Megkaptuk a Madárbarát kert címet!

 

Madárbarát kert az ovi udvara

 

Örvös galamb fészkelt hozzánk

 Képzeljétek Kisvakondok!

Dóri néni, a maci csoport óvónénije az udvaron járt, és azt fedezte fel, hogy egy gyönyörű szép örvös galamb pár fészkelt a fenyőfára. Íme néhány kép a hímről (fiúgalambról). A lánypárját, a tojót sajnos nem sikerült lefotóznia, mert nagyon be volt bújva a fenyőágak közé, alig vette észre, és nem mozdult. Lehet, hogy a fészkén ült? A hím viszont állandóan elröpült, majd visszaszállt a fenyőfára. Néha a hársfán is megpihent…

 

 

"Látjátok, ilyen csodálatosak a szárnyaim”

 

 

„Kukucs, itt vagyok!”

„Tollászkodom egy kicsit…”                         

„Még gallyat gyűjtök a

fészekhez…”

„Itt is van!”

 

 „Most már megpihenek kicsit! Vár a párom!”

„Amikor újra jöttök óvodába remélem találkozunk!”

KÖSZÖNJÜK DÓRI NÉNI!

 

A madarak egy kedves képviselőjét láthatjátok-hallhatjátok az egyik felvételen- egy cinkét.

Jól megfigyelhetitek a madarak fő jellemzőit

- két lábuk van

 - szárnyuk van

 - toll borítja a testüket

 - csőrük van

A másikon-hát azt sajnos nem tudom, de olyan szépen dalol, hogy öröm hallgatni.

 

https://photos.app.goo.gl/wcB5TXDK1p8AnBop9

 

Küldök egy saját videót, ahol daru vonulást láthattok.

 Az Európa északi mocsaraiban fészkelő darvak az Észak-afrikai telelőterületekre tartó útjuk során néhány hétre minden évben megállnak pihenni a Hortobágy és a Dél-Alföld pusztákkal övezett nagy tavain. Azért itt, mert ezeknek a gólyánál is nagyobb madaraknak olyan sekély vizű, háborítatlan éjszakázóhelyekre van szükségük, melyekről nappal kijárhatna táplálkozni a gyepekre és tarlókra. 

A daru az 1910-es években még költött Magyarországon (utolsó fészkelését a Fonyód melletti Nagy-berekben jegyzeték fel), majd a fészkelő-állomány eltűnését követően néhány ezer példányos őszi és tavaszi vonulóként jelent meg nálunk évről-évre. Az 1980-a évektől ugrásszerűen nőtt a Tiszántúlon megpihenő darvak száma, ami az utóbbi évben akár a 100.000 példányt is meghaladhatja. Napjainkban növekszik az áttelelő és átnyaraló egyedek száma is, így jó esély van ara, hogy a közeljövőben ismét hazánkban költő fajként tartsuk számon.

Az őszi daruvonulás azért különleges jelenség, mert ezek a gólyánál is nagyobb madarak nem egyszerűen átrepülnek az országon, hanem legalább egy-másfél hónapig itt is maradnak (tavasszal viszont a költési izgalomban lévő madarak nem vagy csak rövid időre állnak meg nálunk). Eközben a százezernyi madár naponta kétszer rendkívül látványos keretek között szárnyra kel, hajnalban a táplálkozó-területekre tartva elhagyják a tavi éjszakázóhelyeket, este pedig visszatérnek ide.

 

https://photos.app.goo.gl/vtB8zwTznXe7Dfhp6

 

Mese

 

Szepesi Zsuzsanna: A sün tüskéi

Valamikor réges-régen, amikor az állatok még értették egymás beszédét, nagyon szomorú életük volt a sünöknek. Sokkal, de sokkal kisebb volt a termetük, rózsaszín hátukat ritka, puha szőr fedte. Formájuk is igen mókás volt hosszú orruk miatt, melynek vége inkább hatalmas cipőgombra emlékeztetett. Szegényeket prédának tekintete minden nagyobb állat. Színük miatt rejtőzködni sem tudtak, így sokszor még a madarak is megtámadták őket. Egymást sem tudták megvédeni, mert a felnőtt sünök már csak magányosan éltek. Csupán a hasonlóan apró termetű egérke nem bántotta, gúnyolta őket.

