Hét végén ünnepeljük a Madarak és Fák Napját.
Nem véletlenül jön ez az ünnep ilyen hamar a Föld Napja után, hiszen a madarak és a fák is a Földünk élőlényei, nagy szükség van rájuk.

A világ első madarak és fák napját Chernel István, a híres ornitológus szervezte meg 1902-ben Kőszegen, a párizsi európai madárvédelmi egyezmény alapján. Az ünnep hivatalossá Herman Ottó közreműködésével vált 1906-ban, amikor gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő a madarak és fák napjának megszervezését minden iskola számára. Egy 1994-es miniszteri rendelet pedig május 10-ét jelölte meg a jeles nap dátumának. Ezen a napon évről évre sokféle rendezvény, köztük a Magyar Madártani Egyesület (MME) kiemelt madárünnepei várják az aktív résztvevőket országszerte számos helyszínen.

A FÁK VÉDENEK MINKET

Nem véletlen, hogy a madarak mellett a fák is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak ezen a jeles napon. A fák lassítják az éghajlatváltozást, és számos „szolgáltatással" védik egészségünket, jóllétünket. A madaraknak, rovaroknak, mókusoknak és sokféle vadonélőnek otthont adó fák minket is védenek.

A fák oxigént termelnek és sok légkört melegítő szén-dioxidot kötnek meg. Egy 50 éves lombos fa 50 kg oxigénnel dúsítja a légkört és közel 70 kg szén-dioxidot dolgoz  fel egy vegetációs időszakban, valamint 400 kg egyéb szennyeződést szűr ki a levegőből (por, nitrogén-dioxidok, kén-dioxid...), és évente kb. 4000 liter vízpárát juttat a levegőbe – enyhítve a forró nyarakat, a városokban az ún. hősziget-hatást. A természetnek ez a hűtő, párásító „ökológiai szolgáltatása" nem pótolható energiafaló légkondicionálókkal és a ma oly divatos párakapukkal, vízmedencékkel.

Az erdők szerepe kiemelkedő a fenntartható mezőgazdaságban: segítik az egészséges vízkörforgást, a talajmegőrzést, lassítják az elsivatagosodást, megkötik a légköri szén-dioxidot és porszennyezést, oxigént termelnek, hatással vannak a helyi klímára és élőhelyet nyújtanak számos állatnak, hasznos beporzónak.

Titkok birodalma az erdő – egyetlen élő szervezet, melynek fái beszélgetnek, éreznek és emlékeznek. Nemcsak utódaikról gondoskodnak odaadóan, hanem ápolják idős, beteg szomszédaikat.

„Az erdő talaja egy rejtett világ: tele végtelen számú kommunikációs csatornával, melyek összekötik a fákat, egyetlen élő szervezetté alakítva az erdőt. Mintha csak valami intelligenciával állnánk szemben."

"INTERNET" A FÖLD ALATT

A fák a földfelszín alatt egy hihetetlen szövevényes, finom, vékony gombafonal-hálózaton át kapcsolódnak egymáshoz. Ezt a sűrű, egyetlen talpalatnyi területen akár több száz kilométernyi fonalas szövetet kutatták éveken át Suzanne Simard és társai. Izotópos nyomkövetővel mérték a kommunikáció irányát, azt, hogy kik kapcsolódnak egymáshoz és mikor, milyen kémiai anyagok „jönnek-mennek" a gombaútvonalakon.

Felfedezéseik ámulatba ejtőek – ha egy fát megtámad egy rovar, akkor kémiai figyelmeztető jeleket küld a többieknek, hogy fel tudjanak készülni a védekezésre. A fák támogatják egymást a föld alatti hálózaton keresztül, kommunikációjuk mindig kétirányú. Van, hogy az egyik ad egy kis szenet a szomszédjának, a másik meg foszforral segít, ha épp az kell

A fonalas hálózat különböző csomópontjai elsősorban az anyafák körül sűrűsödnek, ugyanis az anyafák képesek felismerni csemetéiket és sokféle tápanyaggal (víz, szén, nitrogén, foszfor stb.) látják el őket – a növekedés idején mindenből négyszeres mennyiségben.

Néha több száz fához is kapcsolódnak a szövevényes kommunikációs rendszeren keresztül az anyafák, és „felnevelésük" után is támogatják a csemetéket.

