Föld napja története

„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”

(A Föld Napja jelszava)

 

1970-BEN KEZDŐDÖTT

Az első Föld napján, Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezésére, 1970. április 22-én 20 millió amerikai emelte fel szavát a természetért. Ez a történelmi jelentőségű esemény az Egyesült Államokban – és az ország határain túl is – fontos változásokat hozott: az USA-ban szigorú törvények születtek a levegő és a vizek védelmére, új környezetvédő szervezetek alakultak, és több millió ember tért át ökológiailag érzékenyebb életvitelre.

1990-BEN VILÁGMOZGALOMMÁ VÁLT

Húsz évvel később Denis Hayes és barátai, az ökológiai válság jeleit – a bioszféra pusztulását, az ipari szennyezést, az őserdők irtását, a sivatagosodást, az üvegházhatást, az ózonlyukakat, a veszélyes hulladékokat, a túlnépesedést, a savas esőt, az óceánok szennyezettségét stb. – látva kezdeményezték, hogy az 1990-es évek a környezet évtizedeként a közös felelősségre hívják fel a figyelmet.

Ennek érdekében Denis Hayes és barátai 1989-ben Kaliforniában létrehozták a Föld Napja Nemzetközi Hírközpontot, és havonta küldtek hírlevelet a világ minden országába, hogy a városi tömeg-felvonulásoktól kezdve szabadegyetemi előadásokig, faültetéstől a hulladékok újrahasznosításának megszervezéséig, a nemzetközi hírközlési rendszerek bevonásától falusi majálisokig sokféle akcióval ünnepeljék április 22-én a Föld napját a világ minden országában, a környezetbarát, fenntartható társadalom közös vágyával. Több mint 140 ország 200 millió környezetért aggódó polgára, civil szervezetek válaszoltak felhívásukra, és városok, falvak, iskolák, környezetvédő szervezetek mind-mind saját programmal, a legkülönfélébb módon tették emlékezetessé és világméretűvé ezt a napot.

Magyarország az elsők között csatlakozott 1990-ben a mozgalomhoz.

A felhívásra Magyarországon környezetvédők 1990-ben megalapították a Föld Napja Alapítványt, és hírközpontot is létrehoztak az első magyar Föld napja eseményeinek koordinálására. Felhívásukra kis falvakban és nagyvárosokban egyaránt sokan jelentkeztek.

A Föld Napja Alapítvány a helyi kezdeményezéseket – külön hangsúlyozva az iskolák és természetesen a pedagógusok szerepét – környezeti könyvek kiadásával, vetélkedők összeállításával támogatja.

 1990 óta Magyarországon évről évre egyre többen érzik úgy, legalább megpróbálják – és legalább a Föld napján, április 22-én tesznek valamit ennek érdekében: fát ültetnek, rajzpályázatot hirdetnek, környezeti vetélkedőt, patak- és falutakarítást szerveznek, valamelyik zöldszervezethez csatlakoznak, vagy saját szervezetet alapítanak. És ez a Föld napja mozgalom legnagyobb sikere: hogy helyi igény szerint, helyi kezdeményezésre szerveződnek a Föld napi programok, és ma már nem csak a Föld napján.

 

A föld napja nem hivatalos zászlója

A Föld képe az Apolló 17-ről

Kedves Kisvakondok

A Föld egy bolygó, amin mi emberek élünk, De nem csak a mienk ez a bolygó, élnek itt állatok és növények is. Gyönyörű tengerek, folyók, tavak,hegyek és völgyek, erdők, mezők léteznek itt a mi városainkon kívül. Emlékeztek, az oviban van egy nagy térképünk, amin mindezeket megnézhetjük. Ha ezek nem lennének, bizony nagy bajban lennénk, a mi életünk is veszélybe kerülne, hiszen nem tudnánk mit inni, enni, nem lenne elég levegő, amit beszívhatnánk.
Vigyázzunk hát rá!

 Küldök nektek egy filmet, amin a szép zene mellett gyönyörü képeket láthattok a Kék bolygóról,
ahogy még nevezni szokták a Földet.

 

A másik filmen láthattok valamit, amit ti is megtehettek azért, hogy ne legyen tele a Föld szeméttel.

 

 

A méhecskék nagyon fontos szereplői a Földnek, hiszen ők porozzák be a virágokat, hogy azokból új és új virágok legyenek. És mézet is készítenek, amit ti is szerettek.
Küldök egy felvételt, amit vasárnap készítettem, az a zümmögő hang, amit hallani, a sok méhecske, akik igatottan döngicsélve porozzák be ezt a finom illatú bokrot. Láthatjátok is őket, ahogy repkednek.
(a hangszórót maximálisra kell tekerni)

 https://photos.app.goo.gl/NQHcAA4WTf3t7KTw7

 

Ez pedig egy kis film vidám állatokkal

 

Az oviban ilyenkor mindig ültetünk virágpalántákat, csíráztatunk magokat. Küldök egy kis videót, ami azt mutatja meg, hogy otthon is ki lehet próbálni a csíráztatást.

 

 https://media.giphy.com/media/H279cc9WnFNBykfx22/giphy.gif?fbclid=IwAR2-YVFfZBSlNQRUTANYx7qN1-NhTYq5a5qljUKyz2KjvtSoD2rt-1bkzEU
 
  

 

Vers

 

Tamkó Sirató Károly: Egy kis kertet

 

Egy kis kertet kerteltem,

benne vermet vermeltem

répát, retket termeltem.

 

Répa, retek megérett

piros héja, de fénylett

ki megette - de szép lett.

 

 

Osvát Erzsébet: Sárga pitypang bóbitája

 

Mennyi, mennyi

forgó, pergő

pöttömnyi kis

ejtőernyő!

Könnyű,

mint a

lehelet.

Száll a rét,

a tó felett.

Apró ejtőernyők

száza –

sárga pitypang

bóbitája –

repül a földre,

repül fára.

Hajamra is száll, száll, száll.

Bóbitás a hajam már.

 

Anyanyelvi nevelés

Gyűjtsünk virágneveket!

Találós kérdések

Körbeforog, körbejár, nem szédül el soha már.  (a Föld)

 

Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak abban.  (dió)

 

Kertünk végén kicsi kas, benne ezer szorgalmas.

