktól, azok talán adnak…! – szólt és becsapta a gyerek orra előtt az ajtót.

Rozika egy percig szótlanul állt, majd hirtelen felvidulva a rétre futott. Virágillat, madárcsicsergés fogadta a kislányt. A nap melegen simogatta arcocskáját, színes pillangók röppentek elé, a tavaszi szellő, a futó felhő, valamennyien mintha csak kérdezték volna. „Mit kívánsz, Rozika?” A kislány megérezte a szíves fogadtatást és lelkendezve mondta.

– Kedves madárkák, ünnepre készülődünk, sok testvérem van, de egy csepp kalácsot sem tud sütni édesanyám, mert egyetlen tojásunk sincsen. Kértem a gazdag szomszédasszonytól, de az nem adott, hozzátok jöttem hát. Kérlek szépen benneteket, adjatok nekünk pár tojást! – Kosárkáját egy bokor alá tette. – Holnap érte jövök, jó? – kérdezte kedvesen és hazaszaladt.

A madarak összedugták a fejüket. – Csip-csip-csip-csirip-csipogta egy pacsirta – hallottátok, mit kért a kislány?

– Csip-csip-csip, hallottuk és adunk, adunk…Egyszerre nagy sürgés-forgás keletkezett a réten, a madárkák szárnya libbent-lobbant, a kosárkára telepedtek és potty!…egy-egy tojást ejtettek bele. A nap kacagott örömében, amikor ezt látta, és fényes sugarával megfestett egy kis tojást. Most már volt a kosárban egy aranytojás is. Ekkor ért oda nyuszika.

– Mak-mak-mak, mi van itt?

– Nézz csak a kosárba, te kis csacska –figyelmeztette egy kék harangvirág. A nyuszi elámult:

– Ó, de sok szép tojás! Fessük színesre őket! Gyertek! – szólt a virágoknak, és már jött is a sárga kankalin, a lila kökörcsin meg a tűzpiros pipacs. Alkonyatkor a kis kosár sok-sok színes tojással volt tele. Meglátta ezt a hold.

– No, most hadd fessek egyet én is ezüstre! –és fényét egy kis tojásra festette.

Rozika reggel kiszaladt a rétre. Ó, milyen boldogan nevetett, amikor a sok színes tojást meglátta a kosárban és mellette őrzőként egy tapsifüles nyuszikát! Csodálkozva nézett rá:

– Talán te festetted?

– Mak-mak-mak, igen, de a tojásokat ők adták – és a röpködő madarakra mutatott.

– Tudom, tudom! –nevetett Rozika és köszönetet mondott a madaraknak, a rét virágainak és a napnak. Hazaszaladt a sok színes tojással, de mivel akadt köztük néhány fehér is, édesanyja kalácsot sütött belőlük. Nagy lett a kalács, és a sok gyerek úgy jóllakott vele, mint a duda…

Azóta minden esztendőben tavasszal nagy sürgés-forgás van a réten: a sok nyuszi festi a tojásokat. Úgy, ahogy elmondtam ebben a mesében.

 

Kovács Klára: Nagy a munka!

 Nyulam-bulamék nagy barátságban éltek tyúkanyóval. Naponta ellátogatott Nyulam-bulaméktól tyúkanyóhoz valaki. Tavasztündér megérkezése óta Nyulam-bulamék veszik meg tyúkanyó tojásait. Nyifi, Nyafi, Nyufi vagy valamelyik nyúlgyerek már szalad is a kosárral, ha meghallja tyúkanyó kotkodácsolását.

 

Kot, kot, kot, kot, kotkodács,

minden napra egy tojás!

Tyúkanyó kíváncsi volt, miért kell olyan sok tojás Nyulam-bulaméknak. Nem kérdezősködött, hanem szépen felöltözködött. Nagyon szép tavaszi kosztümöt vett magára, és útnak indult.