Amikor pedig egy anyafa megsérül vagy haldoklik, akkor „bölcsesség üzeneteket" (pl. védelemjeleket) kezd küldeni utód

Ha megismered a fák titkos életét, máshogy tekintesz majd az árnyat adó, beszélgető fák nagy családjára. Csak ajánlani tudjuk egy német erdész mára világsikerré vált könyvét, amely magyarul is olvasható A fák titkos élete címmel - sokkal lenyűgözőbb és érthetőbb olvasmány, mint bármilyen tankönyv.

Ezeket a képeket én készítettem az országban jártamban-keltemben.

https://photos.app.goo.gl/xMUoiJKUWMnPZxq58

Ezeket is én készítettem

https://photos.app.goo.gl/kntmb5MaddSXtW666

Különleges fák

https://photos.app.goo.gl/CLrYpKYChg5LLdMMA

Mesék

Szepesi Zsuzsanna: A színes hópehely

Egy szikrázóan szép reggelen, valahol a sarkkörön túl, az örök hó birodalmában új hópelyhecske született. Rögtön kitűnt társai közül. Nemcsak nagyobb, puhább volt, mint azok, de neki hét ágba rendeződtek a kristályai.
Különlegességét sokat emlegették, nagyra is tartották. A sarki fény is szívesen csillant meg rajta, ő mégsem vált rátartivá, gőgössé. Ugyanolyan szerény, kedves pihe lett, amilyennek illik. Játszadozott, kergetőzött a többi, hagyományosan szép hópihével.

Egy ilyen kergetőzés alkalmával szárnyára kapta az arra látogató Északi Szél. Vitte-vitte föl a magasba, aztán megkerülte vele a Földet. A kezdetben megrettent hópihe mindinkább élvezte ezt a különleges utazást. Letekintve rácsodálkozott a világ szépségére, színességére.
Elrepült zöld lombú erdők, arany füvű pampák, tarka virágú rétek, mezők, kiskertek felett. Egyre jobban tetszett neki, teljesen elbűvölte őt a színes világ. Mire az északi szél otthon, a hómezőn letette, szíve már megtelt sóvárgással. Ő is színessé akart válni!

Folyton csak a kalandjáról mesélt ezután. Mindenkitől azt tudakolta, miért fehérek ők. Az a rengeteg hópehely miért nem tarka, mint a mező virágai? Nekik miért kell ilyen egyhangú, színtelen világban élniük? Családja hiába okította: ő épp attól szép, hogy ilyen fehér, őt pont ezért csodálják égen-földön! Csak szomorkodott tovább, s gondolatban sárga, piros, lila és kék kristályként ragyogott.

Egyszer aztán újra ellátogatott közéjük a Szél. Társaival együtt hatalmas felhőre ültette a szomorú hópihét, s a felhőt elindította a kontinens felé. A kis hópehely szíve nagyot dobbant.
– Hiszen ezen az úton már jártam! – ujjongott magában – Repülök a színes világ felé!
Nyomban el is határozta, hogy most nem fog visszatérni a hófehér hazába. Ő bizony ott marad a mesebeli színekben pompázó földön. Míg így elmerült gondolataiban, megrázta magát a felhő, s a sok ezer hópehely hullani kezdett, hogy betakarja a földet.

A különleges hópehely először nagyon megörült, hogy már lefelé tarthat. Türelmetlenül kerülgette társait, már látni szerette volna a lenti, színes mezőket. Döbbenten fedezte fel azonban, hogy ott bizony minden kopár és szürke. Egyetlen virág sem virít, egyetlen fa sem zöldell. Legszívesebben visszafordult volna, de nem tehette. Így hát csendesen letelepedett, megbújt egy fekete hant tövén. Egész éjjel havazott, és reggel a hópehely ugyanolyan fehér világban ébredt, mint ahol született. Csodálkozva hallgatta a gyerekek örömteli visongását.
– Milyen szép hó esett! – hallotta mindenfelől.
Bölcsebb társai elbeszéléséből tudta meg, hogy ott most tél van, s rájuk nagy szüksége van a talajnak.
Azt is megtudta, hogy ez a tél nem tart örökké.

Bizony, hamarosan melegedni kezdett az idő. Egyre több hópehely olvadt el a Nap melengető sugarai alatt.
A kis hópihe szomorúan látta, milyen csúnya lucskos-sáros körülötte minden. Ő nem akart elolvadni. Kétségbeesetten bújt meg az őt rejtő hant alatt. Egyszer csak azt érezte, megmozdul vele a föld. Nem tudta, hogy egy kiskert zugába vetette jó sorsa. Honnan is sejthette volna, hogy ott most dugják ki fejüket a sáfrányok? A nap melege elérte, hát olvadozni kezdett, s éppen egy ilyen bimbóra tapadt. Igyekezett tartani magát, kapaszkodott erősen. Már-már legördült a virágról, amikor az kitárta szirmait. Ekkor az elnehezült hópehely lassan begördült a sáfrány kelyhébe.