Ide - oda repkednek, szüntelenül gyűjtenek.       (méhek)

 

Mesék

 

Szepesi Zsuzsanna: Tündérország rózsái

 Egykor régen, amikor a hegyek még az égig értek, s tetejükről el lehetett érni a Napot, volt akkor egy csodálatos ország. Tündérország volt annak neve, s lakói oly vidámak és szépek voltak, hogy minden irigyelte őket. Tündérország csücskében egy csodálatos kert virított. Szebbnél szebb, élénk színű, bársonyos szirmú virágok nyíltak benne. Azokból a szirmokból készült a tündérek párnája. A virágok közül legnagyobb becsben a rózsák álltak, mert az ő puha, harmatos szirmaik illatoztak a legédesebben. Védeni, óvni kellett hát a kertet, ezért eldugott helyen volt a csörgő patakon túl. A patak öntözte vizével, s annak lakói is csak messziről gyönyörködhettek a színpompás virágmezőben.

Nem is akadt ellensége a kertnek, csupán a patakon túli öreg szilvafán tanyázó zöld levéltetvek fenték rá fogukat. Örökké ott ólálkodtak, lesték, miként tudnának beszökni a kertbe, hiszen szerették a rózsa édes nedvét is. De a kert ura, a Tündérmanó gondos gazda volt. Ha betévedt egy idegen, rögtön ott termett, a néha beszökő tetveket pedig kíméletlenül visszatoloncolta a patakon túlra. Gondozta és nyesegette a töveket, s ő szállította a leszüretelt, illatos szirmokat a tündéreknek. Csupán az volt a nagy bánata, hogy nemzetségének utolsó tagja volt, tudását nem örökíthette tovább.

Egy szép napon tanácskozásra hívták a Tündérmanót az ország másik felébe. Ő félve hagyta ott kertjét, különösen a rózsákat féltette. Ezért titokban utazott el, nehogy a levéltetvek tudomást szerezzenek távollétéről. Már két napja volt távol, amikor kereste őt a kékcinege. Hangos szólongatását meghallották a tetvek, akiknek az öreg, kiszáradó félben lévő szilvafa nem adott már elég nedvet. Rögtön sejtették, őrizetlen a kert. Nosza! Több se kellett nekik, csatasorba álltak, s átkeltek a patakon. A kert virágai elrémülve látták a közelgő veszedelmet, de nem tehettek semmit. Mire beesteledett, a tetűhad ellepte a rózsák friss hajtásait, és mohón szívta a feslő bimbók édes nedvét. Reggel a szegfűk, violák, liliomok csak alélt, hervadt rózsákat láttak. Hangos zokogásba kezdtek, fájdalmas siránkozásukat felkapta a szél, és repítette a manó felé. Az tüstént indult vissza, de a kertbe érve látta, egyedül ott ő már nem tehet semmit. Annyi, de annyi levéltetű ült a rózsák bimbóin, hogy zöld szirmúnak tűnt mind. A manó elkeseredve ült le a patak partjára, forró könnyei a kövekre hullottak. A könnyzápor lecsurgott a kő alá, s egyszer csak előbújásra késztette az ott pihenő katicát.

 A katica hét pettyét megszárogatva kérdezte a Tündérmanót, mi a nagy bánata. Az meg rendre elpanaszolta a szörnyű pusztítást, a rózsák hervadását. A kis katica rögtön tudta, mit kell tennie. Fürgén körberöpködte a köveket, előhívta családját, s nekiláttak a bimbók tisztításának.

A manó csodálattal figyelte szakértelmüket, és boldogan látta, hogy féltett rózsái lassan-lassan életre kelnek. Bársonyos szirmaik között újra csillogtak a harmatcseppek, illatuk ismét betöltötte a kertet. A katicacsalád három nap alatt, lankadatlan munkával tisztává varázsolta az összes rózsát. Minden levéltetű eltűnt a kertből örökre. A manó marasztalta őket, tudta, méltó utódai lennének a kert óvásában. Két bogárka, a két legöregebb ott is maradt boldogan, de a többiek repültek tovább dolgukra. A hegyeken túlra igyekeztek ugyanis, csak éppen pihenőt tartottak hosszú útjukon – a rózsák szerencséjére. Hőstettük híre bejárta az egész világot, s még soksok kertbe meghívták őket. Szorgalmukat, szakértelmüket mindenki dicsérte. Ha te is látsz hétpettyes katicabogarat a kertedben, vigyázz rá, mert a dolgát teszi! Tudhatod, növényeid biztonságban vannak.

 

Szepesi Zsuzsanna: Turcsi, a kíváncsi palackorrú

Valahol az Atlanti-óceán meleg tengerében élt egy vidám palackorrú delfincsapat. Nem voltak sokan, de kiváló iskolájukban minden delfin megtanulta, miként is kell hasznosan élniük. Ebben az iskolában nevelkedett Katus is, a gyönyörű delfinlány, aki most családja legboldogabb tagja lett. Megszületett formás, erős, eleven fiacskája, Turcsi. A kis delfin különlegesnek tűnt társai között. Fejlettebb, mozgékonyabb, érdeklődőbb volt, mint a többi delfinbaba.

 