Nyulam-bulamék háza nem volt messze. Kellemes, enyhe, szép időben lassan, sétálva ment. Nagyon jónak tartotta , hogy a lakás ablaka nyitva állt. Bekukucskált. No, még ilyet életében sohasem látott! Nagy munka folyt bent. Nyulam-bulamék családjában kicsik, nagyok festették az ő fehér tojásait. Közben jókedvűen énekelgettek:

 

Nem csinálunk egyebet, egyebet,

tojást festünk, szépeket, szépeket,

sok a festék, kis ecset, nagy ecset,

ügyes, aki festeget, festeget.

Tyúkanyó kopogtatott. Nyúlanyó festékesen szaladt eléje. betessékelte. Nyifi, Nyafi és a többiek udvariasan, örömmel üdvözölték. Nyufi szaladt a székért, törülgette, nehogy festékes legyen tyúkanyó tavaszi ruhája. Nyúlapó megmutatta a sok -sok nevet, a a névsort, kinek visznek festett tojásokat. Van, aki piros tojást kér, mások hímeset, kéket, lilát, sárgát, zöldet, tarkát és pöttyöset. Nyúlapó derűsen, nagy örömmel átadott a sok levél közül egyet Tyúkanyónak.

Kedves Nyúlapó!

Nagyon kérlek, ne feledkezz el rólam! Hozzál nekem piros tojást!

Úgy dugd el a kertünkben, hogy valaki el ne vigye!

Hozzál kérlek, nagyon kérlek, a szomszéd kislánynak sok-sok tojást, pirosat, hímeset, mert locsolkodni megyek.

Nekem sok tojást adnak akkor, ha szépen elmondom náluk azt a verset, amit tanultam:

Napsütötte szép tájakon, jöttem végig az utakon.

Felém hajolt sok-sok virág, rózsavizük osztogatták.

Megöntözlek most itt véle, piros tojást kérek érte!

Köszöntelek és várlak, kedves Nyúlapó!

Tamás.

– Ó, de kedves, de megható! – kotkodácsolta egyre tyúkanyó.

– Van itt még sok szép levél!

 Nézte, nézte olvasta még sokáig tyúkanyó a leveleket, s addig a sok nyúlgyerek szorgalmasan festegetett.

 

Csibe-kacsa

(Francia mese nyomán írta Jékely Zoltán)

 Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást.
Odamegy hozzá a kakas és így szól:
— Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék.
Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra.
Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi!
De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi.
— Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett.
Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp!
— Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett.
A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette.
Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa.
— Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot.
Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra.
— Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött.
Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban.
A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült.
De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa!
— Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni.
De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt.
— Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan!
De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban.
Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban?
Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga.
— Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében.
De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas.
— Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája.
— Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó.
— Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól.
— Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette.
— Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól.
— Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka!
A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé.
— Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas.
— Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.

 

Döbrentey Ildikó: Húsvéti mese

 Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat.

Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.

A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek.

Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.

– Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz!

Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.

Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

– Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.

Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS!

– Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit!

Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort.

A doktor máris vizsgálta volna Piroskát:

– Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS!

– Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt

Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!...

– Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsik
Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen.

– És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen ám!

Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.

Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához.

Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS!

Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS!

– Ó, egek! – keseredett el Sára.

– Végünk van! – jelentette ki Karcsi.

Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.

– Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé.

– Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen!

– Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.

– Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.

– Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.

A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.

– Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott.

Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.

Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!

 

Igyártó Zita: Az erdő ajándéka

 Valamikor réges-régen, amikor az állatok még tudtak beszélni, az volt a szokás, hogy a húsvéti hímes tojásokat az erdei nyulak festették. Nyáron a vadvirágok lehullatott szirmaiból színes festékeket készítettek, és nyárfakéregből készült dobozokban tárolták tavaszig.

Így dolgoztak egész nyáron Nyúl apóék is. A virágszirmokat gyűjtögették, ősszel pedig a fák színes leveleit. Télen száraz fűszálakból apró pemzliket, ecseteket kötözgettek, és mindezeket a kamra polcaira rakosgatták el. Tavasz felé nagy volt a sürgés-forgás a baromfiudvarok tájékán is, a tyúkok előkészítették a szép, fehér tojásokat és várták  az erdei vásárlókat. Lassan elmúlt a tél, és megérkezett a tavasz. A cinegék meg is beszélték egymás között az eseményeket.

