https://www.jacquielawson.com/sendcard/preview?cont=1&hdn=1&fldCard=3474648&path=83540&pmode=init

Mesék

Tornázó csigafiú

Egyszer, amikor a virágos réten sétálgattam, arra lettem figyelmes, hogy egy nagy lapulevél alatt valaki keservesen sír. Először még csak elképzelni sem tudtam, ki lehet? Ugyanis senkit sem láttam a réten. Néztem jobbra, néztem balra, és akkor megpillantottam a lapulevél alatt egy csigát. Olyan keservesen sírt, hogy mindjárt megesett rajta a szívem. Még sohasem láttam csigát sírni, de most ez a kicsi csiga nagyon bánatos volt.

Mindjárt meg is kérdeztem tőle:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Nem kaptam választ a kérdésemre. Csak hangos hüppögés volt hallható a lapulevél alól. Még egyszer megismételtem kérdésemet:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Ekkor kidugta fejecskéjét a házából, és nagy könnycseppeket hullatva mondta:

– Senki sem akar velem játszani. A csigagyerekek azt mondják, nyápic vagyok. Kérlek, segíts, hogy én is erős legyek!

Megesett rajta a szívem. Nagyon szánalmas volt, amint ott zokogott nekem. Mindjárt tudtam, hogy valamit ki kell találnom, nem hagyhatom magára. De hogyan tudnék segíteni egy csigának? Ezt igazán magam sem tudtam. Még sohasem voltam hasonló helyzetben. Vajon mit kellene tenni, hogy erős legyen?

Leültem melléje a fűre és törni kezdtem a fejem. Sokáig semmi okos nem jutott az eszembe. Már úgy nézett ki, feladom, és hősiesen bevallom, nem tudok segíteni, amikor mint a villám átcikázott agyamon egy briliáns ötlet. A csigafiúnak tornászni kell. Ha minden nap fut, különböző gyakorlatokat hajt végre, akkor egy idő után megerősödik és izmos kis csiga válik belőle.

A futást azonban hamarosan el is vetettem, mert ugye a csigák nem szoktak rohangálni. Butaság lenne tőlem, hogy ilyenre kérjem. Maradt hát a torna. Ha szorgalmas és kitartó, ezzel is eredményes lehet.

– Idefigyelj, kicsi csiga! – mondtam neki. – Azt javaslom, tornázzál. Ha megfogadod tanácsomat, akkor egy- két hónap múlva te leszel a környék legerősebb csigája.

– Tornázzak? – csodálkozott el tágra nyitott szemekkel. – Azt meg, hogyan kell csinálni? Mi csigák nem szoktunk tornázni. Ki tudna nekem ebben segíteni?

Erre a kérdésre én sem számítottam. Tényleg, itt a virágos réten ki tud segíteni egy csigafiúnak a tornázásban? Ezért aztán kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De ne adtam fel. Tudtam, hogy erre is majd csak megtalálom a megoldást. Bizonyára sikerül valamit kitalálnom vagy valaki segít.

Körülnéztem. Eleinte a sok  szép virágon kívül senkit sem láttam. Meleg volt, és az állatok hűs helyet keresve elbújtak.

Reménytelennek tűnt a helyzetem. A csigafiú egyre türelmetlenebbül kérdezgette: „Ki fog segíteni nekem?”

És akkor megtörtént a csoda. Az egyik fűszálon megpillantottam egy katicabogarat. Serényen mászott egyre feljebb, talán azért, hogy körül nézzen a nagyvilágban.

Gyorsan felugrottam és hozzászaladtam. Először a kicsike állat nagyon megijedt. Nem tudta, mit akarhat tőle ez a hatalmas ember. Megpróbált elmenekülni, de sikerül óvatosan a markomba tartani. Szegényke reszketett, és apró szemeit rám emelte, mintha azt mondta volna kétségbeesve:

– Ne bántsál! Engedj el! Szeretnék szabadon szállni, repülni a színes, illatos virágok felett.

– Ne félj! Nem bántalak, csak a segítségedet szeretném kérni – és visszamentem vele a csigafiúhoz. – Nézd, itt van ez a kicsi csiga! Senki nem játszik vele. A többi csigafiú és lány elhagyta, mert gyönge. Szeretne ő is erős lenni. Kérlek, kedves katicabogár segíts neki a tornázásban! Látom te erős és ügyes vagy. Bizonyára minden nap tornázol.

A katicabogár végig sem engedte mondani, amit elkezdtem, büszkén kihúzta magát.

– Így igaz, minden nap tornázok – lelkendezett megbátorodva. – Nálunk, katicabogaraknál soha nem telik el egy nap torna nélkül. Mi is lenne velünk, ha elhagynánk magunkat? Nem bírnánk felemelni a szárnyunkat, és lepottyannánk a magas fűszálról.

– Akkor segítesz neki? – kérdeztem reménykedve.

Kicsit gondolkodott, majd  vidám hangján ezt mondta:

– Nem bánom segíthetek. Akár már most el is kezdhetjük a tornázást. Úgyis ráérek és unatkoztam.

Örült a csigafiú, hogy lesz, aki segít neki megerősödni, és talán még a többi csiga is visszafogadja, ha meglátják, milyen erős.

A katicabogár jól értette a dolgát. Látszott rajta, hogy minden nap edzi a testét. Úgy megdolgoztatta szegény csigát, hogy lógott a nyelve a sok gyakorlat után. Hajlongtak, nyújtózkodtak, de a katicabogár még fejre is állította tanítványát.