Szépen cseperedett boldog mamája mellett, aki odaadóan táplálta, gondozta, tanítgatta. Igaz, rákot, halat még nem fogyasztott, mert bőven elég volt az anyja teje, de felismert már minden tengeri élőlényt. Kíváncsian körbeúszta, utánozta a hatalmas teknősöket, orrával bökdöste a tengerfenéken pihenő csigákat. Szívesen szegődött a tintahalak nyomába is. Anyja többször figyelmeztette, ne kószáljon messzire. Ő még kicsi, mellette a helye. Az okos, mozgékony és fürge Turcsi ilyenkor anyjára mosolygott, hozzábújt, aztán – huss! Már újra egy csillogó halacska után eredt. 5 Igen békésen teltek a delfincsalád napjai. Szálltak a hónapok, Turcsi szépen gyarapodott, rengeteget tanult. Érzékeny lelke azonban egyszer észrevette, hogy valami nyugtalanítja a felnőtteket. Egyre messzebb kellett úszniuk a partoktól, hogy eleséget találjanak. Anyja elmesélte neki, hogy arra nincs már élelem, mert valami borzasztóan szennyezi a sekély vizet a part közelében. Ott a csigák, rákok elpusztultak, a tintahalak, de még a halrajok is beljebb költöztek. Aztán eljött az az idő, amikor halászhajók nyomába szegődve remélték, nekik is jut valami azok zsákmányából. Katus ilyenkor óvatosan a szélen haladt. Mellette hősiesen szelte a habokat a kis Turcsi. Ő még élvezte is ezeket a túrákat. Nagyokat ugrott, csapkodott a farkúszójával. Nem érezte még gyermekszíve a nagy bajt. Egy ilyen fickándozó ugrálás alkalmával valami szikrázóan csillogó tárgyat pillantott meg a víz felszínén. Kíváncsi természet lévén egy percig sem habozott. Otthagyta a csapatot, s arra vette az irányt. Mikor odaért, érdeklődve úszta körbe a különös szigetet, orrával bökdöste ismeretlen alkotóelemeit. Furcsán hatott rá az érintés. Érezte, nem jó dologra akadt. Pedig nem is tudta szegény, hogy egy úszó szemétszigetet fedezett fel. Megborzongott, s éppen vissza akart fordulni, mikor hátuszonya beleakadt egy hatalmas, csillogó-lebegő fóliába. Az levált a szigetről, körbeölelte és beburkolta a fejét. Turcsi rettenetesen megijedt. Elvesztette tájékozódó képességét. Csak úszott rémülten, vakon. Hiába szólongatta az anyját, jelét leárnyékolta a fejét szorító fólia. Teljesen kimerült, már nem is volt magánál, mikor partra vetődött. 6 Így találta meg őt Miguel, a halász fia. Szerencsére még időben, hogy megmentse a fulladástól. Letekerte róla a rusnya fóliát, beljebb vontatta a partról, s addig simogatta, míg Turcsi magához nem tért. A kis delfin sejtette, hogy most valami rendkívüli dolog történt vele, s ez a fiú az ő megmentője. Ilyenekről már meséltek neki a család öregjei. Hálás is volt érte. Anyja után is vágyott, de a fiút sem akarta elhagyni. Nehéz volt eldöntenie, mit tegyen. Így esett, hogy másnap a nagy halászhajóval Turcsi is kiúszott a tengerre. Szorgoskodva terelte a halakat a halászok hálóiba. Közben egy kisebb hajó Miguel apjával felkutatta és kihalászta a tetemes szemétszigetet. Alkonyatkor, amikor hazaindultak, egy delfincsapat szegődött a halászhajó nyomába. A csapat élén Katus úszott, aki egész nap eltűnt fiát kutatta, s most már az éhség is hajtotta a hajó után. Érezte, valami úszik a hajó keltette hullámok között. Magasra vetődve ugrott ki a vízből, hogy lássa, mi is az. Abban a pillanatban emelkedett a magasba Turcsi is a habokból. Nem lehet elmondani, mekkora volt az öröm és a boldogság, amit éreztek az egymásra találás pillanatában. Az egész delfincsapat Turcsi és a boldogságtól zokogó Katus körül táncolt. Turcsi azóta szerencsésen felnőtt, kiváló vezető lett belőle. Mégsem hagyta el Miguelt. A mai napig segíti őt családjával a tengeri halászatban, és együtt kutatják fel a tengerben lebegő, veszélyes szemétszigeteket

Szepesi Zsuzsanna:A kíváncsi kisvidra

Egyszer volt, hol nem volt, hófödte hegyeken innen, dús lombú erdőkön túl, volt egy hatalmas, napsütötte mező. Közepén kéklett egy mély tó, vizét fürge erdei patak táplálta. A tó édes vizével oltotta szomját az erdei állatok serege: szarvasok, medvék, róka komák, őzek, nyulak találkoztak a partján, s tereferéltek vígan a tóban lakó apró állatkákkal. Mert a tó adott otthont sok fényes pikkelyű halnak, éles ollójú ráknak, esténként koncertező békáknak. A víz mélyén álló hatalmas sziklavárban élt a tó ura, a félelmetes bajuszú, de igen barátságos, öreg vidra. Alattvalói nagyon szerették, mert bölcs és igazságos uralkodó volt. Rendet és fegyelmet tartott birodalmában. Számos gyermeke és soksok unokája körében békesség és szeretet honolt. Vidra úr gyakran feljárt a tó felszínére, ő is bekapcsolódott a hajnali beszélgetésekbe: tájékozódott az erdő lakóinak dolgai felől, bölcs tanácsaival pedig ellátta az apróbb állatokat. Fiai, lányai szorgalmasan dolgoztak: rendben tartották a tó fölé hajló bokrok-fák ágait, gyökereit. Időnként a tóba folyó patakocska kövei között is rendet raktak. Ilyenkor köröttük sündörögtek apróságaik, hiszen olyan jó móka volt a kövek között hancúrozni, bújócskát játszani a vén fák vastag gyökerei között. Néha elelkóboroltak, de a patakon mindig visszajutottak. Szüleik is arra keresték a magukról megfeledkezve úszkáló kicsinyeiket, ha nem értek haza időben.Történt egyszer, hogy a legfiatalabb, de legkíváncsibb vidrakölyök nem ért haza a többi unokával együtt.

Egy ideig várták, aztán aggódva keresni kezdték. Sejtették a nagyok, hogy a pataknál talált valami érdekeset, hát arra vették útjukat. Hiába szólongatták azonban, választ nem kaptak. Hiába kérdezgették a hazatérő békákat, a kicsi vidrát senki nem látta. A bölcs, öreg vidra az erdő lakóit is segítségül hívta: kutassanak bokrok alatt, ágak között, résekben, odvakban. Így talált rá az alélt csöppségre a barnamedve egyáfonyabokor tövében. Óvatosan felemelte, tenyerén vitte a kis jószágot, akinek csapzott bundája csak úgy ragadt valamitől. Apró pocakja pedig rettenetesen felpuffadt. Unokája láttán az öreg vidra rögtön sejtette, valaki megint a patakba öntött valami csúfságot. Emlékezett még rá, hogy ifjabb korában ő is így járt egyszer, amikor megmártózott egy olajfoltban. Megkérte hát az erdő madarait, hozzanak a hegyen túlról édes füvet teának. Riadóztatta a mókusokat, derítsék fel, merre lehet a baj forrása. Bizony, jól sejtette a tó ura, egy hatalmas olajfolt terpeszkedett a patak kanyarulatában!