– Nyitni kék, nyitni kék! – énekelte az egyik. – Csicsidő, csicsidő! – jött hamarosan a válasz.

Meghallották ezt a beszélgetést a hóvirágok és előbújtak a puha mohatakaró alól. Hamarosan a többi tavaszi virág is feléledt téli álmából: a lila kökörcsin, a kékszirmú kővirág, a bólogató fehér ruhás tőzike, a sárga köntösbe bújt kankalin. Az erdei tisztást tarkabarka virágszőnyeg díszítette. Nyúl apó és családja már alig várták, hogy elkezdhessék a munkát. Húsvét előtt pár héttel Nyúl apó így szólt:

– Elérkezett az idő, gyerekek, holnap munkához látunk. Janka és Panka, ti hozzátok elő a kamrából a festékeket és pemzliket, a fiúk pedig induljanak a faluba a megrendelt tojásokért!

 A nyuszifiúk előszedték a kis kézi szekerüket és elhúzták a falu felé, a lányok pedig a konyhába szaladtak, de kis idő elteltével éktelen sivalkodással rohantak vissza.

– Üresek a polcok, eltűntek a pemzlik és a festékek! Mivel fogunk dolgozni?

Nyúl apó és Nyúl anyó értetlenül néztek egymásra. Nemrég még minden megvolt, ki követhetett el ilyen gonoszságot? Ha nem kerülnek elő a munkaeszközök, húsvétkor a gyerekek nem találnak majd hímes tojásokat a bokor alatt.

Hamarosan megérkeztek a fiúk is a szép fehér tojásokkal. Nagy volt a csalódásuk, mikor megtudták, mit történt. Elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, megkeresik a tolvajt.,

El is indultak hát az erdőbe és kérdezgették a szembejövő erdőlakókat, hogy tudnak-e valamit az eltűnt festékekről, de senki nem tudott segíteni.

Szarka asszonyság a fészke körül sürgölődött, őt is megkérdezték.

– Én nem tudok semmit – válaszolta – de kérdezzétek meg a rókát!

Elindultak hát a róka házához, s mikor odaértek, bizony elámultak azon, amit láttak. A ház előtt egy tisztáson egy tarkabarka csodalény éppen tojást festett, vagy inkább akart festeni, ami azonban sehogy sem sikerült neki, mert a festék nem ragadt meg a tojásokon, de annál inkább a bundáján. Ilyen tiritarka rókát még nem látott a világ. Szegény róka nem tudta, hogy a tojásokat festés előtt nedves szivaccsal át kell törülgetni. A rejtély bizony megoldódott: a róka volt a tettes. Meg is bánta őkelme, mert egy hétig mosta bundáját a patakban. Ez azonban a nyulakon nem segített, mert se festék, se pedig egy árva pemzli nem maradt, a kétbalkezes festőművész mindent elpocsékolt és tönkretett.

A társaság szomorú szívvel tért haza. Nem tudták, mitévők legyenek. Ültek a ház eresze alatt és búsan lógatták a füleiket.

Nyúl anyó elővette a vizeskannát, és vízért indult a közeli forráshoz. Szomorú volt ő is. Leült a forrás csordogáló vize mellé és kedvetlenül nézte a bokrok között tevékenykedő cinegéket. Egyszer csak különösen kedves, csilingelő hangon szólította meg valaki:

– Miért vagy ilyen szomorú, Nyúl anyó?

Az anyó körülnézett, de nem látott a közelben senkit. A csilingelő hangocska azonban ismét szólította:

– Nyúl anyó, Nyúl anyó, itt vagyok melletted, miért búslakodsz?

Nyúl anyó lenézett a földre, hát közvetlen közelében egy csokornyi hóvirág virult.

– Te szólítottál, hóvirág? –kérdezte Nyúl anyó.

– Én hát! Miért itatod az egereket?

– Jaj, jaj kedves hóvirág, nagy baj történt nálunk. A róka elcsente a festékkészletünket és az ecseteket is. Nem tudunk tojásokat festeni. Csalódnak majd a gyerekek, hogy húsvét vasárnapján nem találnak hímes tojásokat a kertek bokrai alatt.