De nem volt elég csak egyszer végig izzadni a napot. Hosszú idő kell, hogy egy nyápic csigafiúból erős, izmos lurkó legyen. Ezért nap, mint nap edzettek órákon át. Eleinte bizony a csigafiú nagyon megizzadt, folyt róla veríték, alig kapott levegőt  egy- egy erősebb gyakorlat után. Ilyenkor legszívesebben abbahagyta volna az egészet, de a katicabogár nem engedte.

– Én bizony szégyellném a cél előtt feladni. Fel ne add, mert akkor sose leszel erős!

A fárasztó gyakorlatok eredményre vezettek. Végül már a csigafiú ügyesebb volt, mint az edzője, és meg se kottyant neki felmászni egy magas fa csúcsába vagy felemelni akár egy tucat fűszálat.

Ezekről természetesen csak később értesültem, amikor újból találkoztam a csigafiúval. Nagyon hálás volt, amiért segítettem neki, és ő lett a környék legerősebb csigája.

– Képzeld el! – mesélte boldogan. – Nincs csiga a réten, aki súlyemelésben legyőzne. Birkózni is én tudok legjobban. Tegnap még a meztelencsigát is legyőztem, pedig ő nagyon erős állat. A csigaóvodában mindenki velem akar játszani és azt akarják, legyek a barátjuk. Olyan jó, hogy segítettél, nagyon köszönöm. Még csak annyit akarok mondani, biztasd a gyerekeket is, hogy tornázzanak minden nap!

Megígértem neki, és elégedetten néztem, amint egy hatalmas földre pottyant virágszirmot a magasba emelt.

Fésüs Éva: A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szél fiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényeset mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körül repdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett: 
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával. 
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, seprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugár küllős hintóján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé nem hallgat az ostoba varjúkárogásra.

Berg Judit: Zokni-mese

Rajzolunk egy kisfiút. Gergő lesz a neve. Ez pedig itt az anyukája. Gergő nagyon aranyos gyerek. Sokat segít anyunak.

Egyszer Gergő segített anyunak teregetni az erkélyen. Anyu felterítette a vizes ruhákat a szárítókötélre. Gergő mindegyik ruhára tett egy csipeszt, nehogy elfújja a szél.

Apu nadrágjára piros csipeszt rakott, anyu szoknyájára zöldet, saját pólójára pedig sárgát. Aztán anyu kiteregette Gergő zokniját. Gergő lila csipeszt tett az egyikre, de a másikról elfeledkezett. Arra a zoknira nem rakott csipeszt. Aztán bementek a szobába, és anyu becsukta az erkélyajtót.

Délután nagy szél kerekedett, csak úgy lobogtak a ruhák az erkélyen. Elrepülni nem tudtak, mert a csipeszek erősen tartották őket. De a szél elfújta Gergő zokniját, amelyiken nem volt csipesz.

Nem vitte messzire, lepottyantotta a földre a ház előtt.
Jött egy cica és megszagolta:
- Miáú. Mi ez? Játék?
Szájába vette, forgatta, aztán ledobta a földre és a mancsával pofozgatta. Végül ráunt és otthagyta.

Aztán jött egy bácsi. Sáros volt a cipője, és nem vette észre a zoknit. Rálépett és ment tovább. Szegény zokni csupa sár és piszok volt már.

Akkor arra jött Marika néni a kutyájával.

A kiskutya meglátta a zoknit és felkapta. Ő is játszani akart vele. De Marika néni kivette a szájából és megnézte:
- Nahát, ez biztos Gergő zoknija. Neki van ilyen szép csíkos.
Aztán azt mondta a kutyájának:
- Gyere Buksikám, felvisszük ezt a zoknit Gergőnek.

Marika néni és Buksi kutya felmásztak a második emeletre, és becsöngettek Gergőékhez.
- Nem a tiéd ez a zokni? - kérdezte Marika néni Gergőt. - A földön találtuk.
- Biztos lefújta az erkélyről a szél. - mondta Gergő anyukája. - Köszönjük szépen.
- Milyen piszkos - szomorkodott Gergő.
- Kiöblítjük, és újra tiszta lesz - vigasztalta az anyukája.

Gergő meleg vízzel, szappannal ügyesen kimosta a csíkos zoknit. Aztán kicsavarták, és kivitték az erkélyre száradni.

Gergő a legnagyobb kék csipeszt rakta rá, nehogy megint elvigye a szél.

Mese a kis tiritarka sünről

1.     (hétfő)