Folyton éhesek voltak, mert nappal nem merészkedtek elő rejtekükből. Éjszaka jártak élelmet szerezni. Mivel rosszul láttak, nem jártak ki a nyílt mezőkre. Bokrok alatt, falak mellett, kerítések tövében közlekedtek nagy óvatosan. Be kellett érniük az ott fellelt rovarokkal, csigákkal. Hogy télen ne éhezzenek, igyekeztek átaludni a téli hónapokat.  Történt egyszer, hogy Samu – így hívták a mi hősünket – még naplemente előtt előmerészkedett szállásáról, mert igen finom csemege – vadkörte – illatát érezte remek szaglásával. Gondolta, megszerzi, jó lesz az éléskamrába. Szeptember vége lévén szorgalmasan gyűjtögetett már.

Egy hatalmas vadgesztenyefa alá ért. A fa már bőven hullajtotta termését, ő is készült a téli pihenőre. Egyik óriási tokja éppen Samu előtt csapódott a kemény talajra. Abban a pillanatban ketté is vált, s a fényes, barna mag messzire gurult belőle. Igen ám, de a nagy lendülettől a szúrós burok egyik fele Samu hátán kötött ki. Teljesen beborította a kicsi sünt, aki ijedtében a földhöz lapult.

 

Maga sem tudta, mennyi időt töltött a sötét burok alatt, mikor meghallotta, hogy valaki közeledik. Megismerte a szagáról: a róka volt az, az őt folyton gúnyoló, üldöző róka!

– Mi lesz most velem? – gondolta szorongva.
– Most aztán végem, így nem menekülhetek!
Szíve hevesen vert, még jobban összehúzta magát.

A róka hamar felfedezte a kupacot. Érezte, hogy ott a sün lapul, de hiába piszkálta, szimatolta, a burok úgy rászorult Samura, hogy nem fért hozzá. Végül mérgében nagyot csapott a kupacra. De abban a pillanatban fájdalmasan fel is üvöltött. A szúrós tok egyik tüskéje mélyen a talpába fúródott. Úgy bicegett el onnan, sorsára hagyta Samut.
A kis sün, hátán a védelmet nyújtó tüskékkel, csak késő éjjel ért haza. Attól fogva mindig azzal járt el élelmet szerezni, már senki nem tudta bántani.
Mire eljött a tél, és telepakolta kamráját, a tok annyira összeszáradt, hogy levált a hátáról. Szerencsére nem kellett többet kimozdulnia a farakás alól, ahol vackát kialakította.

Azon a télen Samu folyton a tüskékről álmodott. Minden álom fohászkodással végződött:
– Bárcsak igazi tüskék nőnének a hátunkra!
Mivel nem volt önző, és vágyát az összes sün nevében sóhajtotta el, az Álomtündér teljesítette kívánságát.
Tavasszal minden sün arra ébredt, hogy hátát fehér-barna tüskék fedik a puha szőr helyett.

Így esett, hogy az idők folyamán a nagyobb ragadozók megtanulták tisztelni a tüskés hátú sünöket. Azok meg mertek nagyobbra nőni, hisz már nem féltek, hogy meglátják őket.
Persze, azért a béke kedvéért még ma is este, sötétben járnak vadászni. No, és a téli hónapokat is álomban vészelik át farakások alatt, gyökerek között vagy az avarkupacokban összegömbölyödve.

 

 

Az eltévedt kisveréb (angol mese)

 

A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.

Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

- Befogadsz a fészkedbe-? - kérdezte a kisveréb.

- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.

De én csak azt tudom mondani; hogy csip-csirip!

- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa. A kis veréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:

- Melengetnél-e a szárnyad alatt?

- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... - mondta a galamb.

A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.

- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.

- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Akkor nem etetlek meg; uhuuu - mondta a bagoly. Besötétedett, hideg lett, a kis veréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.

- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Befogadlak, megetetlek; melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!

A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.

 

 

Benedek Elek: A kis veréb

 

Hallgassatok ide, gyerekek, egy verébről mondok mesét mostan. Egy csöpp verebecskéről, aki akkora volt, mint a hüvelykem, tán annál is kisebb. Bizonyosan a liliputi országból repült át hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren is keresztül Magyarországba s ott is a Zsuzsikáék udvarába. Jaj,  hogy örült Zsuzsika, mikor ez a csöpp verebecske oda röppent az ő ablakába! Mit gondoltok, mit tett a kis madárka? Pici csőrével megkopogtatta az ablakot s aztán elkezdett csiripelni. Zsuzsikának úgy tetszett, hogy a verebecske mind azt csiripeli:

Csirip, csirip, csip, csip, csip,

Csíp a hideg, csíp, csíp, csíp!