– Csak ez a baj? Ezen könnyen tudunk segíteni- mondta a hóvirág.

Egyet füttyentett és a cinegék mind odasorakoztak a közeli fák ágaira.

– Kedves cinegék – kezdte a hóvirág. – vigyétek el a hírt az erdő minden vadvirágának, hogy a nyulak nagy bajban vannak! Nincs festékük a tojásfestéshez, ezért mindenki adjon egy kevéskét a saját készletéből.

A cinegék azonnal szétszéledtek és kisvártatva meg is érkeztek a festékekkel tele kis nyírfacsuprokkal. A hóvirágok fehér és zöld festéket küldtek, a kővirág szép világoskéket, a tőzike fehéret, a kankalin sárgát. Festék már volt elég, csak az ecset hiányzott. Ekkor megszólalt a fűzfabokor, aki eddig csendesen nézte a nagy sürgés-forgást.

– Adok én neked ecsetet, amennyi csak kell! Itt vannak a barkáim, nagyon szépen lehet velük festeni.

A közelben álló szomorúfűz is megszólalt:

– Én is adok vesszeimbő ,  fonjatok belőle kosarat, hogy legyen miben hazavinni a sok festéket és barkát!

El is készült a kosár, és Nyúl anyó boldogan vitte haza az erdő adományát. Otthon nagy lett az öröm. Azonnal munkához is láttak. Még soha ilyen szép hímeseket nem festettek a nyulak. El is készültek időre. Amikor a festéssel végeztek, szomorúfűzvesszőből sok-sok apró kosárkát fontak, ezekbe rakták a tojásokat és elrejtették vasárnap hajnalban a kertek bokrai alá.

Milyen nagy volt az öröm, mikor kora reggel a kislányok kiszaladtak a kertbe és a bokrok alatt megtalálták a fűzfakosárkákba rejtett csodaszép hímes tojásokat! Másnap, húsvét hétfőn a locsolkodó legénykék is ámulva nézték a különös fényben játszó remekműveket. Sokáig találgatták, hogy az idén miért ilyen különlegesen szépek a tojások. A titkot azonban csak a nyulak, az énekesmadarak és a vadvirágok tudták: igazán szépet csak a szeretet, a megértés és az összetartás tud alkotni, s hogy mindez az erdő ajándéka.

 

Móra Ferenc: A húsvéti tojások

Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.

Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
- No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony pedig a cseléddel elment a piacra.

Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
- Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.
- Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.
- A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú füle tövét, a kicsinyeknek pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.

Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
- Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.
A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól:
- Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
Az anyjuk pedig azt mondta:
- Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy „Jön a róka!” Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.

A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
- Ilyen nagy úrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.

Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.

Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
- Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.

 

  Devecsery László: Ki segít nyuszinak?

 – Közeleg a húsvét, s én éppen most törtem el a kezemet! – sóhajtott a nyuszi  – Hogyan fogok én így hímes tojásokat festeni…
     Ebben a pillanatban kopogtattak.
     –Tessék belépni!
     Egy kisfiú és egy kislány volt a látogató. Julcsi és Máté: mindketten óvodások, s már napokkal ezelőtt elhatározták, hogy meglátogatják a húsvéti nyuszit.
     Kedvesen köszöntötték egymást. Nagy volt az öröm. A gyerekek csodálkozva nézték a nagy-nagy kötést a nyuszkó kezén.
     – Hogy’ tudsz bekötött kézzel hímes tojást készíteni?
     – Törött kézzel hogyan tudnék… Kesergek is eleget miatta…
     – Ne keseregj, majd mi segítünk!
     Nyuszi könyvtárából előkereste a Húsvéti hímes című könyvet. Sok-sok mintát találtak benne.  Hamarosan munkához is láttak. Nyuszi irányításával készültek a szebbnél szebb hímes tojások.
     – Örülnek majd a gyerekek! – lelkendeztek mindannyian.
     Ettől a naptól kezdve Julcsi és Máté minden délután meglátogatta a nyuszit. Mire elérkezett a húsvét, a tojások is elkészültek, s nyuszi kezéről is lekerült a kötés.
     – Köszönöm a segítséget! Most már magam is boldogulok…
     Vidám kedvvel köszöntek el egymástól. Jó érzéssel, könnyű szívvel várták húsvét vasárnapját.  Kiszaladtak az udvarra. A fák és a bokrok alatt mindenütt hímes tojások… Az egyik fa tövében két óriási csokoládé nyuszi üldögélt. Mellettük két hatalmas csokitojás.  Julcsi és Máté titokzatosan egymásra mosolygott. Az udvar kerítése mögül mintha nyuszi-nevetést lehetett volna hallani.