Egyszer régen, réges-régen egy kora nyári hajnalon, az erdőnek közepében, egy százéves tölgyfa tövében megbúvó fészekben, született három kis sündisznó. Ez a három kis sündisznó olyan volt, mint egy-egy pamutgombolyag: fehér, puha és simogatós volt minden aprócska tüskéjük. Sünpapa és sünmama felváltva hozták nekik a finomabbnál finomabb falatokat, így a kis sünök gyorsan cseperedtek, ahogy ez már a sünöknél évszázadok óta lenni szokott. A két nagyobbnak egyre barnábbá, erősebbé és szúrósabbá váltak a tüskéi, de bizony a legkisebbnek ahelyett, hogy sötétebbé váltak volna a tüskéi, nem átallottak hét sorban hét színben tündökölni. Sünmama, sünpapa és a testvérei ámulva nézték a kis színpompás hátú sünit. Esténként, mesélés közben, szívesen simogatták, cirógatták azokat a tiritarka tüskéket, mert azok bizony varázslatos érzéseket keltettek. A barna tüskéket érintve a csöpp odút elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya ízét érezte mindenki. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a kis házikóba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt, míg a pirosak az édes szamóca ízét és illatát juttatták eszükbe. A lilák simogatása közben pedig, mintha bizony a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. Így éltek együtt békességben, szeretetben egész nyáron… Mindaddig, amíg a nyár elmúltával egy őszi éjszakán hatalmas, tomboló vihar nem kerekedett. Dörgött és villámlott az ég. Forgószél süvített végig az erdőn, ami fölkapta a sünházikót, megpörgette a levegőben, és huss… messzire repítette. A mi tiritarka sünink egy szúrós szederbokorba pottyant. Miután kiverekedte magát a tüskés ágak szövevényéből keservesen szólongatta sünpapát, sünmamát és a testvéreit, de nem találta őket. A hangos kiabálásra azonban egy keszekusza fészkéből kikukucskált a szarka, és így rikácsolt: - Én még életemben nem láttam ilyen csodabogarat, amilyen te vagy! De akárki vagy is, ha nem hagyod abba ezt a kiabálást, akkor jól megcsipkedlek. - és már repült is lefelé a fészkéből. Szegény kis tiritarka sünink félelmében összegömbölyödött és gurulni kezdett. Gurult, gurult kifulladásig, és amikor már úgy gondolta, hogy messzire lehagyta a cserregőt kigömbölyödött. Egy réten találta magát, ahol a közelében egy egész bolynyi hangya szorgoskodott. Megszólította őket: - Nem láttátok errefelé a szüleimet és a testvéreimet? A hangyák nagy csodálkozva körbeállták, és azt mondogatták:  - Vajon milyen szerzet lehet ez a furcsa jószág? Formára lehetne akár sündisznó is, de a színei… Nahát! Ilyet még nem láttunk. Meneküljünk! – és válasz nélkül úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A mi sünink meg nagy búsan szedte rövid, kis lábait keresztül a tisztáson. Hosszú gyaloglás után elérkezett egy patakhoz, ahol éppen lefekvés előtti koncertet adtak a béka ifjak, akiket szintén megszólított: - Nem láttátok valamerre a sünszüleimet és a testvéreimet? A békák hirtelen abbahagyták a kuruttyolást, óriássá fújták magukat és így feleltek neki: - Még hogy sünpapa és sünmama és süntestvérek! Hahaha! Minket akarsz becsapni? Egy tisztességes tüskésdisznónak barnás a háta. Na, de a tied! Nézz a víztükörbe! – és ezután sorban beugráltak a vízbe és magára hagyták a sünit. A színes hátú nem és nem értette, hogy miért nem segít neki senki… Elszomorodott. Elfáradt. Egyedül maradt és… kibuggyantak a könnyei. Hüppögve dőlt neki egy kisfának és álomba szenderült.

2.     (kedd)