Szerencsére fennakadt a feltorlódott levelek-ágak gátjában, de csillogó felszíne hívogatta a kíváncsi kisvidrát. Belemerült hát a vízbe, aztán ijedtében jót kortyolt is belőle. Olyan rosszul lett, hogy alig bírt kivergődni a partra, és éppen csak elvonszolta magát a legközelebbi, menedéket adó bokorig. Ott talált rá a medve, szerencséjére még sötétedés előtt. Míg a kicsi vidra lábadozott, az édes fű teától gyógyulgatott, bundáját testvérkéi tisztogatták. Nagyapja és az erdő lakói pedig megtisztították a patak vizét. A mókusok őrjáratot szerveztek lakhelyük tisztaságának védelmében, s azonnal értesítették a nagyobb vadakat, ha bajt észleltek. Azok meg gyorsan összeszedték a hulladékot, így a tó környéke s a patak vize mindig tiszta, üde volt. A kíváncsi kisvidra soha többé nem merészkedett egyedül felfedezőútra. Gyógyulása után szüleinek segítve szorgoskodott a tó és környéke tisztaságának megőrzésében. Mikor felnőtt, örökölte nagyapja birodalmát, s olyan bölcs és igazságos ura lett a tónak, mint az öreg vidra volt. Óvta-védte lakóhelyét, hogy az ő fiai, unokái és a többi lakó is biztonságban és békességben élhessenek még nagyon-nagyon sokáig

 

Szepesi Zsuzsanna: Vili, a városi vakond

November vége volt, már csípősek a nappalok, fagyosak az éjszakák. Télre készülődött a városszéli kertek vakond családja is. Vakond papa a mélyebb járatokat tisztogatta. Vakond mama a felcseperedett gyermekekkel átismételte a vakond élet minden csínját-bánját. Mikor végeztek, megnyugodva sietett vakond papa segítségére. Ekkor történt, hogy Vili, a legkisebb, kíváncsian utána eredt. A sok forduló, kereszteződés azonban megzavarta a tájékozódásban. Eltévedt szegény, s mivel el is fáradt, behúzódott egy meleg sarokba. Ott szenderedett álomba, ott érte őt a tavasz – egyedül. Felébredve először nem is tudta, hol van. Mély csend vette körül. Aztán eszébe jutott vakond mama minden tanítása. Elindult hát az önálló életbe: saját járatokat építeni, saját családot alapítani. Nagy lendülettel indult a felszín felé, hiszen tavasztól annak közelében van sok dolga egy vakondnak. Ásott-fúrt, haladt kitartóan. Mégis, bárhol akart várat túrni, valami keménybe ütközött! Nem tudta szegény, hogy a terjeszkedő város aszfaltrengetege alá jutott. Fáradt és 10 kétségbeesett volt már, de fülében csengtek a szülői intelmek. Haladt hát tovább, alig engedett magának pihenőt. Egyszer aztán gyökerekbe ütközött, és elindult felfelé a legvastagabb gyökér mentén. Nehezen haladt, mert nagyon kemény, tömör volt ott a talaj. Addig-addig küszködött, mígnem egy kornyadozó, vén platán tövénél végre kitúrta a maga várát. Boldogan megpihent, majd érdeklődve derítette fel új otthonát.

Kicsit szűknek találta, de nem keseredett el. Mikor este nyugovóra tért, sóhajtozásra lett figyelmes. Az öreg platán beszélgetett valakivel, s panaszkodott a sorsára. Így tudta meg az ifjú vakond, hogy városlakó lett ő is. Egy sétány betonjában díszlő fa törzse körüli piciny területen jutott a felszínre. Vili bíztatására az öreg fa elsorolta minden baját. Elmesélte, hogy még sok társa jutott ilyen sorsra ott a járdán. Alig kapnak éltető vizet, mert a kemény földbe nem szivárog le a csapadék. Gyökereiken rengeteg a féreg, levegőhöz is alig jutnak. Ezért olyan sápadtak, kókadtak. Mindenki betegnek hiszi őket, már a kivágásukat fontolgatják. Vili, megértve az öreg fát, nem habozott egy percig sem. Már tudta, mit kell tennie, hogyan lesz ő a város hasznos lakója. Sorra felkereste a járda fogságába esett platánokat. Lazította a kicsiny földfelszínt, hogy az éltető csapadék lejusson a mélybe. A gyökerek között épített járataiban szorgalmasan gyűjtötte a férgeket. 11 A fák boldogan fogadták. Ezen a tavaszon kivirultak. Olyan üde és dús lombot eresztettek, hogy a környék lakói csodájukra jártak. Koronájukba madarak költöztek, nyáron az árnyékukban sétálók pihentek. Vili és a platánok örök barátok lettek. Langyos estéken együtt hallgatták az arra járók elégedett, örömteli szavait: - Milyen szép ez az utca ezzel az üde fasorral! – mondták elismerően. Nem is sejtették, kinek köszönhető mindez a változás, és milyen szerencsések, hogy az a kis vakond éppen az ő városukba tévedt. Vili pedig megnyugodva és boldogan tért nyugovóra birodalmában minden este.

 

Orgoványi Anikó: Guszti, a giliszta komposztál

 

Guszti, a giliszta a virágoskert puha földjében lakott családjával és barátaival. Boldogan rágcsálták a lehullott leveleket, elszáradt növényeket, s mindeközben úgy mászkáltak a földalatti járataikban, mint metrószerelvény az alagútban. Egyik nap azonban nagy baj történt. Megremegett a talaj körülöttük és beomlottak a járataik.

- Égszakadás földindulás! Jaj nekünk, mi volt ez? – kérdezgették ijedten egymástól.

Guszti még jóformán fel sem eszmélt, amikor emelkedni kezdett egy földdarabbal együtt, mintha liftezett volna. Hirtelen nagy világosság támadt körülötte, majd fejjel lefelé visszahuppant a talajra.

- Szent vakondtúrás! Mi történik itt? Földrengés van? – kérdezte szédülten.

Földrengésről persze szó sem volt, csupán Karcsi bácsi ásta fel a kertjét, hogy a palántáit kiültethesse a szabadba. Belevájta az ásóját jó mélyen a talajba, majd kiemelve visszaforgatta a földet, hogy ami eddig alul volt, az most felülre kerüljön, s levegőzzön.