 

Bezzeg hogy csípte szegénykét a hideg. Olyan volt az egész udvar, a házak, az istállók, mintha csak fehér vászonnal lettek volna beterítve. Az eszterhajról olyan hosszú jégcsapok csüngtek, mint egy-egy fűzfavessző. Szegény verebecske csak úgy reszketett a nagy hidegtől s talán az éhségtől is. Nem is hagyta Zsuzsika sokáig csipegni a reszkető verebecskét, hanem szépen kinyitotta az ablakot, aztán édes szavakkal bíztatta vendégét:

 

Úgy, úgy, csöppöm, gyere be,

Jó meleg van ide be.

 

Szegény verebecske bizony nem kérette magát: huss! Beröppent a szobába, egyenesen a Zsuzsika asztalkájára. S hogy leült az asztalkára s egy kicsit nekimelegedett, ismét elkezdett csipegni:

 

Csirip, csirip, itt vagyok,

 Nem félek, hogy megfagyok.

 Csirip, csirip, csip, csip, csip!

 Adj ennem is egy kicsit!

 

Igen, bizonyosan ezt csipegte, legalábbis Zsuzsika ezt vette ki a csipegésből. Kedvesen összecsücsörítette ő is pici szájacskáját s visszafelelt a verebecskének:

 

Csirip, csirip, csip, csip, csip,

Várj, madárkám, egy kicsit!

 

S azzal Zsuzsika kiszaladt a szobából. Egy szempillantás múlva már visszajött, markában egy csomó piros búzaszemmel. A kis verebecske már jó előre tátogatta csőröcskéjét, emelgette szárnyacskáját, ugrált-bugrált jókedvében. Azt se tudta szegényke, mit csináljon, hisz olyan rég nem látott már búzaszemet. Nem bizony a jó meleg nyár óta. – No, éhező kis madárkám – szólt most Zsuzsika s elhintette az asztalon a pompás búzaszemet –, itt az uzsonnád, egyél, amennyi csak beléd fér. Nyomban visszafelelt a verebecske:

 

Csirip, csirip, van eszem,

A búzát én megeszem!

 

– Egyél, egyél, verebecském, – bíztatta Zsuzsika s egész szívéből gyönyörködött a kis vendég lakmározásában. Aztán nézte, nézte, sokáig nézte a csöpp madárkát. – Furcsa-murcsa – mondta Zsuzsika –, sohasem láttam ilyen csöpp verebecskét, pedig már sok verebet láttam. Vajon honnét kerülhetett ide? S a csöpp verebecske, mintha megértette volna a Zsuzsika beszédjét, félbehagyta az uzsonnázást s azt csipegte, csiripelte:

 

Csiribiri, messzirűl,

Csipp, a világ végirűl.

 

No lám – tapsolt Zsuzsika –, úgy hát láttad a nagymamát is? Mindjárt megfelelt a verebecske: – Csip, csip, még a nagyapát is! Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy Zsuzsikáék messzire laktak nagymamáéktól, nem is tudom, hány mértföldre, lehet talán hét mértföldre, lehet az is: hetvenhét mértföldre. Úgy ám! Aztán tovább folytatta a lakmározást a kis verebecske. Egy szempillantás, két szempillantás… kopp! egy búzaszem sem volt az asztalon. De meg is telt a verebecske bögye úgy, hogy még egy búzaszem sem fért volna belé. Jól is lakott, föl is melegedett, most már repülhetett tovább. Ismét csipegni kezdett a verebecske. Vajon mit csipeghetett? Gondolom, hogy ezt:

 

Csirip, csirip, elröppenek,

Köszönöm a kenyérbelet.

 

Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. Búsan kérdezte: – Hát már elmégy, verebecském? Ugye eljössz máskor is? Felelt a verebecske: – Csirip, csirip, százszor is! Zsuzsika megcirógatta meleg szárnyacskáját a kis verébnek, aztán kinyitotta az ablakot. – Hát eredj, csak gyere vissza! – Csirip, csirip, vissza, vissza! S elröpült a verebecske, ki tudja, merre. Hanem másnap visszajött. De még harmadnap is. Meglátogatta Zsuzsikát mindennap egész télen át. Igen, egész télen át. Mikor aztán elment a hó, rügy fakadt a fűzfán, a verebecske egy szép napon azt csipegte Zsuzsikának:

 

Csirip, csirip, elröppenek,

A kis veréb el nem feled!

 

Kérdezte Zsuzsika: – Hová, hová, verebecske? – Csirip, csirip, nagymamához. – Az én édes nagymamámhoz? – A te édes nagymamádhoz. – S mit mondasz majd nagymamámnak? – Nincsen párja Zsuzsikának. Ezt csipegte, csiripelte a kis verebecske s aztán elröpült sebesen, akár csak egy fecske. Repült, repült hegyeken-völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül s addig repült, míg nagymamáék házához nem ért. Ott leszállt a nagymamáék ablakára. Ott ült éppen nagymama is, nagyapa is az ablaknál. S a kis verebecske megkopogtatta az ablakot, aztán torkaszakadtából elkezdett csipegni. Elcsipegte, csiripelte százszor is: nincsen párja Zsuzsikának.