Csodálatos, fénylő sárga szirmok ölelték körül, s cseppjében visszatükröződött azok különleges aranyos-barnás színe. Ettől ő is ragyogó, üde sárga színt öltött.
Végre-végre színes lett!

Észre sem vette, de a boldogságtól teljesen elolvadt. Már nem hétágú, különleges hópehely volt, hanem egy aranyosan csillogó vízcsepp. Minden nap sárgán-barnán virított ő is a virággal együtt.
A sáfrány meg őrizgette, szirmai közt dédelgette. Vele aludt, vele ébredt: az ő különleges, színes

Szepesi Zsuzsanna: A vadetető bölcső

Réges-régen, nagyon régen az Óperenciás-tengeren is túl, hatalmas hegyek nőttek. Egyikük, a legfiatalabb elhatározta, ő lesz a legmagasabb. Addig nyúlt, nyújtózkodott, míg majdnem elérte az eget. Igen ám, de nagy árat is fizetett ezért a nagyravágyásért! A tetején már nemhogy fa, de még fű sem nőtt, az állatok sem költöztek oda. Csupán egy kis patak eredt nem messze a csúcstól, de az is igyekezett elhagyni a kopár vidéket. Unatkozott magában.
A hegy ezt már nem akarta engedni, és hatalmas sziklát gördített a patak útjába. Az megszeppenve torpant meg, de nem változtatott elhatározásán. Óriási tóvá duzzadt, s amikor elérte a szikla peremét, bátran átvetette magát azon. Zúgva, dübörögve szédült a mélybe, egy csöppet meg is ütötte magát, de aztán ismét szelíden csobogott tova. Múltak az évek, a patak medret mosott magának. Partján dús fák, bokrok telepedtek meg, erdei állatok oltották vizével a szomjukat.

Egyszer éppen arra tévedt egy favágó, aki szépszál fákat keresett. Megszaporodó családjának akart új házikót építeni. Megpihent a patak füves partján, gyönyörködve nézte a hatalmas vízesést. Egy gondolat fogant meg benne: ide fogja házát felépíteni egy vízimalom formájában. Neki is látott a munkának, dolgozott keményen. Fejszéje nyomán forgácsok pattogtak. Egyszercsak elkészült a takaros kis otthon.

A lezúduló patak vígan ugrándozott a malom kerekén, körbe-körbe hajtotta azt. Vidám csobogása messze elhallatszott. Boldog volt, hogy szökése nem volt hiábavaló, s lám, még a hegy is belenyugodott. Tetszett neki a malom nagyon. Abban meg fürgén mozogtak a fűrészek – mert fűrészmalom volt ám az – , a favágó meg minden kivágott fát szépen fel tudott így dolgozni.
A környéken lakó állatok is megszokták az új szomszédot, kinek cseperedő fiacskájában igazi játszótársra leltek. Mikor nagyobbacska lett a gyerek, és kinőtte bölcsőjét, apja szép ágyat faragott neki. A bölcsőt meg kitették a malom udvarára, abba gyűjtötték az udvarról lekaszált szénát.

Abban az évben igen kemény tél váltotta a szép, hosszú őszt. Sűrű havazással köszöntött be, vastag jégpáncélt vont a patak partjára. Ebben a dermesztő hidegben a favágó sem járt el, benn a meleg szobában mesélt kalandjairól a körülötte tébláboló gyermeknek.
A fiúcskának nagyon tetszett a hóesés, sokszor odaszaladt az ablakhoz. Kedvtelve nézte a hópelyhek játékát, figyelte, ahogy a fák ágain, a malom tetején egyre vastagabb a puha hótakaró. Így vette észre az udvar sarkában hagyott bölcső köré óvakodó őzeket, nyulakat. Az apró állatok félve, de mohón ropogtatták az ősszel felhalmozott illatos szénát.