- Hohó, micsoda húsos giliszta! Jó lesz ebére az éhes fiókámnak! – kiáltotta Robi, a feketerigó, aki ott sertepertélt Karcsi bácsi ásója körül, finom falatokra várva.

- Segítség! Nem akarok madártáplálék lenni! – kiáltotta rémülten Guszti és igyekezett gyorsan visszafúrni magát a talajba, de a rigó gyorsabb volt nála. Éles csőrével felkapta, s már repült is vele a legközelebbi faágra, hogy felaprózza fiókáinak.

Guszti nem adta könnyen az életét. Minden erejét beleadva tekergett, ficánkolt, míg végül sikerült kicsusszannia a rigó csőréből, és egy jól irányzott lendülettel fejest ugrott a komposztba. Ez a puha földdel és száraz levelekkel töltött, lécekből ácsolt láda, éppen a fa alatt állt. Guszti egy pillanat alatt befúrta magát a törmelék közé. Robi, a rigó csalódottan röppent a láda szélére. Egy darabig éles szemmel figyelt, de mivel nem észlelt több mozgást, feladta a keresést és újabb zsákmány után nézett.

A komposztláda lakói felfigyeltek a becsapódásra.

- Odanézzetek! Új lakótársunk érkezett! Gyerünk, ismerkedjünk meg vele! – biztatták egymást.

- Jó napot kívánok! Bocsánat a zavarásért. Guszti vagyok, a földigiliszta. Egy rigó csőréből menekültem meg éppen. – dadogta zavartan.

- Szia Guszti! Üdvözlünk körünkben! Ne félj semmit, most már jó helyen vagy! Igaz, kemény munka vár rád, de ha szorgalmasan dolgozol, elnyered a jutalmadat. – Biztatták a többiek.

- Ez itt százlábú Zozó, az meg Szuszi, az ászkarák, én meg Katka vagyok, az atkalány. Olyan ez a hely, mint nyüzsgő gyár. Mindenkinek megvan a maga feladata. Hasznos baktériumokból van a legtöbb, meg olyan icipici gombákból, hogy szabad szemmel nem is lehet látni őket. Igaz, itt egyébként is sötét van, de így is mindenki tudja és teszi a dolgát.

- Nekem mi lesz a feladatom? – kérdezte Guszti.

- Az, hogy szellős járatokat készíts, miközben jókat falatozol az itteni finomságokból. Ezzel porhanyítod a talajt és hozzájárulsz a komposzt éréséhez. Tudsz ennél jobb állást?

- Nem hangzik rosszul, de mire jó mindez? – kérdezte Guszti.

- A kész komposzttal Karcsi bácsi termékennyé varázsolja a kiskertjét. Ha feldolgozzuk a kerti hulladékot, akkor kevesebb lesz a szemét és nem kell eltüzelni. Így a levegőt sem füstöljük tele.

- Jól hangzik, de hogy kerülök haza innen?

- A komposzt sok emeletből áll, olyan mint egy toronyház. Most a tetején vagyunk, ha jól teljesíted a feladatod, akkor mindig lejjebb léphetsz egy szinttel, ahol egyre finomabb rétegekbe érsz. Legalul van a kész, érett komposzt, s ott van a kijárat is. Azt elérve kiszabadulhatsz és hazatérhetsz a szeretteidhez, de ahhoz még nagyon sokat kell dolgozni, hogy ezt a szintet elérhesd.

- Mennyi idő kell ehhez? – kérdezte Guszti.

- A jó csapatmunka a titka mindennek. Vannak olyanok, akik évekig szöszmötölnek a feladattal, másoknak néhány hónap is elég.

- Vagy néhány hét! – kacsintott Zozó, a százlábú.

- Segítenétek nekem? Szeretnék minél előbb hazajutni. – Nézett kérdően Guszti újdonsült barátaira.

- Nagyon szívesen! – válaszolták kórusban.

- No, akkor lássunk munkához! – kiáltotta Guszti lelkesen. Minél hamarabb, annál jobb!

- Nézd, ez itt a barna szint, a száraz levelek és az aprított ágak szintje. – magyarázta Szuszi, az ászkarák.

- A következő pedig a zöld. – vette át a szót Zozó. - Ide kerül a levágott fű és a konyhai hulladék, még a tojáshéj is.

- Húzódjunk lejjebb, mert esik az eső! – javasolta Guszti!

- Ó, ez nem eső! – nevettek fel a többiek. - Karcsi bácsi időnként meglocsolja egy kicsit a komposztot, hogy ne száradjanak ki a rétegek.

Ekkor valami kemény koppant Szuszi fején.

- Ez meg mi volt? - nézett fel ijedten.

- Egy csont! – kiáltott fel meglepetten Katka, az atkalány. Ki dobhatta bele a komposztba? Karcsi bácsi sohasem tenne ilyet!

- Miaú! Visszaadnátok a csontomat? Véletlenül ejtettem a ládába, amikor Blöki felkergetett a fára. – magyarázkodott Sámli, a macska.

- Gyertek, segítsetek kidobni ezt a csontot innen! – hívta a többieket Katka.

Guszti, Szuszi, Zozó és Katka összefogódzkodtak, és addig húzták, cibálták a csontot, amíg végül ki tudták tuszkolni a láda deszkái között.

- Na végre! Nem való a csont meg a hús a komposztba. Megrontja a rendszert. – magyarázta Gusztinak Katka.

- Jobb helye is van nálam! – köszönte meg hálásan a visszakapott csontot Sámli.

Guszti és barátai belevetették magukat a munkába. Éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a kerti és konyhai hulladékot értékes termőfölddé, humusszá alakítsák.

Néhány hét múlva Guszti azon kapta magát, hogy már a láda legalsó rétegét furkálja. Egyik nap Karcsi bácsi hangját hallotta!

- Nahát! Micsoda jó minőségű komposzt érlelődött a ládában. Még soha nem készült el ilyen gyorsan! – mondta csodálkozva.

Fogott egy lapátot, és a láda aljából elkezdte a kész humuszt a virágoskertbe lapátolni.

Százlábú Zozó, Szuszi, az ászkarák, és Katka, az atkalány odakiáltottak Gusztinak:

- Itt a nagy pillanat! Gyorsan fúrd magad a kijárat közelébe!

Guszti ügyesen elhelyezkedett az egyik kupacban, s nem kellett sokáig várnia, Karcsi bácsi ezt a kupacot is lapátra rakta, a benne gubbasztó gilisztagyerekkel együtt. Még annyi ideje volt, hogy visszakiáltson barátainak:

- Köszönöm a segítséget! Nélkületek nem sikerülhetett volna!

