Mesék

A rákocska háza

 Élt egyszer a tengerben egy rákocska. Egy apró tarisznyarák. Mit is mondhatnánk még róla… Akkora volt, mint egy ötforintos, a lába, mint a gyufaszál, de az ollója sem volt nagyobb egy szemöldökcsipesznél.
Amikor még egészen pici volt, hol itt lakott, hol ott, de amikor felnőtt, elkezdett magának lakást keresni.
Kiúszott a sekély vízbe, és végigtipegett a part mentén. Közben azért figyelt, nem akad-e valamilyen kellemes házra.
Megpillantott egy követ. A kőben egy hasadékot.
Bele is mászott azonnal. Sürgött-forgott, fészkelődött, de csak nem tudott benne elhelyezkedni.
Arra úszott éppen a nagy fejű kölönte, és odaszólt a ráknak:
– Szép kis házad van. Mintha éppen neked készült volna.
– Értesz is te ehhez! – húzta fel az orrát a rák. – Rossz ház ez. Kemény, sötét, szűk is nekem.
– Hát milyet szeretnél? – meresztette rá szemét a kölönte.
– Olyat szeretnék, amely puha, világos és tágas, De mit is értesz te ebből, te dülledt szemű! Hordd el az irhád, amíg nyugodt a víz!
A kölönte törte a fejét, mit is válaszoljon erre, de a tarisznyarák ezt már nem várta meg. Kimászott a résből, és elindult a síkos köveken. A hullámok állandóan átcsaptak fölötte, alig tudott megkapaszkodni.
– No, ez nem jó hely itt. Majd találok valamit a mélyebb vízben!
Elindult hát befelé a tengerbe. Ahogy a tengerfenék finom, puha homokján lépegetett, talált egy kis mélyedést. Puha volt, világos, tágas.
– No, ilyen ház kell nekem!
Éppen hogy befészkelte magát a mélyedésbe, látja ám, hogy valami nagy hal közeleg. Hosszú volt az orra, fehér a bajusza, a hátán kemény csontpajzsok. Tokhal.
A nagy hal pedig egyre csak közeledett, Leereszkedett a tengerfenékre, és bajszával végigtapogatta a homokot. Odaért a kis mélyedéshez, és ormányával elkezdte túrni a homokot.
Nagyot bukfencezett a tarisznyarák, kipattant a mélyedésből, és nyaka közé szedte a lábát. De mégy így is csak alig tudott elmenekülni a tokhal elől.
Végül aztán talált egy halom követ. Bebújt két kő közé, és még a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán megnyugodott, körülnézett. A kövek jó erősek voltak, nem úgy, mint a puha homok.
– Miért ne lehetne ez a házam?
Igaz, nem volt túl puha, de világos volt és tágas.
– Itt maradok!
Elkezdte a növényeket csipegetni a kőről.
Egyszer csak fentről valaki rátámadt. A rákocska csak a fogai csattanására riadt fel a békés eszegetésből. A támadó hal elhibázta, de máris fordult vissza, és újra támadott.
Iszkolt ám a tarisznyarák, de még megnézte, ki is a támadó. Hosszú a feje, alul van a szája, félhold alakú a farka – macskacápa.
A kis tarisznyarák a kő mögé menekül. A cápa utána. Amíg a cápa egyet csapott a farkával, a rákocska körülszaladta a követ. Talált is alatta egy kis gödröt. Belebújt. Ott üldögélt.

A macskacápa körbeúszta a követ, és meglepődve látta, hogy nincs ott senki. Erre odébbállt.
„No – gondolta a rákocska -, innen már nem mozdulok ki! Igaz ugyan, hogy elég kemény ez a barlang, sötét is, de legalább jó tágas.”
Így hát kényelmesen kinyújtózott, a lábát is kidugta a barlangból. De amint kidugta, észre is vette a rája, és közelebb úszott.
Úgy imbolygott a vízben, mint egy hatalmas levél. A teste olyan volt, mint egy nagy palacsinta, a farka korbácsként csapkodott, szájából kifehérlettek a hegyes fogak.
A rája agyafúrt jószág. Tudta, mit csinál. Ráereszkedett a kőre, a fejét pedig bedugta a barlangba. Már félig benn volt a feje, és így el tudta kapni arák egyik ollóját. Annál fogva próbálta kirángatni a barlang apró lakóját.
A barlang jó tágas volt, így a rák nem tudott mibe megkapaszkodni. Érezte, hogy itt a vég, de utolsó erejéből még rántott egyet magán – és leszakította az ollóját.
Gyorsan a barlang falához tapadt, nehogy a rája még egyszer megfoghassa.
A rája dühében már a követ harapta, de a rákot nem tudta elérni. Megette hát a leszakított ollót, és elúszott.
A rákocska pedig oldalazva visszamászott a sekély vízbe.
„Csak az a fontos, hogy élve megúsztam. Az ollóm majd újra kinő!”
Rátalált az ismerős kövekre. Igaz, hogy kevés itt a víz, de nem is merészkednek ide a nagy halak!
Meg itt van a kedves szomszéd is, a kölönte.
– Jó napot, apóka! – üdvözölte a tarisznyarák.
Aztán megtalálta a régi, kedves rést is a kövön – belebújt.
Mégiscsak itt a legjobb: kemény is, sötét is, szűk is.
Mintha éppen neki teremtették volna.