 

Nincs, nincs, nincs,

Olyan drága kincs!

 

Azzal elrepült s meg sem állott a liliputi országig.

 

A bátor tengelice

 

Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos szél kavarta a havat, egyik-másik madár röptében fagyott meg. A rémült madarak a falu templomának eresze alá gyűltek: az erdőben már nem lehetett kibírni.

Mindegyik sírt, jajongott, annyira fázott. Akkor a sas, a madarak királya így szólt:

- Nincs mit tennünk, tüzet kell lopnunk valahol. Az emberek az égből lopták a tüzet. Megtehetjük mi is.
- Helyes! Jól beszél! Igaz! Bölcs beszéd! – csiripelték, csipogták, károgták, vijjogták mindenfelől az összesereglett madarak.

Igen ám, de ki lopjon tüzet az égből? A sas azt bizonygatta, hogy ő király, ő nem lophat. A nagy madarak mindenféle kibúvót kerestek: egyiknek lefagyott a szárnya, a másik sántít a bal lábára, a harmadiknak hiányzik egy farktolla, a negyediknek… már nem is tudom, mi baja volt.

 

A sas úgy döntött, hogy valamelyik apró madárnak kell erre a nagy feladatra vállalkoznia.

De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni tud, lopni nem. A többi is mondott valamit, hogy ne neki kelljen mennie.

Akkor előállt a tengelice, és félénken mondta:

- Én szívesen elmegyek, csak ne veszekedjetek.

 

El is indult. Szállt egyenesen föl az égbe, szállt sokáig, végre a nap közelébe ért. Majd megsült szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tüzes napsugarat a csőrébe nem fogott. Majd megvakult a fénytől, a tolla pedig leperzselődött a forróságtól. De nem hagyta magát, vitte a didergő föld felé a napsugarat.

A madarak gyülekezete már messziről érezte, hogy közeledik a tengelice az égi tűzzel. Érezték mindnyájan, mert enyhe szellő lebbent, világosabb lett a mennybolt, csöpögni kezdett az eresz, megrokkant a hó. Mire a tengelice leért a földre, már nyílni kezdett a hóvirág, és a fű is nyújtogatta friss zöldjét az ég felé.

A madarak nagy örömükben, hogy nem kell már fagyoskodniuk, észre sem vették a tengelice csupaszságát. Csak a szarka látta meg.

Menten csörögni kezdett, a kis madarak meg a tengelice köré gyűltek, és gyorsan felöltöztették. A pirók is adott neki egy tollat, a sárgarigó is. A feketerigó sem sajnált tőle egy farktollat, a vörösbegy pedig sapkát adott neki.

 

 

Alig akadt madár, aki ne ajándékozott volna legalább egy kis tollpihét a hős madárnak, aki megmentette őket a fagyhaláltól. Végül pedig, mikor már szépen felöltöztették, zengő kórusban dicsérték meg tettét.

Azóta a tengelice minden tél végén lehozza csőrében a napsugarat, és tavasz lesz a földön. És azóta olyan furcsa a ruhája: bíborszínű a sapkája, és folt hátán folt a köpönyege.

 

Szepesi Zsuzsanna: A nagyvárosi csoda

 

Történt egyszer, tán nem is olyan régen, hogy egy hatalmasra nőtt város égig érő házai közül kezdtek eltünedezni a fák, bokrok, növények. Az emberek eleinte észre sem vették a változást, csak rohantak napi teendőik után. Léptük alatt kopogott a betonjárda, az úttest aszfaltján autógumik csikorogtak. A hatalmas áruházak alaktalan csarnokában, a művirágok között és a fényt ontó neonlámpák alatt fel sem tűnt nekik, hogy már alig cirógatja arcukat a nap sugara vagy a májusi szellő.
A folyton pöfögő járművek zaját is annyira megszokták, hogy a madárdal, a tücsök ciripelése már nem is hiányzott nekik. Siettek, mindig csak siettek. Ebédjüket egy gyorsétterem pultjánál bekapták, aztán futottak vissza munkájukhoz. Este meg örültek, ha hazaérve már semmire sem volt gondjuk.