A favágó ekkor döbbent rá, hogy ebben a rengeteg hóesésben ezek az állatok nem találhatnak elegendő eledelt. Kapta hát magát, és kisfiával együtt készített még néhány bölcsőt a malomban maradt deszkákból. Olyan ügyesen fabrikáltak, farigcsáltak, hogy még tető is jutott az etetővé vált bölcsőkre. Mikor aztán elkészültek, és alábbhagyott a havazás is, kihelyezték mindet a malom környékére. Megrakták illatos szénával, kukorica csövével, és lesték-várták a látogatókat.

Hamarosan meg is jelentek az erdő éhező állatai, és egymást melengetve falatozni kezdtek. Mikor odaröppent egy-egy madárka is, nem küldték el azokat sem. Olyan békés és meghitt volt ez a látvány, hogy a favágónak kicsordult a könnye. Fiacskáját kézen fogta, hazaballagtak, s otthon barkácsoltak még pár madáretetőt is. Került azokba napraforgó, köles, faggyúdarab is.

Így telt el a tél, s amikor kitavaszodott, az erdő madarai a malom köré költöztek. Vidám csicsergésükkel ébresztették a családot, napközben énekeltek az udvaron, a kertben tevékenykedő fiúnak meg az anyjának. Tavasz végén aztán az őzek, nyulak, vaddisznók is elhozták a patakhoz apróságaikat. Megmutatták őket a büszke favágónak, s közben elmesélték csemetéiknek, hogyan mentette meg őket a gondoskodásával a pusztulástól.

A favágó és családja azután minden nyáron összegyűjtötte a szénát, s ha beköszöntött a tél, jól megpakolták vele az erdei vadetetőket. Édes, olajos magvakkal feltöltötték a madáretetőket is. Barátjuk is lett az erdő minden lakója, s ők boldog békességben éltek ebben a közösségben.

Szepesi Zsuzsanna: Miért késett a tavasz?

 Minden, minden a tavasz beköszöntét várta. A Tavaszét, minek közeledtét még nem jelezte semmi.
Az öreg Tél fáradtan nyúlt el a domb északi lejtőjén. Foszlott hóruhájában, fázósan, csak a visszavonulásra tudott gondolni. Megtépázott köntösével már nem tudta betakarni a dombot-völgyet.
A madarak ezt látva megélénkültek, fuvolázásuk, pittyegésük hallatszott innen is, onnan is. A rigók megkezdték harcukat a legjobb fészekrakó helyekért. Aztán mind szomorúan vették tudomásul, hogy örömük korai volt. Felborzolt tollal gubbasztottak tovább a csupasz ágakon.

Legjobban mégis a kert zugában lakó hagymások szenvedtek. A fagy nem engedett, kemény kéreggé vált a talaj, mely ilyenkor már langyos ágyként segítette sarjadásukat. Sem a hóvirág, sem a jácint, a nárcisz, de még a sáfrány sem volt képes kidugni fejecskéjét a földből.

Szegény Március kedvetlenül kószált a fagycsipkézte tóparton.
– Ez így nem mehet tovább!
– Tennünk kell valamit! – szóltak utána az orgonabokrok.
– Rügyünk duzzadna, hogyan fogunk így időben virágot bontani? – kérdezték elkeseredve.
– Bizony, bizony! – bólogatott a hideg szélben a szintén csupasz aranyvessző.
– Valóban – gondolta Március -, hiszen eddig még a Napocska sem tudott felkelni!

Elhatározta, nyomban utánajár a dolognak. Addig megy, míg meg nem leli a várva várt Tavasz nyomát.
Sokáig keresgélt hasztalan. Már majdnem kitelt az ő ideje is, már bejárt rétet, mezőt, folyópartot, ligetet. Csak nem lelte a Tavaszt. Az erdő szélére érve fáradtan ereszkedett le egy fa tövébe. Arra gondolt, hogy az idén úgy kell átadnia helyét Áprilisnak, a húgának, hogy nem is érezhette a jácintok bódító illatát.

Míg így elmélkedett, halk nyöszörgésre lett figyelmes. Ijedten pattant fel, hogy megkeresse a nesz forrását. Hát, uram fia, néhány lépésre tőle az erdőben hatalmas szeméthalom terpeszkedett! Alóla hallatszott a szokatlan hang, mint egy halk segélykiáltás.
Kiderült, a halom alatt rekedt szegény Tavasz! Valami gondatlan borította rá azt az elmúlt évben, mikor ott megpihent, átadván helyét a Nyárnak. Ezért késik, ezért várják hiába!

Cselekedni kellett, de gyorsan! Március mozgósította az erdő minden lakóját. Szorgos munkával együtt takarították el a szeméthalmot, letisztogatták az alatta rekedt Tavasz színpompás köntösét. Ő meg hálásan intett búcsút nekik, és indult az őt váró világ felé.