 

Tóth Anna: Húsvéti készülődés

 Egy kora tavaszi napon nyúl apóék jóízűen ebédeltek, amikor az anyóka szeme rátévedt a naptárra.

-Nézd, apó! Mára ígértük a tyúkanyónak, hogy elhozzuk a húsvétra szánt tojásokat. Tüstént indulnunk kell, nehogy ránk esteledjen. Én hozom a tojástartót, te meg légy szíves hozd addig a szekeret. Amikor már jó ideig gyalogoltak, nyúl anyónak feltűnt, hogy nyúl apó mennyire szótlan.

-Mi baj van apó? Miért vagy ennyire csöndes? -Emlékszel, hogy tavaly az utolsó percig dolgoztunk, hogy elkészüljünk a tojásokkal? Annyira siettem, hogy elfelejtettem kimosni a festéket az ecsetekből.

-Akkor bajban vagyunk apó. Nincs már annyi időnk, hogy elutazzunk a városba másikat venni. Törjük a fejünket, hogy mit csináljunk. Már sötétedni kezdett az ég, amikor elérkeztek a tyúkanyó óljához.

-Jó estét, Kapirga. Ne haragudj, hogy ilyen későn értünk ide. Ugye nem adtad oda másnak a tojásokat, amit megrendeltünk?

-Persze, hogy nem, hiszen minden évben hozzánk jöttök. Nézzétek már minden tyúk elhozta a tojását, kivéve a kopasznyakút. Szegénykével a többiek már eddig is csúfolódtak, most meg rá kell várni. Gyertek, addig tegyük be a többi tojást a tartóba. Amikor végeztek, benéztek a tyúk ólba , hogy elvihessék az utolsó tojást is. De a kopasznyakú csak ücsörgött szomorúan a kosáron, és látszott rajta, a nagy igyekezet.

-Nem baj, tyúkocska. Egy tojással több vagy kevesebb, nem hiszem, hogy számítana.

-Kérlek, ne menjetek el. Így is bántanak a többiek, hogy ilyen csúnya a nyakam. Ha nem tudom odaadni nektek a tojást, elkergetnek az ólból, és földön futó leszek. Nyúl anyóék nagyon megsajnálták a szegény kis kopasznyakút, és megbeszélték, hogy innen addig el nem mennek, amíg az utolsó tojást is magukkal nem vihetik. Mire felébredtek, észrevették, hogy a kopasznyakú tyúknak nagyon jó a kedve.

-Nézzetek csak ide! És lássatok csodát, amikor felállt a kosárról, olyan nagy és annyira szép, formás tojást láttak, amilyet eddig soha. Nyúl apóék kivitték a hatalmas tojást a szekérre, és igencsak kimelegedtek, mire be tudták helyezni a tojástartóba. Megköszönték a tyúkoknak a fáradozásukat, és amikor megfogták a szekér rúdját, hogy elinduljanak, rájöttek, hogy a nagy súlytól meg sem tudják mozdítani.

-Várjatok egy kicsit - mondta a kopasznyakú tyúkanyó - elszaladok az istállóba, és megkérem a lovat, hogy legyen a segítségetekre. Hamarosan jött is vissza egy szép erős hátaslóval.