Hajnalban arra ébredt, hogy valaki, vagy valami a hátára pottyan és fennakad a tüskéin. Próbált megszabadulni az ismeretlentől, ezért a fa törzséhez dörgölőzött. De hiába. - Na! Hagyd már abba! Ez fáj! – kiáltotta az a valaki, vagy valami a hátán. - Nem hagyom, mert nehéz vagy! És egyáltalán: ki vagy, mi vagy? És hogy kerülsz a hátamra? - Rozmaring vagyok, és én vagyok az utolsó piros alma ezen a vadalmafán. A testvéreim mindegyike valamelyik kamra polcán csücsül, de én jól elbújtam a levelek között, úgyhogy nem vettek észre. Mostanra azonban már az összes levél lepotyogott, és én is belefáradtam a kapaszkodásba. Így kerültem a hátadra, te meg aztán jól összeszurkáltál! Nem szégyelled magad? - Nem tehetek róla. Süngyerek vagyok, és szúrós a hátam. - Te? Sün? – kérdezte csodálkozva Rozmaring – A sünök barnák, nem ilyen tiritarkák! - De én igen! És a szüleim, meg a testvéreim így szerettek! – és ahogy ezt kimondta, ismét pityeregni kezdett a kis szivárványhátú. - Na, jó. Tényleg szépek a színes tüskéid, csak ne sírj már! - Nem a tüskéim miatt sírok, hanem azért, mert a forgószél elrepítette a kuckónkat és vele együtt a szüleimet és a testvéreimet is. És most senki nem akar nekem segíteni, hogy megtaláljam őket. Pedig nagyon hiányoznak. Rozmaringnak megesett a szíve a tiritarka süngyereken: - Tudod mit? Én segítek neked! Erre aztán felcsillant a kis sün szeme, és így kiáltott: - Hát, akkor guruljunk és keressük meg a családomat! – kacagott boldogan.. 3 Aztán gurultak, gurultak a lejtőn egészen addig, amíg egy hatalmas kertkapu az útjukat nem állta. Belestek a kerítésen és egy hatalmas udvart láttak. Volt ott mindenféle csuda játék: homokozó, csúszda, mászóka, manó ház, csöpp ágyások illatozó növényekkel, madáretetők a fákon, pillangó itató cukros víz illattal. - Istenem! Ez majdnem olyan, mint az erdő, ahol születtem! – sóhajtott a kis tüskéshátú. Orrával meglökte a kaput és a résen át, beosont a kertbe. Rozmaring körülnézett és utána gördült. Nagy hancúrozásba kezdtek. Legurultak a csúszdán. Felmásztak a mászókákra, Hemperegtek a homokban. Bebarangolták a szomszédod kiskerteket és végigszaglászták a növényeket. Sőt! A tiritarka süngyerek még a cukros vizet is megkóstolta, és éppen a bajuszáról nyalogatta az utolsó cseppeket, amikor lábdobogás hallatszott egyre közelebbről és közelebbről, aztán hirtelen berobbant a kertbe több tucatnyi „kisember”. - Jaj! Én nagyon félek! Bújjunk el valahová! – súgta a süngyerek, és hátára kapva Rozmaringot, eliszkolt egy kisház irányába. A házikóban sok-sok labdát találtak egy nagy kosárban. Rozmaring egy szempillantás alatt eltűnt közöttük, a kis sün is gyorsan összegömbölyödött és befészkelte magát közéjük. Nyílt a manóház ajtaja és szipogva megjelent egy szöszke, pici lány. Elbújt a legsötétebb szegletbe és már záporoztak is a könnyei. Nem sokáig bírta ezt hallgatni sem Rozmaring, sem a süngyerek. - Miért sírsz? – kérdezték szinte egyszerre a kosárból mind a ketten. Szöszke ijedten körbe nézett, de nem látott senkit. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a labdák megmozdulnak és kigurul közülük egy alma, meg egy tiritarka sündisznó. Ámulatában még sírni is elfelejtett. - Miért is sírsz? – kérdezték tőle újra. - Azért, mert mindjárt bemegyünk az udvarról a tornaterembe, ahol ugyanannyi – vagy egy kicsit több – labda van, mint itt. És a gyerekek labdázni ott is fognak és velem nem játszanak. Mert én nem tudok labdázni. Nekem soha nem sikerül feldobni és elkapni a labdát. Pedig annyira szeretném, ha magasba röptethetném, hogy mindenki elámuljon, milyen ügyes vagyok. Akkor a társaim sem hívnának lyukas kezűnek. – szipogott újra Szöszke. A süni és Rozmaring összenéztek és egymás szavába mondták: - Ne sírj már! Mi segítünk. - Először is simogass meg engem. Ne félj, nem szúrlak meg, csak segítek, hogy abba tudd hagyni a pityergést. – szólt a sün és Szöszke elé tartotta színpompás hátát. Szöszke meglepődött, de óvatosan végighúzta kezét a sündisznón. A barna tüskéket érintve a kis házat elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya ízét érezte. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a kis házikóba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt. A pirosok az édes szamóca ízét, illatát és a lilák simogatása közben, mintha a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. És láss csodát: Szöszke abbahagyta a pityergést és megnyugodott. - Most dobj fel engem -, de kapj is el, mert különben igen megütöm magam! Vigyázz rám, kérlek! – szólalt meg Rozmaring. 4 Szöszke így is tett. Először félénken és csak piciket dobott, de minden alkalommal sikerült elkapnia Rozmaringot. Aztán egyre bátrabban, egyre magasabbra repítette Rozmaringot és mivel nagyon figyelt, hogy ne okozzon bajt új barátjának, mindig sikerült el is kapnia. - Most velem gyakorolj! – szólalt meg a süni és összegömbölyödött. Szöszke már dobta is a magasba és…, és… el is kapta. Dobta - kapta, dobta - kapta, dobta – kapta… Vagy százszor repítette a magasba a tarka labdává gömbölyödő süngyereket és egyszer sem ejtette le! Csak úgy kacagott Szöszke boldogságában. Amikor az udvaron felhangzott az óvó néni hívó szava, a kislány óvatosan a zsebébe rejtette a tüskéshátút és Rozmaringot és már futott is be. A tornateremben mindenki szájtátva figyelte, ahogy a labdákat hajigálta. Ügyesen feldobta és el is kapta őket. Ettől kezdve soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy lyukas kezűnek csúfolja. A sün és Rozmaring pedig megnyugodva elszunyókált a melengető zsebben.

3.     (szerda)