Kicsit fáradtan, de mosolyogva köszöntötte Tél testvérét, aki most már pihenni térhetett.
Feléledt hát a természet! Boldogan bújtak elő az apró bogarak, duzzadtak a fák-bokrok rügyei, virágot bontott a nárcisz, a sáfrány és a jácint is. Élettel telt meg a kiskert zuga, az erdő, a mező.

Hogyne, mikor végre a kedves Tavasz langyos fuvallata simogatott mindent!

Szepesi Zsuzsanna: Csoda a kiskertben

Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő sarkában volt egy házikó. Fehér a fala, piros a cserepe, zöld a kerítése, takaros kis házikó volt az. Ebben az apró házban éldegélt egy még apróbb anyóka. Öreg volt a néne, de ügyes kezű és szorgos. Olyan szorgos, hogy keze nyomán meseszép kert virított háza körül. Volt abban a kertben mindenféle szebbnél szebb virág, hasznosabbnál hasznosabb növény. Ott virított a szegfű, ontotta illatát a viola, büszkén bontotta bimbóit a rózsa. Békésen megfértek a barázda másik oldalán növekvő répával, retekkel, kövéredő paradicsommal, az örökké mosolygó sütőtökkel. Szívesen látogatták ezt a csodaszép kertecskét a madarak, méhek, pillangók. Mindenki boldog és elégedett volt, csak a sarokban gubbasztó káposzta nem. Nem kapcsolódott be az esti tereferébe, örökké zöld volt a méregtől, mindenkire haragudott. Nem is szállt rá egyetlen rovarocska sem. - Túl kemény a fejed - szokták mondogatni társai. - Miért nem nyílsz meg egy kicsit? - kérdezte szelíd rokona, a saláta. De a káposzta csak hallgatott morcosan, gubbasztott magában. Senki nem sejtette, micsoda vihar gyúl megkeményedett torzsájában. - Hiszen nekem sem illatom, sem virágom, sem bársonyos szirmom nincs! Még a színem is csak zöld! Mire vagyok én jó? - kesergett magában. Annyira eltelt a bánatával, hogy már ügyet sem vetett a kertben zajló vidám életre.

Egyszer aztán arra riadt álmából, hogy hatalmas szúrást érez torzsája hegyében. Majd' elalélt fájdalmában. Annyira égette, perzselte a kín, hogy legszívesebben felkiáltott volna, de nem mert, hiszen a kert többi lakója is felébredt volna. Haragudtak rá így is éppen elegen. Tűrte hát a fájdalmat, s várta, hogy alábbhagyjon az. Napokig kókadozott, míg egyszer csak nagyon furcsát érzett. - Valami rágja a leveleimet! Furakszik, tolakszik kifelé! - sikított magában. Aztán az a valami békésen megpihent a legfelső levél alatt, jól bebábozódott, s egy ideig nem bolygatta a káposztát. Az már majdnem megfeledkezett róla, újból rendesen táplálkozott. Levelei megint fényesek lettek. Egyszer aztán lágy érintést, szinte selymes simogatást érzett a feje búbján. A kertben hirtelen csend támadt, s mindenki a káposztára nézett hitetlenkedve. - Mi történt? - kérdezte ijedten a káposzta, s készült az újabb korholásra. De a virágok, növények néma ámulattal lesték, ahogy a káposzta levelei közül előbújik egy kedves kis pillangó.

 A pillangó álmos szemét dörzsölgetve pillantott körül a nagyvilágban, amit ő még sosem látott. Ő a káposzta levelei közt 25 nevelkedett, s most jött el az ideje, hogy ruhát váltson, önálló életet kezdjen. Szárnyait próbálgatva körbelibegte eddigi otthonát, a káposztát. Megköszönte neki, hogy felnőhetett benne, kemény feje óvta széltől-naptól. A káposzta repesett az örömtől, torzsája majd' megrepedt a büszkeségtől. - Ilyen nem történt még ebben a kertben - mondogatták a rózsák. - Itt született egy pillangó, a mi káposztánkban! - adták hírül az erdő fáinak a méhecskék. Azóta a káposzta is boldog lakója a kertnek, büszke kemény fejére. A kicsi, fehér, fekete foltos pillangót pedig minden virág dédelgette. Játszadoztak vele, naphosszat becézgették. El is nevezték káposztalepkének. Az meg vidáman repkedett körülöttük, de mindig a káposzta kemény fején, fényes levelein tért nyugovóra.