Ennek a zajos, zsúfolt betonrengetegnek a legeldugottabb zugában egy zsebkendőnyi parkocska várta szorongva, hogy beteljesüljön az ő sorsa is. Már csak néhány kókadozó bokor, ágait a kósza szélben bánatosan lengető fa, és a megkopott gyepszőnyeg alkotta zöldjét. Lakói sem igen akadtak már. Csupán egy magányos gerle, néhány sün, egy-két madárka tengette ott az életét. Pihenést szolgáló pad is már csak egy árválkodott benne, az is igen kopottan.

Pedig hajdan de pompás liget volt ez! Bizony, a fákon mókusok is ugrándoztak, s alaposan elfáradtak, mire egyik végéből ellátogattak a másikba.
Aztán hol innen, hol onnan csíptek el földjéből a házaknak, szakítottak ki egy-egy részt területéből az épületek sorának. Lassan zsugorodott szegény, és a mókusok is rég elköltöztek belőle. Ez a néhány állatka nem is emlékezett a park fénykorára, ők már ebbe a szűkös világba születtek. Most azonban ők is elvágytak egy dúsabb zöldbe, egy üdébb világba. Zavarta őket a város zaja, fojtogatta torkukat a kipufogógáz, riasztotta kis szívüket a rohanó világ.

Éppen az öreg hárs alatt gyűltek össze, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Hová, merre merészkedjenek, hiszen a gyepen túl a világ számukra csupa veszélyt rejtett. Már csak a rigókra vártak, mert tőlük függött az indulás. Az ő kis fiókájuk még nem volt készen a nagy útra.

Ekkor történt a tragédia. A siető rigómama egy pillanattal hamarabb indult, mintsem párja leszállt volna a fészekre. Az izgága kicsi pedig anyja után nyújtózott, és zsupsz! Kipottyant a fészekből. No, lett nagy riadalom, keserves csipogás, jajgatás. A tehetetlen szülők kétségbeesve röpködtek a kicsi fölött. Odarohantak a többiek is, de segíteni ők sem tudtak.

 

 Ez a kétségbeesett rivalgás riasztotta fel a szomszédos tömbben lakó egyik kisfiút. Az ablakhoz szaladva kíváncsian leste, mi lehet a szokatlan lárma. Aztán felfedezte. Felrántotta tornacipőjét és leszaladt a picinyke zöldbe.
Nem kellett sokat keresgélnie, hamar felfedezte a baj mivoltát. Mivel csak néhány fa árválkodott ott, a fészket is hamar meglelte. Nosza, fogott egy botot, odatartotta a rigócska elé, aki felugrott rá, és már kapaszkodott is fölfelé. Csak akkor nézett körül, mikor már az elárvult fészekbe tette a riadt madarat. Érezte, milyen jó a zöld lomb között. Milyen jó is volt fölmászni a fára! Még a levegő is más volt ott. Kicsit mélázgatott még a vastag faágon lovagolva, figyelte az izgatott állatkákat. Nem is tudta, hogy itt laknak köztük ezek a kis élőlények.

Nagy elhatározással ereszkedett le a fáról. Neki is fogott a munkának rögtön. Ásott, gereblyézett, locsolt.

 Kezdetben nem ügyeltek rá az arra lakók, de hamarosan társai is akadtak. Egyre többen szépítgették, gondozták a parkot. Az újonnan ültetett virágok csodaszép színekkel tarkálltak. A fák, bokrok dús lombbal, üde zölddel hálálták meg a gondoskodást. Egyre több madár rakott fészket a lombok közé, aztán megtörtént a csoda: egy mókuspár is lakóhelyül választotta a szépségessé tett parkot.

Így esett, hogy e kislegény szorgos munkával, kitartással, gondoskodással és rengeteg szervezéssel megmentette a parkocskát. Mire felnőtté vált, megnőttek az akkor ültetett csemeték, bokrok is. A dús lombú fák alatt, az egyik padon üldögélve büszkén mutatott fel az öreg hárs koronájára, és elmesélte fiának a régi történetet.

A parkot övező házak nyitott ablakain nyári estéken virágillat szökött be, hajnalban pedig vidám madárcsicsergés. A régóta ott élő emberek olyankor elcsodálkoztak, hogyan is tudtak oly sokáig meglenni az orgona, a hárs édes illata és a kismadarak dala nélkül.

 

 

 Fésüs Éva: Cinege Miki

 

 

 Tegnap egy kékfejű cinege szállt az ablakomra.

- Csin-csitt! Csin-csitt! - szólt be kedvesen. - Cinege Miki vagyok, és azért jöttem, hogy meséljek valamit. Meghallgatod-e?

- Hogyne hallgatnám, cinegemadár! Be is eresztelek, napraforgómaggal meg is kínálllak.