Nagy volt az öröm, amikor a virágoskert földjében Guszti összetalálkozott rég nem látott családjával, barátaival. Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A kertben pedig világraszólóan gyönyörű virágok nőnek, köszönhetően a komposztálóban érlelt, humuszos talajnak.

 

 

 

 

Fésűs Éva: Gyümölcs-mese

 

 

 

 

Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart. Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat. 

Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket: 

— Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét! .. . 

Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant: 

— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot: 

— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le! Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott: 

— Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldonganak a darazsak. Először engem tégy a kosaradba! 

— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek! 

— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől. A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva. őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe: 

— Lári-fári, én ülök bele a kosárba! S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is! 

— Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket! 

— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök. 

— Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára! 

A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak. 

— Tönkremegyünk! Tönkre! — zokogott a csengő barack, édes szőlő, ropogós cseresznye. 

A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit. 

— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük. Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval! Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével. 

 

 

Christl Vogl: A magocska

 

 

 

Milyen sokáig aludtam! De jó is volt az anyaföldben, a finom, meleg, puha kuckómban. Vajon mennyi ideig szunyókáltam? – morfondírozott a kis magocska, amint kikukucskált a rögök közül.

- Nem tudod, kedves bogárka?

- Honnan tudnám? – zümmögött a kövér bogár és hat lábán tovazötyögött.

- A pillangó biztosan tudja – gondolta a magocska és a gyönyörű pillangó után kiáltott. – Meg tudnád mondani, hogy mennyi ideig aludtam az anyaföldben?

A pillangó kacagva válaszolt:

- Talán egy napig, talán egy évig, de meglehet, hogy tíz évig, ki tudja? De miért érdekel? csak az számít, hogy tudod ki vagy.- Hogy érted, hogy tudom ki, vagyok? – kérdezte tágra nyílt szemmel a magocska.

- Biztosan tudod, hogy kicsoda vagy, nem igaz? Mindenki tudja, hogy kicsoda. Vagy talán nem? Én például pillangó vagyok, a nappali pávaszem. Azt látom, hogy te még kis mag vagy. De hogy miféle mag, azt neked kell tudnod – okította komoly képpel a pillangó.

- Ez borzasztó! Én nem tudom, hogy milyen mag vagyok! Bizonyára túl sokáig aludtam, azért felejtettem el – felelte a magocska.

- Az bizony nagy baj. Kérdezd meg a napot, ő biztosan tudja, hogy ki vagy! Ő már annyi virágmagot kicsalogatott a földből, hogy biztosan felismer téged is – tanácsolta a pillangó, azzal tovalibbent.

Amikor a napsugár megérintette a magocskát, ő tudakolni kezdte tőle, hogy felismeri-e. Ám a napsugár tétován azt javasolta, hogy kérdezze meg a Természetanyát.

- Természetanya ismer minden magot, akármilyen kicsi legyen is az.

- És hol találom Természetanyát? – érdeklődött a magocska.

- Mindenütt! – így a napsugár.

A magocska kiáltozni kezdett:

- Természetanya! Természetanya! Gyere elő, lágy szíves! Kérdezni szeretnék tőled valamit.

Hirtelen a levelekből és a fákból, a virágokból és a földből, a levegőből és a vízből előbukkant egy gyönyörű tündér. Lágy kézzel, szelíd mosollyal emelte magához a kis magocskát:

- Mi a baj, kedves kis magocska? Miért szólítottál?

A magocska csak suttogva mert megszólalni:

- Túl sokáig aludtam, emiatt nem tudom, hogy ki vagyok.

Természetanya nevetve válaszolta:

- Még ha száz évig is alszol a földben, akkor is tudod, hogy ki vagy. Csak higgy magadban! Most pedig siess, dugd a lábadat a földbe, hogy gyökeret ereszthess, és majd meglátod, milyen szép árvácska lesz belőled!

A magocska boldogan hálálkodott a tündérnek, és amikor az eltűnt, önbizalommal telve befészkelte magát egy nagy páfrány mellé, hiszen már tudta, hogy csodaszép árvácska lesz belőle.

Ezentúl ő nógatta a többi magocskát, melyek hosszú ideje aludtak, hogy bizony ideje felébredni.

 

Fésüs Éva: Mókus Péter kiskertje

A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
- Gyerekek! Ki az ágyból! - kiáltotta Bence bácsi. - Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
- Kertet? Pompás! Ugye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.

Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! - felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
- Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
- Itt legyen Petié! - és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
Ez lesz Pannié - most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!
- Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
- Tündérkert lesz az, akárki meglássa! - mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
- Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
- No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! - És nagyot nevetett a kis hamis.
- Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte!
Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
- Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára.
A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
- Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
- De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
- Gyere, apu! - kiáltott Mókus Péter - az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
- Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
- Kisfiam, majd holnap!
- Holnap?
- Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik - meg is csípte magát! - de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
- Gonosz varázsló tette ezt! - zokogta -, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
- A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...

A gombakirály

Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk.

Hanem az erdész csak a fejét csóválta:

– Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.

– Legyen hát a nyuszi a királyunk! – eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük. A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot.

– Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik három lábamat?

Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király. No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg?…

Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?

- Én! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba – veszedelmes!

– Épp ezért nem lehetsz király! – intették le a többiek a hencegő galócát.

S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig csak mindenkinek örömöt szerzett.

-Ő a legméltóbb! – kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá.

Így lett a vargánya a gombák királya.

Mindenki örült – az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött.

Még gyönyörű gyöngyös kalpagját is a földhöz vágta volna – ha tehette volna.

 

Tordon Ákos: A kismadár kertje

 

Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

Azzal elröppent a kapás emberhez.

– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

 

Zelk Zoltán: A tölgyfa születésnapja

Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója. Ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és a mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer meg ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja.

 

Össze is hívta a madarakat, s azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:

– Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk egy szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.

 

Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak azt fújta tillió, a szarka csak azt, hogy csörgő-csörgő, a varjú, hogy kár Pál, kár Pál. Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira, és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.

Így is volt jó ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó-, szarka- meg harkályfészkeket.

 

A katicabogár meséje

 

Régen, a katicabogárnak nem voltak még pettyei, egyszínű, piros ruhát hordott csak.