 Szepesi Zsuzsanna: A két császárfa meséje

Volt egyszer régen, kéklő hegyek hűs völgyében egy takaros faiskola. Gondos gazda nevelgette benne a különleges csemetéket. Ebben a faiskolában növekedett két kis magonc, akik a messzi távolból kerültek ide. A gazda fedezte fel őket kalandozása során, s elhozta saját földjére. Gondolta, hátha ott is megerendek, családot alapítanak. A két kis magonc szépen fejlődött, már sejteni lehetett, milyen sudár és dús lombú fává is fognak ők felnőni. Különlegesen szép és érdekes formájú leveleik elismerésre késztették a faiskola többi lakóját is. Ők meg nagyon ragaszkodtak egymáshoz, hiszen senkit nem ismertek ezen a vidéken. Együtt hajladoztak a szélben, együtt fürdtek a langyos esőben, s együtt hullatták le még kevéske lombjukat, mikor lejött az ősz. Egymás gyökerét átkarolva pihenték át a telet, és elhatározták, soha el nem hagyják egymást. Vidáman szálltak felettük az évek, s ők észre sem vették, de kiültetésre kész csemetévé értek.

 Éppen arra járt a hegy túloldalán lakó erdész, akinek nagyon megtetszett a két különleges fácska. Magával is vitte és elültette őket az erdészlak melletti tavacska partjára. Egyiket a déli, másikat a nyugati oldalra, s kíváncsian leste, fejlődnek-e új szerzeményei. Sokáig azt hitte, nem eredtek meg a csemeték, mivel semmi virulást, növekedést nem tapasztalt rajtuk. Honnan is sejthette volna, mekkora bánatot okozott nekik azzal, hogy elválasztotta őket. Hanem aztán egy fülemülecsalád jó nagy rokonsággal a kicsi fák lombjába költözött. Fészket raktak, vidám csicsergésük felverte a tópart csendjét. Míg szorgalmasan látogatta egymást a rokonság, hozták-vitték a híreket a két szomorú császárfa között. Mert kiderült ám, hogy a messzi földről érkezett magoncok egy kínai császárfa sarjai. S most, hogy ilyen vidám élet folyt köröttük, elhatározták, addig nőnek ők, míg újra össze nem ér a koronájuk. Az erdész örömmel figyelte, miként nő, terebélyesedik a két fa. Azok egyszercsak virágot is bontottak. Ilyen csodás színpompát még nem látott az a vidék! A messzire viruló, illatos kelyhű virágok méhek raját csalogatták oda. A szorgos méhek meg bódultan gyűjtötték róluk az édes nektárt. Még a fű is jobb kedvre derült a fák alatt. Olyan bársonyos puha szőnyeget terített szét a tavacska partján, hogy kirándulók sokaságát csábította a két fa árnyékába megpihenni. Jöttek is azok családostul, hiszen híre ment, milyen csodás az az erdei pihenőhely. Apró gyerekek tipegtek a két fa körül, a nagyobbak meg kergetőztek. Felnőttek kacaja szállt a két sudár fa lombja közé. A tizedik boldog nyár után a két fa észrevette, hogy szétküldött magjaik sorra bújnak elő a tavacskát ölelő hegy oldalában. Annyira megörültek, hogy még jobban igyekeztek, növekedtek. Addig nyújtózkodtak, míg a kis tó tükre fölött végre összeért a koronájuk. Boldogan ölelték meg egymást, s most már együtt gyönyörködtek a cseperedő magoncok sokaságában. Így történt, hogy a hegy oldala benépesült, s ma már gyönyörű császárfaerdő borítja, és madarak sokaságának ad otthont a fák dús lombú koronája. A két öreg meg összebújva őrzi egymást a tó partján. Sok-sok kiránduló pihen meg alattuk, s gyönyörködik bennük, leheveredve a bársonyos fűre. A csendes gyönyörködés során olykor-olykor úgy érzik, mintha halk kacagás hallana a fák lombjai közül.

 Fésűs Éva: Mese egy vadkörtefáról

 Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját.
- Hé, te! Mit hoztál?
- Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat.
- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, tovább futott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
- Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte.
- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája.
- Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
- Mi az? – suttogták ijedten.
- Valami lesz! - mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott.
- Uccu, világ, verekedni akarok!
- Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág.
- Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának eltöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait.
- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek alig-pelyhes fiókákkal.
- Hát aztán? Ki kérdezett?
- Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én!
- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég.
- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott.
- Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte.
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte:
- Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor megköszönte, azt válaszolták:
- Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák.
- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak:
- Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!