Uhlaczki-Szabó Ildikó: Csoda-patak

 Mesélek egy kis csodáról, ami egy nagy erdőben történt, egyszer régen, nagyon régen...

Kerek erdő közepében, tölgyfa alatt lapult egy nagy-nagy kavics. Arra járt a medve. Meglátta a kavicsot, és így szólt:

- Hazaviszlek magammal, otthon játszhatnak majd veled a bocsok. Mikor felemelte, észrevette, hogy a kavics alól csordogálni kezdett valami. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye.

- Hát te ki vagy, mit csinálsz? - csobogta a kis forrás.

- Én vagyok a nagy medve, és a kavicsot viszem haza a bocsoknak.

- Tedd vissza, kérlek! Az megvéd engem! Cserébe a szép erdővel meglásd, csodát teszek.

Medve koma hitte is, meg nem is, amit a forrás mondott neki, de mivel olyan szépen kérte, a kavicsot visszatette a helyére. Teltek múltak a napok, a medve majdnem elfeledkezett a kicsiny forrásról.

Történt egy nap, hogy épp arra sétált. Gondolta megreggelizik a málnásban. Mikor odaért, látta, hogy a bokor levelei lekonyultak, és a málnaszemek kezdtek lepotyogni róla.

- Jaj, így hogy viszek reggelit a bocsoknak? - brummogta a Medve koma.

- Egy percig se aggódj! - csörgedezte a forrás, aki addigra patakká nőtte ki magát. - Sétálj át az erdő szélére, ott találsz egy málnást, holnap pedig gyere el újra hozzám.

A medve megfogadta a kis patak tanácsát.

Másnap kora reggel útnak eredt, mert nagyon kíváncsivá tette a patak. El sem tudta képzelni, miért menjen vissza a tönkre ment málnáshoz. Miközben ezen gondolkodott, már oda is ért. Szeme-szája nyitva maradt a csodálkozástól.

- Ennyi szép nagy málnát, mióta itt lakom a kerek erdőben, még nem láttam! Hogy csináltad, kis patak?

- Csak egy apróság, ami nekem természetes, neked csodának tűnik - azzal tovább csordogált a kuncogó kis patak.

Medve komának sem kellett több. Megszedte kosarát a méretes málnákkal, majd haza indult. Útközben minden állatnak elmesélte, mi történt.

Meghallotta a kis hernyó is, aki egy fa törzsén bújt el.

- Csoda-patak? Látnom kell, talán ő segít nekem - gondolta a kis szőrös hátú, és megindult araszolva a patak irányába. Beesteledett, mire odaért.

Ámult-bámult a gyönyörűséges patak láttán.

Megtalálta a kavicsot, rámászott a tetejére, és onnan hallgatta a csilingelő kacagását a pataknak.

- De jó neked - gondolta a kis hernyó, - milyen boldog vagy!

Halkan énekelni kezdett a szomorú hernyócska:

Minden gyerek fél tőlem,

pedig nem bántok én senkit sem.

Csúnya vagyok, nem kérdés,

ám szívükben nincs megértés.

Barátot nem találok,

elmentek, ha megláttok...

Összekucorodott, majd elaludt a nagy kavicson.

Reggel mély, dörmögő hangra ébredt:

- No lám, no lám, ki vagy te? Még nem láttalak erre!

- Medve koma, nem ismersz meg? Én vagyok az, a kis hernyó!

- A hernyót jól ismerem, minden nap annak a fának a törzsén bujkál. De te nem úgy nézel ki!

A hernyó pár arasznyival a kavics szélére kúszott, és belepillantott a vízbe.

El sem hitte, amit látott! Hatalmas, színes szárnyak nőttek a hátára. Míg álmodott, átváltozott.