Amikor délután megérkezett Szöszke anyukája, a kislány jókedvűen mesélni kezdte az aznapi élményeit, de aztán hirtelen megérezte, hogy valami történhetett: az anyukája arca aggodalmas volt és csak félig-meddig figyelt rá. - Hallod anya? Mit szólsz? – kérdezte. - Tudod kicsim, most igyekeznünk kellene. A bátyádat haza kellett hozni az iskolából, mert belázasodott. Siessünk haza! Szöszke gyorsan felöltözött. A nagy sietségben el is feledkezett Rozmarinról és a süngyerekről. Megfogta édesanyja kezét (egy kicsit meg is simogatta) és már indultak is haza. Barnus, a bátyja az ágyban feküdt kipirosodott arccal és zsebkendőhalmok, lázmérő és tea vették körül. Apa az ágya mellett ült és mesélt. Ahogy megérkeztek, Anya megpuszilgatta Barnust, kicserélte a vizes borogatást a homlokán és gyógyteákkal itatta. A nagyi húslevest főzött, hátha attól erőre kap a kis beteg, Szöszke pedig azon gondolkodott, vajon ő hogyan tudna segíteni. És akkor eszébe jutottak az új barátai. Benyúlt a zsebébe. A jobb zsebében megsimogatta Rozmaringot. A bal zsebében a kis sünt. Erre mind a ketten mocorogni kezdtek. Odasúgta nekik: - Segítenetek kell, mert a testvérem beteg, nagyon lázas szegény. Mindenki körülötte sürög, forog, de nem múlik el róla a forróság! Segíteni szeretnék neki, hogy meggyógyuljon végre! De mit tehetnék? - Menj be a szobádba és fess neki egy varázsképet! – súgta a bal zsebe. Szöszke így is tett. Becsukta az ajtaját. A kis asztalkájára kitette Rozmaringot és a sünit, majd tétován megszólalt: - Festeni ugyan szoktam az oviban és itthon is, de hogy a csudába kell varázsképet festeni? - Először is simogass meg engem! – mondta a tiritarka sün. Szöszke nem teketóriázott, ahogy végighúzta a kezét a színpompás hátú kis sünön, a barna tüskéket érintve a szobáját elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya 5 ízét érezte. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a lakásukba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt. A pirosok az édes szamóca ízét, illatát és a lilák simogatása közben, mintha a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. - Másodszor: húzd végig az ecsetedet a tüskéimen és figyelj nagyon, hogy minden színhez hozzáérjen! Hozz egy papírt! Kezdj el festeni, és figyeld a csodát! – mondta a tiritarka süni. Szöszke munkához látott és úgy érezte, mintha az ecset magától festene a kezében: a rajzlapon egy szépségesen csillogó pillangó kezdett kirajzolódni (pont olyan színpompás, mint a tiritarka süni), és amikor már teljes pompájában tündökölt, huss, felszállt a papírról és a szobaajtó elé repült. Szöszke kinyitotta az ajtót, a lepke pedig berepült Barnus szobájába és az ágyával szembeni falra telepedett. - Honnan keveredhetett ide ez a szépséges lepke? - ámuldozott mindenki, a szöszi pici lány meg reménykedve mosolygott. Nem árulta el a titkot senkinek, csak figyelt és várta a csodát. Beesteledett, és amikor már csak a csillagfény világított be az ablakokon, Szöszke még egyszer bekukucskált a bátyja szobájába. És tudjátok, mit látott? Az egész szoba gyémántos, aranyos fényben derengett, Barnus pedig mélyen aludt. És biztosan szépeket álmodott, mert álmában mosolygott. Sőt! A lázrózsák is elhalványultak az arcán. Szöszke megnyugodva ágyba bújt, és amikor reggel felébredt már a bátyja hangját hallotta, ahogy reggeli közben nagy vidáman meséli a szüleinek a szépséges, kalandokkal teli álmait. A betegség elmúlt, mintha sohase lett volna. Szöszke odasúgta barátainak: - Köszönöm – és már futott is reggelizni. Reggeli után mindenki elindult, ki az oviba, ki az iskolába, ki meg dolgozni. A lakásban nem maradt más csak a kis sün és Rozmaring a kisasztalon bóbiskolva.

4.     (csütörtök)