- Jó, de akkor előbb küldd ki a cicát, mert attól nagyon félek. Tavaly télen borzasztó kalandom volt egy cirmossal. Széttépett volna, ha nincs ott Sanyika!...

Így tudtam meg Cinege Mikitől, hogy van valahol egy szöszke fejű, nagyon jószívű kisfiú: Sanyika. Ez a kisfiú annyira szereti a madarakat, hogy télen tökmagot fűz fonálra, fél diócskákat kötöz zsinegre, és kiakasztja nékik a faágra. Így a torkos verebek nem férnek hozzá, de a hasznos cinegék, mint megannyi ügyes, szárnyas tornász, hintázva is megeszegetik az eleséget.

Sanyika gondoskodása nélkül nagyon sanyarú sorsuk lett volna. A hó minden nekik való élelmet elborított. Sokan majdnem éhen pusztultak, a dermedt kis Cinege Mikit pedig macska körme szaggatja szét, ha Sanyika idejében meg nem menti.

Később, amikor már tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, és a madarak fészekrakásra gondoltak az erdőben, Cinege Mikinek eszébe jutott, hogy ő most is meglátogatja Sanyikát. Felkerekedett hát, és vidáman röppent az ablakára. Huncutkodva kocogtatta meg az üveget, de a házból csak a doktor bácsit látta kijönni!

- Jaj! - dobbant meg a szíve. - Itt valami baj történhetett!

- No, azért nem kell megijedni! - mondta a doktor bácsi Sanyika édesanyjának. - Most már meggyógyul a kisfiú. Hanem a nyáron nagyon sok piros almát kell ennie, hogy megerősödjék!

Milyen szerencse, hogy éppen almafa áll a kertjükben!

Cinege Miki elégedetten látta, hogy már nem kopárak az almafa ágai.

Duzzadó rügyecskéket ringatott rajtuk a tavaszi szél. Az iménti ijedség után rá is szállt a fára tollászkodni, s hát, uramfia, egyszer csak mit hallott!?

Halk mozgolódás támadt a bomladozó levelek között. Ezernyi zöld hernyó kezdett nyüzsögni az ágak hajlásaiban, és egy repedésből kikukucskált a csúf, kövér vezérhernyó.

- Támadás! - sziszegte. - Megkopasztjuk az almafát!

- Megkopasztjuk! - adták tovább egymásnak az alattomosan neszező hangocskák.

Cinege Miki azt hitte, káprázik a szeme, cseng a füle.

- Jaj - gondolta, még ha egy nap ezer kukac fér is a begyembe, akkor sem győzöm őket egyedül megenni. Márpedig Sanyika almafáját tönkretenni nem hagyom!

Megfordult hát, és szélsebesen repült vissza az erdőbe, fellármázni az egész cinege-rokonságot. Csak el ne késsenek!...

Az almafán már megindultak az öreg araszolók felmérni, hogy milyen hosszúak az ágak, és nyomukban gyűrűzni, hemzsegni kezdett a falánk hernyósereg. Sokan fonálon ereszkedtek alá a kiszemelt rügyecskékre, s nem maradt tenyérnyi hely, amit el ne leptek volna. Szegény almafa tehetetlenül sóhajtott.

A vezérhernyó hátán úgy meredeztek a szőrpamacsok, mint megannyi harci bokréta.

- Rágni! - vezényelte, azután eleresztette magát, és rápottyant a legdúsabb ágra. Csámcsogva akarta bekapni az első rügyfalatot, amikor hirtelen éles kis madárcsőr koppant a hátán. A következő pillanatban egész felhőnyi cinege csapott le az almafára. Kékcinegék, barátcinegék, kedves kis búbosok, mind eljöttek!

Lett is haddelhadd! A vezérhernyó bevándorolt Cinege Miki begyébe. A szemfüles madarak minden hernyót nyakon csíptek. Még a fakéreg alá is benéztek, hogy hírmondó se maradjon belőlük. Bújt az ellenség, ahogy csak tudott! Összezsugorodtak, zöld rügynek, összesodródott falevélnek álcázták magukat, de a cinegék elől így sem menekülhettek meg. Néhány óra alatt megtisztították az almafát a veszedelmes kártevőktől.

Így hálálták meg Sanyika jóságát, aki a nehéz, téli időben sem feledkezett meg róluk.

Termett is a nyáron annyi piros alma azon a fán, hogy még nektek is jutott volna belőle egy kosárra való.

