Most már tényleg itt a a tavasz!

Sajnos, most sétálni nem tudunk elmenni, ezért küldök nektek videókat, amiken szép tavaszi virágokat láthattok.
A második videón olyat láthatunk, amit a természetben nem-hogyan nyílik ki a virág.
Felgyorsították a felvételt, így láthatjuk, hogy bontja ki a szirmait például a pitypang,

 

Emlékeztek, az oviban a virágtartónkban mi is megnéztük a krókuszainkat.
Reggel korán még összecsukták a sziromleveleiket, és mire visszajöttünk a játszótérről, már minden virág kinyílt a Nap felé.

 

 

 

 Ének

Hát, énekelni most nem tudok nektek, és nem is tudunk együtt énekelni,

 De találtam nektek egy dalt,amit én is énekeltem már nektek! Hallgassátok, nézzétek!

Ez a dal a napról szól

 

 Mondóka

Ebben egy vicces nevű virág szerepel.
Küldök képeket is erről a növényről, látjátok, több fajta is van belőle.

Egyedem, begyedem, bú (szünet)

Hegyes kalapú (szünet)

Madársóska jaj, de édes,

Jajj, de savanyú. (szünet)

 

A szünetet lehetőleg be kell tartani, oviban például úgy szoktuk, hogy a két kezünket széttárjuk ilyenkor.

(Soronként 3 taps, majd széttárjuk a kezet)

A harmadik és a negyedik sor között viszont nincs szünet, ott 4 taps a harmadik sor, és utána rögtön 3 tapssal a negyedik sor.

 

 Erdei madársóska

Háromszögletű madársóska

 Négylevelű madársóska

Anyanyelvi nevelés

 

Tavaszi találós kérdések 

 

Fenn lakom az égen,

melegít a fényem.

Sugárból van bajszom,

este van, ha alszom                               (Nap)

 

Nincsen foga, nincsen szája,

de a havat felzabálja,

Mi az?                                                  (tavasz)

 

Virág vagyok-tavaszhírnök,

ki tudja a nevemet?

A hó alól legelőször

én dugom ki fejemet.                      (hóvirág)

 

Lába nincs, de messze fut,

szárnya nincs, de messze száll.              (szél)

 

Ez a kicsi sárga pamacs

a fű közül reád kacag.

ha virágja már elnyílott.

a pihéit szertefújod.                             (gyermekláncfű, pitypang)

 

Mesék

 

A virágtündér lámpája

A virágtündérek tavasszal születnek. A kinyíló tulipán-fejekből pattannak ki és azokban laknak, amíg a tulipán el nem hullajtja a szirmait. Addigra azonban keresniük kell maguknak a sötét erdőben egy fa-odút, és minden tündérnek el kell készítenie a saját lámpását, hogy majd a sötétben is hazataláljon. A lámpás készítése egyszerűnek tűnik: éjszaka le kell venniük egy csillagot az égről, azt pedig betenni egy lámpásba. Így készül a virágtündérek lámpája.

Egyszer egy kis újszülött virágtündér szintén nekilátott, hogy megszerezze a maga csillagát. Felment egy óriási fa tetejére, és levett egy csillagot az égről. Azonban, mielőtt lemászott volna, arra gondolt:

– Mi lenne, ha többet is levennék? Így sokkal jobban világítana a lámpásom. Sőt, az enyém lenne a világ legfényesebb lámpája.

Levett még jó pár csillagot, de nagyon nehezek voltak, és olyan fényesek, hogy nem látott maga körül semmit. Így hát, mivel lassan hajnalodott is, visszatette a csillagokat, és lemászott a földre. Bemászott a tulipánjába és arra gondolt, hogy a következő este megpróbálja újra megszerezni a csillagokat. Azonban a következő éjjel ugyanúgy járt. Rengeteg csillagot szedett össze, de nem bírta el őket, a fényüktől pedig nem látott semmit. Ismét csak eldöntötte, hogy másnap újra próbálkozik. Bemászott a tulipánjába, de aggódva vette észre, hogy a szirmai nem olyan frissek már. Közben észrevett néhány elhagyott tulipánt is: a korábban ott lakó virágtündérek már elkészítették a lámpásukat, így kiköltöztek onnan.

Harmadnap ismét nekiugrott a feladatnak. Amint leszállt az este, felment egy fára és elkezdte begyűjteni a csillagokat. Ugyanoda lyukadt ki, mint az előző két nap. Túl sok csillag volt a kezében, és nem látott semmit. Arra gondolt, hogy a szülő-tulipánja holnapra biztosan lehervad, és neki nem lesz hol laknia.