Szepesi Zsuzsanna:Az erdő hálája

Egyszer volt, hol nem volt, futóhomokon és zsombékon is túl, volt egy varázslatos erdő. Dús lombú fáin mókusok játszottak, üde zöld bokraiban madarak fészkeltek. Tisztásainak harmatos füvét őzikék legelték. Virágok és gombák tarkították finom földjét. Csoda volt ott az élet, s bölcs uralkodója nagyon vigyázta minden értékét. Ha kirándulók vetődtek arra, sosem verték fel az erdő csendjét, nem zavarták meg lakóinak nyugalmát. Ők is átélték a csodát, jól érezték ott magukat. Az erdő minden lakója boldog és elégedett volt, kivéve az öreg erdőkirály egyetlen leányát. Őt rettenetesen zavarta a hajnaltól zengő madárdal. Szobája ablaka alatt az őrök feladata csak az volt, hogy elhessegessék onnan a dalolni kezdő kismadarakat. A leány nem szerette a virágokat sem, nem is sétált ki soha a virághímes tisztásokra. Ha meg játszadozó mókusokat látott, egyenesen rosszul lett. Nagy bánata volt ez az erdőkirálynak. – Milyen uralkodó lesz ebből a leányból? – sóhajtotta egyre gyakrabban. – Mire hagyom itt e kedves alattvalókat? – aggodalmaskodott. Aggodalma nem is volt alaptalan, mert leánya titokban már megfogadta, amint trónra lép, a maga elgondolásai szerint rendet teremt az erdőben. Az öreg király csupán abban bízott, hogy még életében talál valami jóravaló férjet a lánynak. Olyat, akinek továbbadhatja szépséges birodalma szeretetét, bölcs kormányzását reá bízhatja. Egy hideg télen azonban búcsút mondott az életnek, s mire kitavaszodott, leánya elfoglalta helyét a trónon. Boldogan kezdte hát átformálni a csodavilágot saját kénye szerint. Kitiltotta a madarakat az erdőből, hogy csend legyen végre. Elűzte a virágokat is. Még a bokrok alatt szerényen megbúvó ibolya is elköltözött, annyira árva lett szegény. Aztán a kirándulók sem jöttek már. Minek is jöttek volna, hiszen csak mérges gomba termett az avarban. A tisztások füve meg derékig ért, annyira elvadult az őzikék nélkül. Elárvult az erdő, a lány mégis jól érezte magát benne, mert lelke nem volt érzékeny a szépre. Hanem egyszer nagy baj történt! A szomszéd birodalom hernyói neszét vették, hogy a csodaerdőben már nincsenek madarak. Ott nem kell rettegni, hát átköltöztek családostul, s szabadon nekiláttak a lombok pusztításának. Gyorsan fogyott az üde levél, hisz nem kellett óvatoskodniuk, nem járt arra ellenség! Rigó, pinty, cinege már mind elköltözött. Így egy reggelen a királylány megrettenve fedezte fel, hogy kertjében nyoma sincs az árnyat adó lomboknak. Rohant az erdőbe. Bizony, ott is jócskán hiányzott a levél. Csupasz ágak meredtek 27 szomorúan az ég felé. Most aztán megsajdult a leány szíve! Talán életében először sírva fakadt. Lerogyott egy csupasz lombú fa alá, s csak sírt-sírt keservesen. Ömlő könnyei átáztatták az avart, ami alól kidugta fejét egy csöpp harangvirág.

Nem is tudni, hogy maradhatott ott, de jól megbújt a puha avarban. Furcsa volt azonban neki a hang, hát előmerészkedett. A lány máskor dühösen eltaposta volna, de most ujjai közé fogta a szép kis kelyhet. Valami csodálatos melegség kezdte átjárni ettől az érintéstől. Miközben elsuttogta a virágocskának, mennyire bánja már gonoszságát, szíve megtelt vágyakozással. A kis virág megsajnálta a lányt. – Énekelj! – tanácsolta neki csengő hangon. A királylány megfogadta a tanácsot, s nekiveselkedett. Nehezen indult a dal, hiszen sosem szerette az ilyesmit. Aztán mégis, egyre szebben, egyre csengőbb hangon énekelt. Énekelt egész álló nap, míg bele nem fáradt. Dalát elvitte a szél hetedhét határon túlra, ahol meghallották az éppen nyugovóra térő énekesmadarak. Nosza, szárnyra keltek, s másnap nekiláttak a nagy munkának. 28 Eltakarították a sok hernyót, miközben a megmaradt lombok közé fészkeltek újra. A királylány minden áldott nap kiszaladt az erdőbe, énekével biztatta a madarakat. Mire új tavasz jött, teli reménnyel leste a fákat, bokrokat: rügyeznek-e? Azok meghálálták a segítséget, örömmel vették, hogy uralkodójuk belátta, óvni kell az erdőt. Olyan szép lombot eresztettek, hogy még az öreg király is megcsodálta volna. Újra élet költözött a megmentett fák közé, a hibájából okuló leány pedig bölcs uralkodójukká vált. Úgy szerette a természetet, hogy vigyázta minden értékét!