Egyik reggel, amikor felöltözött, belenézett a tükörbe és így szólt:

- Mennyivel szebb lenne a ruhácskám, ha pettyek lennének rajta! Megyek, szerzek pettyeket magamnak.

Bezárta lakását, és elindult pettyeket keresni. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a kisegérrel.

- Szia Katica! – köszönt rá az egérke.

- Szia kisegér! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.

- Pettyeket? Azt sajnos nem tudok szerezni neked. Nem szeretnél inkább hosszú,

kunkori farkincát? Azt talán el tudom intézni az egérkirálynál.

- Nem, nem, köszönöm! Nem szeretnék hosszú, kunkori farkincát. Pettyeket szeretnék.

Ballagott tovább, míg szembe jött vele egy nyuszi.

- Szia nyuszi! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.

- Pettyeket? Azzal sajnos nem szolgálhatok. Ellenben, ha szép hosszú füleket szeretnél, a nyúlkirály biztosan tud segíteni.

- Nem, nem szeretnék szép hosszú füleket. Pettyeket szeretnék. – Elbúcsúzott a nyuszitól, és továbbment. Hamarosan találkozott a rókával.

- Szia róka! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.

- Pettyeket? Ebben sajnos nem segíthetek, de ha lompos rókafarkat szeretnél, szívesen elvezetlek a rókakirályhoz…

- Nem, nem szeretnék lompos rókafarkat. Pettyeket szeretnék. – Tovább bandukolt, s egyszer csak, a tóparton meglátta a festegető békát.

- Szia béka! Úgy látom, éppen te segíthetsz nekem. Pettyeket szeretnék a ruhámra. Fekete pettyeket.

- Mi sem egyszerűbb ennél, brekekekeke! Gyere közelebb, és tárd ki a szárnyaidat!

A béka gyönyörű pettyeket festett a katicának, ő meg boldogan nézegette magát a víztükörben.

- Köszönöm, köszönöm! – kiáltozta, és elindult hazafelé. Időközben beesteledett, így meghúzódott egy virágszirmon, és elaludt.

De jaj, mi történt! Éjszaka sötét felhők gyülekeztek az égen, és hatalmas vihar kerekedett. A kis katica csuromvizes lett, vadonatúj pettyei fekete patakként úsztak tova. Reggelre, már éppen olyan egyszínű piros volt a ruhája, mint azelőtt. Sírva fakadt szegény, siratta az elúszott pettyeket.

- Miért sírsz, katica? – kérdezte a bagoly.

- Ne is kérdezd, úgysem tudsz segíteni rajtam! Pettyeket szeretnék a ruhámra. A béka festett is nekem, de elmosta az eső!

- Ezen ne csodálkozz, a vízfestéket lemossa az eső! Neked varázsfestékre van szükséged. Gyere, elvezetlek az Erdei Varázslóhoz. Ha valaki, akkor ő tud neked segíteni!

A katica reménykedve repült a bagoly után. Átrepültek három hegyen, három völgyön, három patakon, majd megérkeztek az Erdei Varázsló házikójához. A Varázsló kedvesen fogadta őket, s miután a katica elmesélte, hogy mi járatban vannak, elővette a fekete festéket. Bemártotta az ecsetet a festékbe, és hét csodaszép pettyet festett a katica ruhájára. Ezeket a pettyeket nem mossa ám le a harmat, de még az eső sem! Nem is moshatja le, mert varázsfestékkel lett ráfestve!

 

 

Berta Kati: A Föld meséje

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irígykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt.

A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet…

Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők, barnállottak a felszántott földe, az állatok mozgalmassá tették, az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt. Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát.

Egyszer aztán megváltozott minden!!!

Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a Földre.

Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat. Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt!

Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket.

A FÖLD SZENVEDETT!!!

A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért!

“Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!”

A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta.

Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, simogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni, kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak, és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Õket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!”

A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább. Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével őket kezdte tanítani. Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül. Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet.

A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére.

A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel:

“Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek! Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csoda szép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”

 

Barkácsoljunk

 

Beszélgettünk már az oviban is arról, hogy sok- sok szemét keletkezik az életünkben, és ez bizony nem jó dolog. Amellett, hogy próbáljunk meg kevesebb szemetet "termelni", az is jó dolog, ha valamit, amit szemétbe dobnánk, felhasználunk másra - újra használjuk.
Söröskupakból már készítettünk hóembert az oviban, most pedig katicát csinálhattok belőle.
(csatolva)
Ha van othon akril festék, az a legjobb hozzá, de lehet temperával is festeni, vagy vízfestékkel is, csak akkor több rétegben kell ráfesteni. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a rétegeket mindig hagyjuk teljesen megszáradni, és csak utána fessünk rá újra! Hajszárítóval be lehet segíteni!
Ha készen van a piros alapszín, jöhetnek a pöttyök, de itt is várjuk meg, amíg teljesen megszárad a piros.

 

Színezők

 

 

 

 

 

2020- Az év......

Hazánkban több állat és növénycsoportból választanak meg évente egy fajt, mely abban az évben kiemelt figyelmet kap. A célja, hogy ezen az egy fajon keresztül ráirányítsuk a figyelmet valamely fajcsoportra. Minden évben megválasztják az év madarát, fáját, halát, vadvirágát, gombáját és  rovarját.  

Az idei év kiválasztottjai:

 

ÁLLATOK

 

Az év madara

Erdei fülesbagoly

A leggyakrabban előforduló baglyunk. Védett állat. A kisebb erdőfoltokat kedveli, nappal sokszor több is ül egy -egy örökzöld fenyőn. Nevét a fülszerű tollpamacsról kapta. Éjszaka vadászik, ragadozó állat. Kedvenc eledele pl. a pocok.

 

 

Az év hala

Süllő

 A nagyobb folyókban él, ragadozó hal, mégpedig halakat eszik. Kedvence a küsz.

 

Az év emlőse

 Vidra

Bár életének jelentős részét a szárazföldön éli, ujjai között úszóhártya feszül. Vizi ragadozó állat. Főként kis halakkal, és egyéb vizi állatokkal táplálkozik. Védett állat.

 

 Az év rovarja

 Tavaszi álganéjtúró

Lebontó állat, ami nagyon fontos tevékenység.  Azt jelenti, hogy a korhadt fákat, elhullott tetemeket stb.lebontja, és így táplálékot  is visszajuttat  a földbe azon kívül, hogy ezeket a dolgokat eltűnteti.