-Jaj, én leszek az egyetlen, aki eltéved majd a sötétben! – sírt magában.

Nagy könnycseppek gurultak le az arcán. A Hold nem bírta tovább, így megszólította.

-Engedd el a csillagokat. Hidd el, egy csillag bőven elég lesz a lámpásodba.

A virágtündér így tett. Elengedte a csillagokat és kiválasztott egyetlen egyet. Azt betette a lámpába. Mire mindennel végzett, reggel lett. Elbúcsúzott a szülőtulipánjától, és keresett magának egy odút. Olyan odút talált, amiben nagyon sötét volt. De a Holdnak igaza volt: egy csillag is megmutatta oda éjjel az utat, és teljesen bevilágította.

 

 

 

Tompa Mihály: A pitypang meséje

 A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.

A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.

A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.

A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.

A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.

Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte: 
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?

A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.

- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?

Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: 
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? 
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang.
- Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!

Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.

 

Sarkady Emília: Pitypang herceg légvára

 

Aznap kissé fülledt nyári éjszaka volt. A nyitott ablakon a függönyök óriás pillangószárnyként meg-meglibbentek, ahogy az esti szellő fújta őket, a kertből tücsökciripelés hangja szűrődött be. Minden olyan volt, mint máskor: csendes és békés. Dorina valamiért mégsem tudott elaludni. Hiába hunyta be a szemét, helyezkedett el kényelmesen a hatalmas ágyon először jobbra, aztán balra, hiába számolt bárányokat, az álom messze elkerülte.

„Már mindenki alszik, csak én nem. Mit tegyek? Nem tudok aludni! Anya azt szokta mondani, ha mélyeket lélegzek, megnyugszom. Hátha ez segít most!” – gondolta magában. Megigazította a párnáját, hanyattfeküdt az ágyon, és olyan mélyeket sóhajtott, amilyeneket csak bírt. De nem jött álom a szemére, csupán a pöttyös zokni riadt fel a nagy sóhajtozásra, aki a sarokban álló zoknis kosárban szunyókált békésen társaival együtt.

– Valami baj van, Copfoska? – nyöszörögte álmosan a zokni, aki nem volt már annyira fiatal, megért már vagy ötven mosást is, és pontosan tudta, az emberfélék nem sóhajtoznak csak úgy, ok nélkül. Főleg nem az éjszaka közepén.

– Nem tudok aludni! – felelte panaszosan a kislány miközben felült az ágyában. – Te sem tudsz, ugye? Olyan furcsa ez a mai éjszaka, nem gondolod? Olyan különös érzésem van valamiért…

– Hát, én már aludtam, és messze-messze szálltam… – vallotta be a zokni. A sötétben nem látszott, hogy zavarában a pöttyei elpirultak, nem szeretett volna csalódást okozni Dorinának azzal, hogy nem elég együttérző. – Aludtam – ismételte meg -, aztán valami furcsa hangra felriadtam. Nyöszörgés vagy sóhajtás lehetett.

– Az én voltam – vallotta be Dorina. Most ő pirult el. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! De mesélj csak! Mit álmodtál? Messze szálltál? Merre repültél? Megint sirályokkal szárnyaltál?

– Nem, nem, dehogyis! A pitypangbóbitákkal! – ingatta pöttyeit a pöttyös zokni. – Egyenesen Pitypang herceg légvárába!

– Pitypang herceg légvárába? – ámuldozott a kislány. Ettől a mondattól az álom is kirepült volna a szeméből, ha arra járt volna. – Pitypang herceg? Róla még soha nem meséltél! Ő is létezik? És hol is van az a vár?

– Pont ott, ahova a szél fújja – suttogta sejtelmesen vékony cérnahangján a zokni. – Hol ide libben, hol oda a kék égen. Pörög és forog a szélben, mint egy fényes búgócsiga! A falai álmok és vágyak szövedéke, ablakai reményből kerekedtek, tornyai, mint hatalmas pitypangbóbiták lengedeznek a szélben. Pitypang herceg pedig áll díszes zöld ruhájában az erkélyen, aranykoronája csak úgy tündöklik a napfényben, ahogy bólogatva üdvözli az elsuhanó felhőket, integet az ágaskodó fáknak, szárnyaló madaraknak. Olykor vendégül is látja az elfáradt vándorokat. Udvarhölgyei, a pitypangtündérek, mint megannyi szivárványszárnyú pillangó röpdösnek, és finom ételekkel és italokkal kínálják a vendégeket! Mert Pitypang herceg jószívű és bőkezű uralkodó. Ő minden pitypangok uralkodója!

– Nem minden pitypang uralkodója? – szólt közbe a kislány, miközben visszafeküdt szorosan magához ölelve kedvenc párnáját.