- A kis patak tényleg csodát tett! Meghallotta bús énekem, és míg aludtam, gyönyörűvé varázsolt! Medve koma, én vagyok! El sem hiszem! Csoda történt! - örvendezett a hernyóból lett pillangó, és a medve is csak nevetni tudott a meglepődöttségtől.

- Nem kell többé a földön kúsznom, repülhetek bárhová!

Aztán tett is egy kis kört a málnás felett! Örömében még könnye is eleredt.

- Meggyógyítottad a málnást, és szépségessé varázsoltad a kis hernyót! A patak vize tényleg csodát tett! - álmélkodott a Medve.

Azóta is járja az erdőt a medve és a pillangó. Útközben mindenkinek elmesélik a csoda-patak történetét.

Ha nem hiszed, keresd meg a lapos kavicsot!

Zelk Zoltán: A patak meséje 

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól: - Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen? - Elmondanám - felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen. A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket. A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak. - Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott. Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útrakelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza.Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt: - Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá. Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útrakelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben. - Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá... Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak: - Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ.

A béka ésa holló

 Békát fogott a holló, csőrébe kapta, s felrepült vele egy háztetőre. Amint zsákmányával letelepedett a tető szélén, a béka hangosan kuncogni kezdett.   -Mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte a holló.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér - válaszolta a béka -, szóra sem érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik, éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút állna azon, aki bántani merészelne engem.   A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog.   -Hát most mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér, szóra sem érdemes – válaszolt a béka. - csak eszembe jutott, hogy a nagybácsim, aki az apámnál is erősebb, éppen ezen a helyen éldegél. Aligha vinné el szárazon, aki engem bántani merne.   A holló most már nagyon megijedt, s elhatározta, hogy elrepül a tetőről. Így is tett. Csőrébe kapta zsákmányát, s a közeli kút kávájára szállt, s ott letette. Már éppen neki akart kezdeni az evésnek, amikor a béka meg szólalt:   -Amint látom, kedves Holló nővér, nagyon tompa a csőröd. Nem kellene megélesítened, mielőtt enni kezdesz? Nézd csak ott azt a követ! Pompásan megfenhetnéd rajta!   A holló megfogadta tanácsot, a kőhöz reppent, fenni kezdte a csőtét. Amint egy pillanatra hátat fordított a kútnak, a béka nagyot ugrott, s eltűnt a mély vízben.   A holló csak akkor vette észre, hogy a béka eltűnt, mikor már jól megfente a csőrét. Visszareppent a kútkávára, ide nézett, oda nézett, jobbra-balra forgatta a fejét, de a békát csak nem látta sehol.   Végül megsejtette, hogy alighanem a kútban van, s kiáltozni kezdett:   -Béka öcsém, kedves Béka öcsém, már megijedtem, hogy elvesztél! Jó éles a csőröm, gyere ki, hadd egyelek meg!   -Ó, de sajnálom, kedves Holló nővér - válaszolta a béka-, képzeld csak, nem tudok felmászni a kút oldalán. Gyere le értem, ha meg akarsz enni! - szólt, majd lemerült a mély víz fenekére.

Barkácsoljunk

 Vers ,mondóka

Éhes volt az öreg gólya,
békát fogni ment a tóra.
Ám a béka sem volt rest,
Vízbe ugrott egyenest.

Egy - volt egy magas hegy,

Kettő - esik már az eső,

Három - járom esőtáncom,

Négy - szivárványos ég,

Öt - felhő ütközött,

Hat - villám csattogtat,

Hét - ázik már a rét,

Nyolc - elszalad a pók,

Kilenc - minden vizes lett.

Tíz, tíz, négyszer tíz,

Negyven vödör forrásvíz.

Szabó Magda: Ki hol lakik? (részlet)

Hol lakik a halacska? A lakása tavacska,
tenger, folyó, kék patak, lenn lakik a víz alatt.
Vízben alszik, vízben kel, vízi nótát énekel,
vízből van a párnája, buborék a labdája.

Kísérlet

 Készítsünk vízcsapot

Egy félliteres műanyag üdítős palack alját forró szöggel kilyukasztjuk és megtöltjük vízzel. Ha a kupakot rácsavarjuk az üveg tetejére a víz nem folyik ki az üveg alján. A külső légnyomás és a víz felületi hártyája elég erős ahhoz, hogy az palackban lévő vizet megtartsa. A kupak lecsavarásával megnyithatjuk a vízcsapunkat!

A víz fölé ekkor külső légnyomású levegő kerül, és ez kipréseli az üvegből a vizet. A kupak zárásával ismét elzárhatjuk a vízcsapunkat.

Puzzle

 https://www.jacquielawson.com/sendcard/preview?cont=1&hdn=8&fldCard=3465989&path=83540&pmode=init