 

 A csodálatos cinege

(Olasz mese, átdolgozta Végh György)

 

 

 Élt valahol fent, a messzi hegyekben egy bányász, akinek már régóta nem volt munkája, s ezért madarászásra adta a fejét. Legtöbbször vele ment legkisebb fiacskája, a tízéves Peti is. A kisfiú egyszer kora hajnalban egyedül ment ki az erdőbe, és elbújt egy bokorban. Nem kellett sokáig várakoznia, mert honnan, honnan nem, hirtelen egy cinege szállt a lépvesszőre, s mintha az lett volna a leghőbb vágya, hogy a kisfiú azonnal megfogta, még csak szabadulni sem próbált a gyerek simogató kezéből.

Vígan fütyörészve ment Peti haza, vállán a hálóval, de a cinege is vidám volt ám, s együtt fütyörészett Petivel. Amikor Peti hazaért, leakasztotta a falról kicsinyke kalitkáját, betessékelte ajtaján udvariasan a kis cinegét, mohából ágyat is vetett neki, melléje meg friss vizet készített be és jó sok kendermagot. No, azért egy kis mákról sem feledkezett el, mert azt képzelte, hogy a cinege is szereti, hiszen az ő kedvenc eledele a mákos tészta volt.

Másnap hajnalban a cinege vidám énekszóval költötte fel kis gazdáját. Amikor Peti odament hozzá, hogy megint friss vizet adjon neki és néhány újabb tökmagot, nagy álmélkodására egy icipici kis tojás feküdt a mohán, mint valami kicsi ékszer. S nem is közönséges tojás volt az, hanem tündökletesen fénylő pici aranytojás. Másnap kora reggel bement a bányász a városba, megkereste az aranyművest, és megmutatta neki a kincsét. Ha láttátok volna, hogy elcsodálkozott az aranyműves, mert bizony még sohasem került aranytojás a kezébe, s ahogy lemérte a mérlegen, annyit nyomott, hogy a szegény bányász egy egész kalap pénzt vitt haza érte.

S ez aztán így ment napról napra, sok-sok hónapon át. Minden reggel, amikor a kisfiú odament a kalitkához, hogy megitassa és megetesse hűséges cinegemadarát, mindig ott feküdt a mohán a tündökletesen fénylő pici aranytojás. Egy reggel azonban, amikor szokása szerint ismét odalépett a kalitkához, a kis cinege váratlanul emberi hangon szólalt meg:

- Most már elég pénzetek van, vegyetek rajta egy veteményeskertet, sok-sok gyümölcsfával, tartsatok méheket, és dolgozzatok szorgalmasan. Engem pedig engedjetek szabadon, és ígérjétek meg, hogy soha többet nem fogtok kint madarat az erdőben. Ha megszegnétek tilalmamat, akkor egy reggel arra ébredtek, hogy a veteményeskertnek meg a gyümölcsfáknak hűlt helye lesz. Mindezért cserébe csak annyit kérek tőled, hogy vess el egy kis mákot is a kertben, hogy ha majd néha eljövök ide vendégségbe hozzátok, megkínálhass vele, mert tudod, igen-igen megkedveltem.

Peti szabadon engedte a kis cinegét, és az fütyülve, trillázva, vidáman repült el az erdő felé. Mindannyian megfogadták a tanácsát, szorgalmasan dolgoztak, szépen meg is éltek.

Persze a mákültetésről sem feledkezett el Peti - már csak a mákos tésztái miatt sem -, és minden héten egyszer vendégségbe várta a valamikor tündökletesen fénylő pici aranytojást tojó cinegét. S ilyenkor akkora füttykoncertet csaptak, hogy elhallatszott hetedhét országba, s mindaddig fütyültek, amíg be nem rekedtek.

 

Vers

Ma egy verset küldök nektek, ami egy olyan kismadárról szól,aki a nagyvárosokban is él, biztosan ti is láttatok már verebet ugrálni. Igen, ő ugrál, ha nem repül. Sok veréb szokott összegyűlni, és akkor nagy csivitelést csapnak.
A veréb télen sem repül el meleg országba, itt marad nálunk.

Ezen a képen egy házi verebet láttok. Ő a hím, vagyis a fiú veréb.

Ez pedig a tojó, vagyis a lány.

 

Látjátok, a hím színesebb, ez általában így van a madaraknál, mivel a tojásokat, amikből kikelnek a fiókák-így nevezik a kicsinyeket- legtöbb esetben a tojó, vagy nőstény, vagyis a lány költi ki, mégpedig úgy, hogy rajtuk ül, testével melegíti azokat. Ezért jobb, ha nem nagyon feltűnő a színe, így a ragadozók kevésbé veszik észre. Tudjátok, ragadozók azok az állatok, amelyek nem növényeket esznek, hanem más állatokat.