– Nem, nem! Ő minden pitypangok uralkodója! Így jelenti be az udvarmester, amikor nagyot koppant pálcájával a bálterem kövezetén: – Őfelsége Pitypang herceg, minden pitypangok uralkodója és minden virágok barátja! Ezt így kell mondani! S akkor minden szem az ajtóra szegeződik, a herceg pedig méltóságteljesen végigvonul a termen, helyet foglal a trónján, majd int a zenészeknek, hogy hadd szóljon a muzsika! Mert ha leszáll az este, a palotában bál van, bál! De még milyen bál és milyen vendégsereg! Táncol a Kankalin, hajlik a Liliom, bókol a Pipacs, pirul a Rózsa, suhan a Búzavirág Pitypang herceg oldalán! A szentjánosbogarak pedig keringve fénylenek, világítanak – ha látnád, parányi csillagnak hinnéd a palotát!

De a legszebb mégis az, amikor megvirrad, és ezernyi harmatcsepp csillog a palotán, harmatban fürdenek az ablakok és a tornyok. Ekkor a pitypangtündérek megrázzák bóbitájukat, apró ejtőernyők száza repked – s a vendégek beléjük kapaszkodva hazaszállnak, huss, a szellők szárnyán messze…

A pöttyös zokni hirtelen abbahagyta a mesélést. Fülelt, de nem hallott mást, csak egyenletes szuszogást. „Copfoska csak elaludt.” – gondolta magában. Kicsit fészkelődött kényelmes, bélelt kosárban, majd ő is elszenderült. Még éppen bele tudott kapaszkodni egy bóbitába, mely Pitypang herceg légvárárba repítette.

 

Zelk Zoltán: Tavaszi mese

 Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.

 

                                                        Dobra Abigél Anna, Sepsiszentgyörgy

 

 – Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek.
– Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
– Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.
– Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
– Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
– Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
– Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
– Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és tovább repült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.

Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle.
– Találd ki.
– Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
– Azt én!
– Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
– Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
– Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
– Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja.
– Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
– Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
– Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg eresz­alját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

 

 A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

 

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.

   Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

 

-Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

 

 A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

 

 

Juhász Magda: Az elveszett varázspálca

 

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél.

– Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!

A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.

– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.

– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!

Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elvesztette a varázspálcáját.

A királynő bosszúsan mesélte, hogy a Tavasztündér most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.

– Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.

A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.

– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.

Erre aztán a király igen mérges lett, rá is kiabált az udvari bolondra:

-Mit képzelsz, te! Méghogy a lányomat adjam neked!

Meghallotta ezt a királylány, aki éppen arra járt.. Haragosan megdorgálta fenséges apját.

– Miért kiabálsz vele? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton! Bizony, én nagyon várom őt vissza!

Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.

– Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! – kiáltotta.

 – Legfeljebb egy herceghez – mosolygott a bajsza alá. 

-Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.

Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták, és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek – mit sem sejtve a veszélyről – vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg.

Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.

– Nem adom fel ilyen könnyen – fogadkozott magában.

De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.

– Soha nem találod meg, amit keresel és hamarosan megfagysz! – kiáltotta, és jól meg is rázta.

Szegény Zaki hiába szabadult ki Tél Király szorításából, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.

– Áh! Olyan fáradt vagyok, már a szemem is káprázik – sóhajtotta és leült.

Ott aztán – csak úgy magában – elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de amivel ő nem tud megmozdulni, a keresésben nem segíthet.

– Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél – mondta. – Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.

Zaki furcsállotta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva.

-Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. -Így morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.

Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott, villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a felhők közül kiáltott barátjának:

– Jövőre újra találkozunk!

Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.

A Tél Királyt viszont nagyon mérges lett, hogy egy – szerinte – semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát. De nem tehetett semmit, mérgesen visszavonult hóbirodalmába.

Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.

 Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él.

 Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.

 

 

A szél és a Nap versengése

 

Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a Nap meg a szél versengéséből is.

 

Réges-régen történt, amikor nem volt ritkaság, hogy a Nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Így történt ez most is. A Nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.

Bizony - mondta -, akármilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!

A Napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvölvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - Zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél.- Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem, amellett ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a Nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a Nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt az embert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a Nap.

A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott az embernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.

De hiába ráncigálta; nem sokra ment vele. Az ember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.

A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.

- Jól van - mondta a Nap -, most én jövök.

Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolygását. A vándor már nem fázott; aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.

A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott; a Nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.

 

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

 

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

 

 Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

 – Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a magdarak.

  – Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

 – Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

 Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

 – Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

 Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyík aranyszínű napsugárka duzzogott.

 – Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

 Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

 – Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tünkdöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

 – Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

 A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

 – Ide nézz, milyen vakító vagyok!

 – Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

 – Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

 – Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

 Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

 – Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

 A napsugárka maga is  megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

 – Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

 Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

 – Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

 – Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

 – Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

 A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

 Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

  

Versek

 

Osvát Erzsébet: Tavaszváró mondóka

Távozz, hideg,
olvadj, hó!
Hagyj itt minket
Télapó!
Küldd a lányod
magad helyett.
Mondd meg neki,
el ne feledd:
hozza el a
meleget,
fecskét,
gólyát,
hóvirágot,
a nevető kék eget!

 

Barkácsoljunk

 

 

 

 

Küldök nektek egy bokrot, amiről valami hiányzik. 
Így még csak egy téli kép, de ha virágokat varázsoltok rá, mindjárt tavaszi lesz!
Lehet ecsettel festeni rá virágokat ,leveleket, lehet papírt, krepppapírt tépkedni, és azokból pici golyókat gyúrni, amit aztán felragasztotok az ágakra-emlékeztek, a buszt például így csináltuk, kék krepppapír golyócskákat ragasztottatok fel a rajzolt buszra.

 

(direkt nem küldök elkészült mintát, nem szeretném befolyásolni a gyerekeket. Nem az a cél, hogy sablonokat tanuljanak meg, hanem  az, hogy önállóan alkossank, saját ötleteik szerint)

 

 

 

Színezők

 

 

 

Mozgás

 

„Tavaszi kirándulás”

- Először elkészítjük a kiránduláshoz a labdát. Ehhez egy fél pár zokni kell, csak ne legyen lukas- ezzel mindjárt hulladékból nem szemetet csinálunk!

Egy tálba kiszórunk rizst- célszerű megsaccolni mennyi kell a zokniba, ezzel töltjük majd meg ugyanis-és belekeverünk babot, lencsét, vagy ami rizsnél nagyobb van otthon. Ezt a gyereknek ki kell válogatni a rizs közül- finommotorika fejlesztése - és ha ez kész, megtöltjük a rizzsel a zoknit, és összevarjuk-kész a labda.

-         A lakásban található székeket, asztalokat használhatjuk ehhez a játékos tornához

-         székeket sorba állítunk, egymástól pár lépésnyire, majd felmászik rá a gyerek, lemászik, felmászik lemászik- hegyen -völgyön kirándulunk

-         az elérendő cél, a „hegytető” egy olyan asztal, amire fel szabad mászni.

(az oviban én ilyenkor „elvarázsolom” az asztalt, hogy fel lehessen rá mászni)

-         az asztalon megtaláljuk a labdát. Lehet piciket feldobni, elkapni, a cél nem az, hogy minél magasabbra dobjuk, hanem az elkapás. Lehet a szülőnek dobni, lehet leülve csúsztatni, lehet ülve a két boka közé fogni, és úgy felemelni a lábakat, hogy ne essen ki a zoknigombóc.

-         tavaszi eső jön, ezért gyorsan be kell bújni az asztal alá. Ezt lehet többször ismételni, kisüt a nap-fel a hegyre-esik az eső-be a barlangba.

-         Lehet szóval instruálni-beszédhallás, figyelem-lehet valamilyen hangos jel (taps, dobbantás), ha pedig némán jelzünk (mondjuk kézfeltartás, leeresztés) -vizuális figyelem.

-         haza kell indulni. A labdát nem hagyjuk ott! Mivel esőre áll az idő, egy alagúton térünk haza-vagyis most a székek alatt kell bújni, kézben a labdával. Lehet úgy, hogy minden szék alatt előre fele bújik át, de lehet úgy is, hogy egyiknél előre, másiknál hátrafelé.

-         hazaértünk, most kipihenjük magunkat. Lefekvés egy szőnyegre, háton fekszünk, csukott szemmel, a zokni-labdát lassan egyik kezünkből a másikba adjuk át a mellkasunk előtt. Utána hasra fordulunk, csukott szemmel továbbra is, a zokni-labdát a fejünk fölé-lent a földön nyújtjuk, nem emeljük fel- kinyújtott kezeink között csúsztatjuk jobbra, balra.

 

Ez meg egy vicces torna a messzi Marokkóból. Afrikában van, az Atlanti -óceán partján.
Képzeljétek, amikor mindenféle tornagyakorlatot  tanultam, mi óvó nénik is kipróbáltuk!
Nem volt könnyű, mondhatom!
És... lehet, hogy kicsit ismerős lesz az ének nektek is? Bizony, a bácsi, aki eljött az oviba bábozni és mindig a szamarát kereste, emlékeztek? Hát vele is énekeltétek ezt egy kicsit.

 "Egy kis dal szól..."