-Üljetek fel ti is, apóka - nyerítette a paci - Nekem ez igazán nem teher. Az úton, miközben a patkók egyenletes kopogását hallgatták, megszólalt az anyó:

-Hogy fogjuk ezt a rengeteg tojást megfesteni, ha még egy rendes ecsetünk sincsen? A többi nyuszitól sem kérhetünk, most nekik is sok a munkájuk.

-Nem tudom Fánika. De azt megígérem, hogy máskor jobban oda figyelek, hogy minden rendben legyen, mire jön a tojás festés ideje. Nemsokára elértek a házukhoz és megitatták a lovat, köszönetet mondtak a segítségért, és már éppen búcsúzni készültek, amikor a paci azt kérdezte:

-Apóka! Van a háznál egy jó éles olló?

-Persze, hogy van. Miért kell neked?

-Hozd csak ki, majd meglátod. Amikor Gerzson papa megjelent az ollóval, a paci arra kérte, vágjon le egy tincset a farkából, ecsetnek! Nyúl apóék nagyon meghatódtak. Besiettek a házba, és még aznap neki láttak a munkának. Néhány hét múlva megfestették az összes tojást, kivéve azt az egyet, amelyik olyan szép nagy volt, hogy nem tudták kiszedni a tartójából...

 

A csirketojás

 Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, s annak a szegény asszonynak volt tizenkilenc tojáskája s egy kotlócskája. Hát bizony megültette, s az egyik tojásból egy akkora hatalmas csirke kelt ki, hogy még akkora csirkét senki se látott. De alig bújt ki a tojásból, valahogy a kotló kiment a kert mellett, s a csirke is kibújt a kerítésen, s oda a kapu eleibe akkorát tudott az a naposcsirke tojni, hogy a forgalmat megállította. Jöttek a szekerek megrakva gabonával, búzával, árpával, rozzsal, de bizony a tojástól senki se tudott se erre, se arra menni, mindenki meg kellett álljon. - Mi van itt? Miféle csuda ez? - Hát egy nagy tojás. Na, hamar valaki kitalálta, hogy hozzanak csak egy terü szalmát, s a tojást meg kell sütni, aztán megeszik. Úgy is tett. Hamar egy ember hozott, egy nagy terü szalmát, s a tojásra reárakta, s ott bizony szőrén-szálán megsütötték. Aztán aki csak arra járt, akár ha csodát akart látni, akár ha tojást akart enni, megállt egy időre. A bugylibicskával, késsel, villával, ki mivel érte, tojást evett. Volt ott egy szegény ember, az is a bugylibicskájával látott hozzá a tojáshoz. Hát, ahogy falatozott, véletlenül a bicskáját beleejtette a tojásba. - Na - mérgelődött -, csak nem hagyom annyiban az én drága fehérvári bugylibicskámat, hanem én lemegyek utána, s visszahozom. Egy nagy, hosszú lajtorját keresett, s azon a tojásba leereszkedett. Hát a sötétben, ahogy matatja a bicskáját, keresi, összetalálkozott a keresztapjával. - Adjon isten, keresztapám! - Adjon isten, édes fiam! - Hát te mit keresel itt? - Én a bugylibicskámat. Ahogy ettem a tojást, beleejtettem. - Azt te hiába keresed - legyintett a keresztapja -, én hajtottam haza a csordát, s ökröstül, tehenestül, mindenestül mind ide beleestek. Már három napja keresem, de sehol se találom a csordát. Akkor te, hogy találnád meg a bugylibicskádat? Jobb, ha kimászunk, s mi is esszük tovább a tojást, mert amíg mi itt keresgélünk, addig megeszik, s nekünk nem jut belőle. Így aztán szép lassan kimásztak a tojásból, s ők is nekiálltak tojást enni. Még most is eszik, ha el nem fogyott. Aki nem hiszi, nézze meg, valamelyik utca sarkán, forgalmas helyen meglátja

 

Mozogjunk

 

Tojás keresés

 Kupakok gyűjtése

 -Pet palack, vagy mosószeres kupakok elszórása adott területen

(gyerekszoba, nagyszoba, előszoba, mindegy)

-ezután a gyereknek kell ezeket egy megadott helyre vinnie, és beletenni egy kosárba/lavórba/lábasba, ki mit tud erre a célra elővenni

-a gyűjtés módját is határozzuk meg: egyesével kell vinni, szökdelve kell vinni (ha nincs alsó szomszéd), négykézláb kell vinni, magas térdemeléssel kell vinni, stb.