A nagy csendre a süngyerek és Rozmaring is felébredt. Virágos jó kedvük kerekedett és nagy örömmel, sok-sok nevetéssel gurultak ide-oda Szöszke szobájában. Így sikerült felfedezniük az izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat. Kipróbáltak mindent. Ugráltak az ágyon, párnacsatáztak, tornyot építettek. Befészkelték magukat a nagy karosszékbe és megnézegették az összes mesekönyvet. Társasjátékoztak. Megetették a babákat, autóztak és… és… aztán egyre csendesebbé váltak. Először a süni telepedett az ablakpárkányra - mélabúsan tekintgetve kifelé -, aztán Rozmaring is odakucorodott mellé és csak nézték-nézték az utcát, a házakat, a járókelőket: - Tudod Rozmaring, nagyon jó itt, de egyre inkább hiányzik az erdő, a kisház, a szüleim és a testvéreim. Honvágyam van. – szólalt meg a süngyerek. – Megsimogatnád a hátamat? - Hát, persze! – válaszolta Rozmaring, és ahogy végigcirógatta a tiritarka sün hátát a gyerekszobát elárasztotta az eső utáni föld illata, érezte az érett galagonya ízét és mintha beköltözött volna a melengető napsugár a játékok közé. Vagy a csillagos ég ragyogása és a virágokkal teli mező zöldje. Mintha érezték volna az édes szamóca ízét, illatát, vagy a harangvirág csengettyűinek dalát. És a kis süngyerek szemei bepárásodtak. 6 Így Talált rájuk Szöszke, amikor haza ért az óvodából. - Mi a baj? – kérdezte a barátait. - Tudod Szöszke, jó volt veled lenni, de egyre inkább hazavágyunk az erdőbe. – válaszolták szomorkásan mind a ketten. Szöszke elgondolkodott: - Tudjátok mit? Az erdőbe nem tudlak visszavinni titeket, mert nagyon messze van, de a parkig elviszlek benneteket. Az már egy kicsit olyan, mint az erdő. Azzal bedugta a jobb zsebébe Rozmaringot, a bal zsebébe a sünt, kiszaladt a konyhába és így szólt: - Anya! Menjünk le a parkba sétálni! Légyszi, légyszi, légyszi! Ennek a kérésnek nem lehetett ellenállni. Anya, apa, Barnus és Szöszke, zsebében a barátaival, elindultak. A park egy csendes szögletében Szöszke gyorsan előreszaladt, egy hatalmas vadgesztenyefa tövénél a zsebébe nyúlt és lerakta a barátait. Utoljára, még egyszer megsimogatta a süni színpompás tüskéit. Érezte az eső utáni föld illatát, az érett galagonya ízét, a melengető napsugarat. Maga fölött látta a csillagos eget, maga előtt a zöld réteket. Érezte a szamóca izét, illatát és hallotta a harangvirágok csengettyűit, majd odasúgta nekik: - Köszönöm, hogy a barátaim lettetek és soha nem foglak elfelejteni benneteket. Még felnőtt koromban sem. – azzal már futott is vissza a családjához. A kis sün és Rozmaring azzal töltötte az estét, hogy falevelekből kuckót építettek maguknak éjszakára. A sok élménytől elfáradva bekuckóztak, de bizony pihenésről szó sem lehetett. A park lámpafénye kérlelhetetlenül a szemükbe világított. Az éjszakai járókelők cipőinek dobogása, a közelben elfutó autók morajlása megzavarta a csendet és bizony a mi kis barátaink egy percre sem tudták lehunyni a szemüket. Egy ideig forgolódtak, de aztán megelégelték: - Szép, szép ez a park, és egy kicsit hasonlít is az erdőre – az igaz –, de mégsem a mi csöndes erdőnk. Induljunk el most rögtön, és keressük meg a hazafelé vezető utat! – szólalt meg a süngyerek. Rozmaring felpattant a hátára, belekapaszkodott az ezerszínű tüskékbe és nekivágtak az ismeretlennek. Mentek, mentek, mendegéltek a csillagfényes, hűvös éjszakában, de bizony csak körbe-körbe jártak a parkban, és bizony nem találták az erdő felé vezető utat. Már majdnem reggel volt, amikor egy zöld, kicsit kopott, kicsit rozoga kerékpárt láttak meg az egyik kerítés mellett. Elfáradva nekidőltek, és ekkor valaki megszólalt a fejük felett: - Vigyázz már te tüskéshátú, nehogy kilyukasztd a kerekeimet! A tiritarka sün és Rozmaring ijedten néztek jobbra is, balra is és akkor vették csak észre, hogy a kerékpár beszél hozzájuk. - Vigyázok rád, – válaszolta a süni – csak engedd meg, hogy itt a kerekeid mellett egy kicsit megpihenjünk, mert nagyon elfáradtunk már az erdőbe vezető út keresgélésében. - Az erdőbe vezető utat keresitek? Aztán miért akartok ti odajutni? A süngyerek és Rozmaring ekkor elmesélték vándorlásuk történetét: az elindulást és a szarkával, a hangyákkal és a békákkal való találkozást. Azt is persze, ahogy egymásra találtak 7 és barátok lettek. Meséltek az óvodáról, Szöszkéről, a családjáról és arról, hogy már nagyon szeretnék megtalálni az erdőt és a kis sün szüleit és testvérkéit. A zöld, kissé már rozoga kerékpár rövid gondolkodás után így szólt: - Rendben. Segítek. Kapaszkodjatok fel a nyeregbe és elviszlek benneteket az erdőbe. Jól ismerem az odavezető utat, hiszen hetente többször is arrafelé kerekezik rajtam a kisgazdám. Rozmaring ismét a kis sündisznó hátára pattant, aki meg a bicikli nyergébe mászott és - a kerékpár hangos csilingelése közepette - útnak indultak.

5.     (péntek)