Ének

Küldök nektek egy mondókát.Tapsolhattok is hozzá, ki is találhattok ti is hozzá mindenféle tapsolást, ahogy az oviban is szoktunk. El is lehet játszani-nyújtózkodjatok  magasra, és játsszátok el, hogyan hajlik az ág,hogyan ér össze, és hogyan fújja a szél szét újra az ágakat. A végén nagy taps lehet a befejezés.

Hajlik az ág, fúj a szél,

Nyírfa lombja összeér.

Újra vissza, újra szét,

Rajta, rajta, most elég!

Küldök képeket a mondókában szereplő nyírfáról.

A régebbi mondókákat is mondogathatjátok, azokhoz is ki lehet találni mozdulatokat.
Kipróbálhatjátok, milyen gyorsan mondva, és milyen, ha lassan mondjátok.
(arra kell vigyázni, hogy a gyors ne váljon hangos üvöltéssé és érthetetlenné.)
(megtalálhatóak a Föld Napja címszó alatt)

Anyanyelvi nevelés

Találós kérdések

Lombot hajtok, árnyat adok,

köszöntöm a fényes napot.

Ágaim közt fészket rejtek,

kisfiókák benne kelnek.                             (fa)

Ha tél, ha nyár,

mindig zöld ingben jár.                           (fenyőfa)

Koronás, de nem király,

mégcsak nem is hercegnő,

törzse vastag, ága sok,

évek alatt nagyra nő.                                  (fa)

Barkácsoljunk

https://photos.app.goo.gl/gGr3AJPTQXefjqfE8

Ha nincs otthon krepp papír, akkor lehet szalvétával is csinálni, szerintem ha nem egyszínű zöld, az se baj. Vagy lehet vékony papírt befesteni, vagy beszinezni zöldre, majd azt felvágni, gyűrni.
A piros krepp papírt ugyan így lehet helyettesiteni, de lehet pl.körtefa, szilvafa, amilyen papír akad.

Színezők

Mozgás

Madáretetős torna

Etessük meg a kismadarakat

-először össze kell szedni az eleséget- ezek lehetnek például papírgalacsinok, amiket a gyerekkel együtt gyűrjünk reklámújságokból, szórólapokból, újságokból. ami akad otthon

-az elkészült „eleséget” a lakásban szétszórjuk

-ezután jöhet az eleség gyűjtése-változatos módokon lehet ezt megtenni:

 - csipesszel felszedegetni, egy tálba összegyűjteni

 - két ujjal felszedni (mutató és hüvelykujj)

 - kiskanálban elvinni egy tálig

 - fakanálon elvinni egy tálig

 - egy kis kendőre összegyűjteni a galacsinokat, majd ezt a gyerek pókjárásban

   vigye el a madáretetőig (erről lejjebb lesz szó). Természetesen itt segíteni kell,

    a kendőt az eleséggel mi tegyük a gyerek hasára, miután felvette a pókjárás

    helyzetet és ugyan így  a levételénél is.

 -a kendőt viheti járás közben is, két kézzel kifeszítve, hogy ne essenek le

   a galacsinok

Amikor összegyűlt az eleség, jöhet a madár etetés

Készítettem cipősdobozból egy madáretetőt, a képet mellékelem. Küldöm a madárkák képét is, ha valakinek tetszik, és ilyet akar készíteni.

A feladat: a madáretetőbe beledobni az eleséget a kivágott lyukon át.

Célszerű feltenni ezt egy asztalra, székre, olyan magasságba, hogy a gyerek állva tudjon célozni és dobni. Eleinte nyilván közelebbről, később lehet távolabb vinni a madáretetőt.