-lehet úgy csinálni, hogy amíg zene szól, addig lehet gyűjteni, aztán megszámoljuk, mennyi gyűlt össze

-utána a maradékot mondjuk mondóka mondás közben kell össze- szedni

-lehet például úgy gyűjteni, hogy egy kanálra kell tenni a kupakot , és úgy odavinni

 

Néhány mondóka, amiket tanultunk már

 

Béka, béka, brekeke,

reggelente brekeg-e?

Ha reggel is brekegne,

torka be is rekedne.

 

Macska, macska, csacska macska,

fürge, mint a kishalacska,

ide fut, oda fut,

megpihenni sose tud.

 

Gyí, paci, paripa,

nem messze van Kanizsa,

odaérünk délre.

libapecsenyére.

 

Lego gyújtés

-apró Lego-kat kell mezítláb, az ujjaikkal felszedni, és betenni egy kosárba, stb.

(Ezt nem kell szétszórni, hanem a gyűjtőedény mellé letenni, és onnan felszedegetni)

 

Plüssök gyűjtése

Plüss állatok elszórása a lakásban, ezek összegyűjtése egy adott helyre

-pókjárásban vinni

-egy kézzel vinni

-két kézzel vinni közben picit feldobni, elkapni

-négykézláb vinni úgy, hogy a fejükkel lökik a földön előre

-két térd vagy két boka közé szorítani, úgy vinni

-lehet úgy is csinálni, hogy egy-egy plüsst a négykézláb álló gyerek hátára tenni, és így vigye az adott helyre

 

 Könyvek gyűjtése

-egy nem túl nagy és nehéz könyvet a fejükre tenni, és úgy végig menni egy hosszabb egyenes szakaszon, a végén a könyvet letenni egy székre

-ezt is lehet nehezíteni, hogy közben mondókát is mondjon

Ruhacsipesz gyűjtés

-ruhacsipeszeket elszórni, a fentiekhez hasonlóan összegyűjteni, csak beletenni edénybe, hanem fel kell ezeket csíptetni egy kartonlapra, doboz szélére, ami akad otthon

-itt is lehet különböző módon gyűjteni (futva, ugrálva, mondókázva, hátra felé járva)

 

 Tojás keresés 2”

- Ping-pong labdát fújni egymásnak földön, vagy asztalon-le ne essen a tojás!

- Fejre tett kisebb párnával elmenni egy adott célig-fészket viszek, ki ne essen

  belőle a tojás!

- átbújni bútorok alatt ping-pong labdával a kézben előre, hátra, csukott szemmel-

  visszük a tojást a barátainknak

- földre tett akadályokat kerülgetve eljutni valahová-merre van a nyuszi fészek

- lábtorna: -mezítláb a lábujjakkal felszedni apró tárgyakat, 

                  -széttépni papírszalvétát, és ezt felszedni lábujjal

                  - lábujjhegyre állni, majd sarokra állni

                  - talpunk alatt görgetni egy kislabdát

                  - zoknit lábujjal felemelni és integetni vele

 

Ezzel a kis mondókával lehet mozogni is lehet

A kiscsirke nagy buksi,       (Guggolásban fej forgatása jobbra-balra)
a tojásból most bújt ki.     (Guggolásból felállás)
Bámulja a világot,       (bámulás, nézelődés csodálkozva)
ő még ilyet nem látott.( taps a fej fölött)

Énekek

 

 

 

 

 

 

 Memória,puzzle

 https://wordwall.net/hu/embed/2bcbe8c3d3fb4c01a7eaeb99e6405e59?themeId=1&templateId=25&fbclid=IwAR0YHUw7fi0oNyQTVBSTagb6Rj_MaiWBEGIQmOPk-F4sSk6K9yy5hFQf2bQ