Hajnalig görögtek-gurultak úttalan utakon át, de a kelő nap sugarainál a kis tiritarka már tudta, hogy jó felé járnak. Meg sem kellett simogatni, mégis érezni lehetett az eső utáni föld illatát, az érett galagonya ízét, a melengető napsugarat. Maga fölött látta a csillagos eget, maga előtt a zöld réteket. Érezte a szamóca izét és illatát és hallotta a harangvirágok csengettyűit. És valóban, a zöld, kicsit rozoga bicikli hirtelen lefékezett, és így szólt: - Megérkeztünk. Innen már egyedül kell tovább mennetek! – csengetett még egy utolsót, és elindult vissza a városba, hogy mire felébred kisgazdája, ott találja, ahol tegnap hagyta: a kerítésnek támasztva. A sün, tiritarka hátán az almával, elindult az erdőbe. Mindketten vacogtak a hidegtől, amellyel az őszi köd beborította a tájat. A kis tüskésdisznó érezte, lassan eljön számára a téli álom ideje. Szedték hát a lábukat, amikor Rozmaring észrevett egy patakot, nem messze tőlük. - Odanézz! Nem ez a patak az, ahol a békákkal találkoztál? – kérdezte. - Nahát! De igen! Tényleg ez az a patak! Akkor itt van már a közelben a százéves tölgyfa is! – örvendezett a süngyerek – Ó! De mi történik ott? A patakhoz közelebb érve már nem csak a békák szívszaggató siránkozását hallották, hanem kétségbeesett ugrándozásuk okát is látták. A békák olyan elragadtatottan kuruttyoltak, hogy nem voltak elég figyelmesek… Így történhetett, hogy egyik béka beszorult egy, a domboldalról leguruló, jókora kő alá. A kő akkora volt, hogy a békák sehogyan sem tudták kiszabadítani szerencsétlenül járt társukat. - Segítsünk rajtuk! – szólt a sün. Ahogy körülnézett már ki is találta a megoldást: Rozmaringgal a hátán, felkapaszkodtak a jókora kő felett magasodó domboldalra. Onnan aztán mindketten jó nagy lendületet véve, nekigörögtek a békát fogva tartó kőnek. Kettejük erejétől a kő megbillent és a béka kiszabadult alóla. A békakórus hálából kuruttykoncertet adott süniéknek, majd boldogan a tóba toccsantak valamennyien. A süngyerek és Rozmaring tovább görögtek-gurultak és hamarosan elérték egy tisztásra, ahol egy bolynyi hangya rohangált fejvesztve. Bizony ezek voltak azok, akik cserbenhagyták a kis tiritarka sünt a vándorútja elején. - Mi bajotok van? Miért rohangáltok fel és alá? – kérdezte a kis sün. - A tegnapi nagy eső elárasztotta a járatainkat. Eláztunk, fázunk és nincs már időnk arra, hogy új bolyt építsünk a tél beállta előtt. – válaszolta a hangyakirálynő. 8 - Segítsünk? – kérdezte Rozmaring a tüskésdisznót. - Persze. – vágta rá a kis sün. – Már azt is tudom, hogyan. – mondta és visszadöcögött a patakhoz. Leszakított egy nádszálat. Odavitte a hangyaboly bejáratához és bedugta a bejáratba. Rozmaring alma a hátára pattant, jó erősen megszívta a nádszálat, és lássatok csodát: a nádszálon keresztül a hangyajáratokból áradt kifelé a víz. A hangyák hálásan megköszönték a segítséget, és sietve eltűntek - immár - vízmentes járataikban. A két barát tovább görgött-gurult és hamarosan elérték a szarka keszekusza fészkét is, ahol szintén csak a baj várta őket. A rikácsolós szarka őnagysága addig-addig ficergett a rendetlenül összedobált gallyak között, amit fészeknek nevezett, amíg kilyukadt az alja és őkelme a földre pottyant. A szegény szarka szárnya úgy megroppant, hogy nem tudta mozdítani sem, nem hogy a fára visszarepülni. - Ezen a madáron már biztos, hogy nem tudunk segíteni – morogta maga elé Rozmaring egy kicsit kajánul, mert, hogy haragudott ám nagyon a szarkára, amiért ijesztgette a tiritarkát még tavasszal. - Biztos, hogy tudunk – szólalt meg ekkor a kis sün – csak gondolkodjunk együtt. Törték a fejüket, és hamarosan kisütötték a szarkamentő haditervet. Ágakkal rögzítették a madár fájós szárnyát. Aztán indákból kötelet fontak, amit a szarka köré csavartak. A kötél másik végét átrepítették egy vastag ágon, és minden erejüket beleadva, felhúzták a szarkát a fészkébe. A szarka megköszönte nekik a jószívű segítségüket és utánuk kiáltott: - Ha továbbindultok az ösvényen, akkor nemsokára kiértek a százéves tölgy tisztására, ahol egy kis házikót is látok – azzal jó mélyre bújt a fészkébe. A süni hátára kapta Rozmaringot és megújult erővel elkocogott abba az irányba, amerre a szarka mutatott. Az ösvény végén valóban ott állt a százéves tölgyfa és körülötte a levelekből, gallyakból épített sünház. Boldogan bekopogott az ajtaján. Nagy örömére, sünpapa nyitott ajtót. Először csak állt vele szemben, alig hitt a szemének, de aztán kacagva kiabálta tele a tisztást a jó hírrel: - Gyertek gyorsan! A mi kis tiritarkánk hazatalált! És akkorára nőtt, hogy alig ismerek rá! Erre a jó hírre aztán mindenki kimászott a kisházból, és bizony hatalmas volt az öröm. Sünpapa, sünmama és a testvérei körbe-körbe szeretgették a világot járt sünit. Estig mesélték egymásnak, hogy kivel mi minden történt, amióta a forgószél felkapta a házukat. Sünpapa, sünmama és a testvérek elmesélték, hogyan építették újra a házukat. A tiritarka sün pedig a barátjáról és a velük esett kalandokról beszélt. Esteledett már, amikor a viszontlátás öröme annyira elfárasztotta őket, hogy nyugovóra akartak térni. Sünpapa, sünmama és a testvérek fáradtan, de boldogan tessékelték a sünház kis szobájába a tiritartka süngyereket, és persze Rozmaringot is. Igen ám, de a sünkuckó túl szűk volt ahhoz, hogy még ők ketten is beférjenek. Tanácstalanul pislogtak egymásra az este sötétjében, és nem tudták, mitévők legyenek. Ekkor azonban, hangos szárnycsattogással megérkezett a szarka, aki gallyakat hozott. A tisztást elárasztották a hangyák és mindegyik egy-egy levelet cipelt, végül a béka ifjak ugráltak be középre sok-sok száraz hínárral a szájukba. Mindenki lerakta az adományát és már el is tűntek. Csak messziről kiabálták kórusban a süncsaládnak: 9 - Jó tett helyébe, jót várjatok kedves barátaim! Szép álmokat! Tavasszal találkozunk. A süncsalád hamarjában nekilátott és ripsz-ropsz hozzáépítettek a sünkuckóhoz még egy szobát. Így már kényelmesen elfért benne mindenki – a jó barát Rozmaring is. A téli hideg beállta előtt még arra is maradt idejük, hogy alaposan szigeteljék a kuckót, betömjék a bejáratot, és kizárják a fagyos szeleket. Mielőtt téli álomra hajtották a fejüket, Rozmaring gondolt egyet: elővett néhány üres papírt, végighúzott egy ecsetet a tiritarka kis tüskésdisznó hátán és varázsképek sokaságát festette meg így. Mindegyik varázskép egy-egy kalandjukat örökítette meg. Amikor a képek elkészültek felakasztották a ház falára valamennyit. Ágyba bújtak és Rozmaring még egyszer megsimogatta barátja színpompás tüskéit. A kis házikóba beköltözött az eső utáni föld és a galagonya, meg a szamóca illata, a csillagos égbolt ragyogása, a melengető nap sárgája, a harangvirág csilingelése pedig álomba ringatta őket. Hagyjuk őket békésen aludni tavaszig!