Az év hüllője

Keresztes vipera

Mérgeskígyó, ami azt jelenti hogy áldozatát méregfoga segítségével öli meg. Emberre ritkán támad. Békát, gyíkot, madarakat fogyaszt és kisebb emlősöket is. A telet hibernálva tölti. Nagyon ritka, fokozottan védett hazánkban.

 

 

NÖVÉNYEK

 

Az év gyógynövénye

Bíbor kasvirág

A legnépszerűbb gyógynövények közé tartozik. Számos gyógyszer alapanyaga. Felsőlégúti megbetegedésekre, sebek gyógyítására használják.

 

Az év fája

Tatárjuhar

Már a honfoglalás óta él nálunk ez a fafajta. Ökológiai szerepe jelentős, mert képes megkötni a levegőből felvett tápelemeket, ezzel javítja  a talajt.

 

Az év vadvirágja

 Nemes májvirág

 Védett növény. A levelei egész télen zöldellnek, virágai pedig nagyon hamar nyílnak, jelzik  a tavasz közeledtét.

 

GOMBÁK

Az év gombája

Csoportos csészegomba

A gomba először zárt, gömb formájú, kívül fehér, majd aztán nyílik ki. Erdők talajén él, ahol lebontja a korhadékokat. Nem ehető.

 

 VIDEÓK

 Ezen a videón mókás baglyokat láthattok.

 

Ezen a videón pedig vidrákat láthattok játszani és úszni.

 Ezen a videón Gryllus Vilmos énekel a viperáról.

 

Ezen a videón Gryllus Vilmos a gombákról énekel.

Ezen a videón, amit búvárok készítettek, a süllőt láthatjátok.

Ezen a videón a májvirág és egy darázs találkozását láthatjátok.

Ezen a videón,amíg nézitek a kasvirágot, madárdalt is hallgathattok.

Ezen a videón pedig megfigyelhetitek, hogy mozog az álgnajtúró.

Biodiverzitás

http://www.beagleproject.org/hu/information/?op_id=711

 

Ének

 Nagyon sok mindent tanultunk az oviban. Átküldök egy pár régi mondókát, dalszöveget, ha van kedvetek, ismételjétek ezeket,legalább anyáék is megtanulják tőletek.

 

Mondókák

Két kismadár ül a fán,

egyik Péter, másik Pál.

Elrepült Péter,

elrepült Pál,

Gyere vissza Péter,

 gyere vissza Pál.

 

Pi, pipi, pipipi,

így csipeget a pipi.

 

Kitapodott a medve,

de csak nem lett jó kedve.

kifordult, megfordult,

visszalépett, megmordult.

 

Trapp, trapp, trapp,

lovam trappolgat.

Hegyen völgyön alagút,

nem tévedünk el az úton.

Trapp, trapp, trapp,

lovam trappolgat,

 

Megfogtam egy magocskát,

(összecsippentjük az egyik kezünk mutatóujját)

Fúrok neki lyukacskát,

(másik kezünk mutatóujjával lyukat fúrunk magunk elé a földre)

beleteszem,

(beletevés imitálása)

betemetem,

(előbb az egyik aztán a másik kezünkkel betemető mozdulatot végzünk, a „lyuk” felett )

gereblyézem,

(egyik kezünk ujjait behajlítva végezzük a gereblyéző mozdulatot)

öntözgetem.

(öntöző mozdulatok)

Megsüti a napocska.

(két kezünkkel karikát rajzolunk a levegőbe)

Kibújik,

(hüvelyujjunk kibújik az öklünkből felfelé)

nő a szára,
(kinyújtjuk a többi ujjunkat, majd összezárjuk a tenyerünket és virágformára szétnyitjuk)

akkor a szél megfújja,

(ráfújunk a képzeletbeli virágra)

elrepül a magocska.

(ujjainkat mozgatjuk felfelé)

 

 

Dalok

Borsót főztem, jól megsóztam,

meg is paprikáztam,

ábele, bábele, huss!

 

Kukorica kása, ne menj a padlásra,

ott a bíró lánya, harap a kutyája.

 

Erdő, erdő, gilice,

hallod-e te picike!

Mondd meg édes nevedet,

hogyan hívnak tégedet!

 

Békamama lesben áll, csak a torka lüktet,

kicsi fia kiabál: kérek szúnyog sültet!

Kérek szúnyog sültet!

 

 

MOZGÁS

Lábtorna

Aki ki tud menni valamilyen kertes részre, különféle dolgokat lehet összehordani egy-egy helyre, amiken aztán mezítláb lehet járni.-fű

-kavicsok (lapos, nem éles)

-homok

-termések (tavalyi toboz, gesztenye, dió)

-virágszirom

meg amit még találnak

Ezeket fajtánként letenni egymás mögé, és máris megvan a jó kis lábtorna

 

Lehet ezt bent is csinálni

-szőnyeg

-párna

-üveggolyó-ezt akkor, ha valamivel körbe lehet fogni, hogy ne guruljon szét

-ha van otthon bab, lencse

-hungarocell darabok

-összegyűrt papír

 

Lehet menni előrefelé, hátrafelé, csukott szemmel.

Lehet közben tapsolni, egyet vagy kettőt, váltogatva.

Lehet mondókázni közben.

Lehet zenére is járni, lassabban, gyorsabban.

Lehet versenyezni, ki ér át gyorsabban, úgy is, hogy a gyerek próbáljon meg a következő alkalommal gyorsabban átérni-de ez nem jelenti azt, hogy nem kell rajta végig sétálni!

Lehet lábujjhegyen is megpróbálni.

Lehet úgy végig menni, hogy minden részen egy kört meg kell tenni kis lépésekkel, és csak aztán lehet továbbmenni.

Lehet valamilyen tárggyal a kezében menni, esetleg a fején egy könnyű tárggyal (zsepi, pici párna, babzsák)

Lehet úgy is, hogy nem közvetlenül egymás mellé tesszük le a különböző járó felületeket, hanem hagyunk köztük helyet, és akkor valamit kell csinálni-pl. ugrani kettőt, négykézláb eljutni a másikhoz, stb.

Küldök egy vicces tornát is. Igaz, angolul van, de most pont jó a címe: Ne aggódj,légy vidám