 

Ez a tojása.

 

 A veréb főleg magokat eszik, de a fiókáit rovarokkal, hernyókkal táplálja.

Ez pedig egy mezei veréb.

(A róla -is -szóló dalt meghallgathatjátok Gryllus Vilmos előadásában a Zenehallgatás fül alatt)

 

 

Kányádi Sándor: Veréb

Hipp-hopp,
itt vagyok,
azt eszem,
amit kapok.
Ha nem kapok:
csip-csirip!
Koldulgatok
egy kicsit:
morzsát, maradék
kenyeret,
megrakom jól a
begyemet !

( a begy szó jelentését meg lehet beszélni a gyerekekkel)

 

Anyanyelvi nevelés

 

Találós kérdések

 

Nappal csak hunyorog,

egy nagy fán kuporog.

Éjjel bizony repked,

egereket kerget.                                             (bagoly)

 

 

Egyet sem lép egész nyáron,

ugrándozik páros lábon.

Ősszel nem költözik délre,

az út porában csivitel a télen                         (veréb)

 

 

 

Mondóka

 

Küldök egy mondókát, ez is a verébről szól,
Próbáljátok úgy is elmondani, ahogy próbálgattuk az oviban is -egy sort hangosan, egy sort magatokban, "elbújtatva". Persze, csak ha már jól megy.

(Ehhhez kell segítség természetesen. Kézfeltartással lehet jelezni, hogy most fennhangon, kéz letevésével-mondjuk a combunkra- hogy most magunkban mondjuk)

Esik eső csepereg,
Megáznak a verebek.
Én nem ázok, nem fázok,
Esernyővel sétálok.

 

Vicces film a madarakról

  https://drive.google.com/file/d/1IH6bKWwtYP-VN3aRaI-pD3M6JxpjoRib/view

 

Barkácsoljunk

Két madár barkácsolást küldök, válasszátok ki, melyik tetszik jobban.Persze, mindkettőt meg lehet csinálni, aki akarja! 

 

Az egyik ismét egy tenyérnyomatos festés, de most mindkét kezetekre szükség lesz hozzá!
A mintán kékkel van festve, de természetesen olyan színnel dolgozzatok, amilyennel szeretnétek.
A madár farktollait lehet ecsettel hozzá festeni, de lehet úgy is, hogy a mutatóujjatokat festitek be, és azt nyomjátok a papírra.

A fejét szintén lehet ecsettel, de lehet a hüvelykujjatokkal is nyomdázni.

(Segítsünk a gyereknek: fogjuk le a papírt, amíg rányomja a kezét, hogy ne mozduljon el, és akkor is, amikor felemeli róla. Csak akkor fessük meg a szárnyat és a fejet, ha megszáradt a kéznyom.)

 

A másik egy újra használás, 2 WC papír guriga kell hozzá.
Az egyikből lesz a bagoly teste, a másikból pedig vékony csíkokat kell levágni, ebből lesznek a bagoly szárnyai, ezeket ragasztóval kell odaragasztani. A guriga felső részét be kell nyomni, így alakul ki a feje.
Ki is lehet színezni, vagy festeni, ha akarjátok.

 

Mozgás

 

 

Madár röpde

 

Két kis kendő kell hozzá - lehet bármilyen kis anyag, ha van zsebkendő, az is jó, vagy kis sál, kendő.

Akár kint, akár bent játszható.

 

-     mindkét kézben egy - egy kendő, a csücskét fogjuk marokra

 

-      mintha szárnyunk lenne, úgy mozgatjuk a karunkat kinyújtva, váll

        magasságban, miközben a kendővel integetünk, séta, majd futás

        közben

        a karunkat most kinyújtva leszorítjuk a testünk mellé, kezünkben a

        kendő, és úgy integetünk, hogy csak a csuklónk mozogjon - séta, majd  

        futás közben

 

-        egyik kezünket emeljük fel, a másik maradjon lent, így integessünk,

          majd kézcsere - járás, majd futás közben

 

-         levesszük a cipőket, zoknikat, leülünk a földre és a lábujjakkal

          megfogjuk a kendőket, majd integetünk azokkal - egyszerre mindkét

          lábbal, aztán váltogatva

 

-          felállunk, a kendők maradnak a földön, és megpróbáljuk a lábujjakkal

            előbb az egyik, majd a másik kendőt felvenni a földről. Ha mindkettő a

           kezünkben van, indulhat elölről az egész

 

Lehet zenét bekapcsolni, és a gyerek mozogjon rá, úgy, ahogy szeretne, csak a kendőt is mozgassa közben