Barkácsolás

Dramatizálás

Szutyejev : Az alma

Késő őszre járt az idő. a fákról már réges-régen lehullottak a levelek, csak a vadalmafa tetején árválkodott egyetlen egy alma.

Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

NYÚL

-Nini egy alma! De szeretném megenni!  Hogyan szerezhetném meg? Talán felugrok, hátha úgy elérem.

Próbált ugrálni, de nem sikerült akkorát ugrania, hogy elérje az almát. ekkor meglátta a varjút a szomszédos fenyőfa tetején üldögélni.

NYÚL

-Varjú koma, varjú koma! nem szakítanád le nekem azt az almát a vadalmafa tetejéről, én sajnos nem érem el, és nem tudok olyan magasra ugorni,hogy leszakíthassam.

VARJÚ

-Láttam, hogy hiába ugrándoztál! Leszakítom én neked szívesen, kapd el!

Azzal a varjú átrepült a vadalmafa tetejére, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

NYÚL

-Köszönöm szépen, varjú koma!

A nyúl odaszaladt, és fel akarta emelni az almát, de az-uramfia, mit látnak szemei- szusszant egyet, és elszaladt.

NYÚL

-Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma  a fa alatt összegömbölyödve  alvó sün hátára pottyant, aki álmából felriadva ijedtében futásnak eredt, és a tüskéin magával vitte az almát.

NYÚL

-Állj meg, állj meg, add vissza az almámat!

SÜN

-Ez az én almám! Leesett a fáról, és én elkaptam!

NYÚL

-Azonnal add vissza az almát! Ez az én almám! én találtam rá a vadalmafa tetején!

Ekkor azonban odaröppent hozzájuk a varjú.

VARJÚ

-Felesleges vitáznotok! ez az én almám, én szakítottam le a fáról.

Sehogyan sem tudtak megegyezni, veszekedésük felverte az erdő csendjét. A varjú csőrével belecsípett a sündisznó orrába, a sündisznó tüskéivel megszúrta a nyulat, a nyúl pedig oldalba rúgta a varjút.

NYÚL, SÜN, VARJÚ

-Ez az enyém, az enyém, add vissza , de azonnal, én láttam meg, de én szakítottam , le, de én kaptam el!

Ekkor ért oda a medve, akit álmából ébresztett fel a nagy csetepaté. Rájuk dörrent.

MEDVE

-Mi történik itt, mi ez a nagy veszekedés? A legszebb álmomból ébresztettek fel.

VARJÚ

-Medve koma, te vagy az erdőben, a leghatalmasabb, a legokosabb állat. Légy te a bíró, tegyél igazságot. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel lemesélték a medvének, mi történt.

NYÚL

-Az erdőben sétáltam, amikor megláttam a vadalmafa tetején egy almát. nagyon szerettem volna megenni, de nem értem el.

VARJÚ

-Én meg leszakítottam a fáról az almát, de kiesett a csőrömből.

SÜN

-Álmomból arra riadtam, hogy valami a tüskéimre esik. Elkaptam az almát.

A medve gondolkodott egy cseppet, majd megkérdezte.

MEDVE

-Ki látta meg az almát?

NYÚL

.Én!

MEDVE

-Ki szakította le?

VARJÚ

-Bizony, hogy én!

MEDVE

-Ki kapta el?

SÜN

-Hát én!

MEDVE

-Nos hát akkor. Mindhármatoknak joga van az almához.

NYÚL, VARJÚ, SÜN

-De csak egy almánk van, medve koma! Hogy együk meg azt négyen?

MEDVE

-Osszátok el az almát 4 egyenlő darabra., és aztán mindegyikőtök vegye le a maga részét.

NYÚL, VARJÚ, SÜN

-Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!

A sün elvette az almát a medvétől, elővette a kését, és 4 egyforma darabra vágta az almát.

SÜN

-Ez a tiéd, nyúl koma, mert te láttad meg az almát. (megköszöni)

-Ez a tiéd, varjú, mert te szakítottad le a fáról. (megköszöni)

-Ez az enyém, mert én kaptam el.

A negyedik darabot odaadta a medvének.

SÜN

-Ez a tiéd, medve apó.

MEDVE

-Ugyan miért kapom én ezt?

SÜN

-Azért, mert te békítettél ki minket, és vezettél a helyes útra minket.

És mindannyian megették az almájukat, és mindenki elégedett volt, mert a medve igazságosan döntött.