Költöző madarak

Miért költöznek a madarak?

 A vonuló madarak egyik része az időjárási tényezők miatt, míg másik részük öröklött, belső tényezők miatt költözik. A nem vonuló madárfajokat állandó madaraknak nevezzük.

 A költözést a nappalok rövidülése, a táplálék mennyisége és a keltetéshez kedvezőbb hőmérséklet motiválja, amiért egyes fajok kontinenseket is képesek átrepülni. Az útvonalak genetikailag kódoltak, és tanulással is öröklődnek a generációk között. Tájékozódási pontként hegyláncokat, folyókat és jellegzetes széljárásokat használnak.

 Költöző madarakról már háromezer évvel ezelőtt is készítettek feljegyzéseket. Az ókori görögök úgy vélték, hogy a madarak téli álmot alszanak valahol a Nílus folyó mentén, Afrikában. Ezt az elképzelést csak az 1900-as években cáfolták meg kutatók, miután párhuzamot fedeztek fel az évszakok változása és a madarak viselkedése között.

 Miért vonulnak csoportosan?

 A költöző madarak energiatakarékosságból repülnek csoportosan, a nagyobb testű fajok így 20 százalékkal több energiát spórolnak, mintha egyedül repülnének. A csoport nagyobb védelmet nyújt a költöző madarak vadászatára specializálódott ragadozók ellen is.

A madarak kétszer annyi energiát használnak fel- leszálláskor, mint a vándorút közben. A kutatók arra gondoltak, hogy a madarak az útmegszakítások idején valamilyen "energiatakarékos üzemmódba" kapcsolnak, hogy tartalékokat halmozhassanak föl az útra. Fölmerült a gondolat, talán éjszaka csökkentik a testhőmérsékletüket, és így tesznek szert többlet energiára.

 Kutatók megfigyelték, hogy a kövérebb madarak testhőmérséklete kevésbé csökkent le, mint a soványabbaké. Az anyagcserét vizsgálva ugyanerre az összefüggésre jutottak. A nehezebb madarak kevésbé, a könnyebb madarak jobban lecsökkentették anyagcseréjük sebességét. Egyes madarak akár 30 százalékos energiamegtakarítást is elértek testhőmérsékletük éjszakai lecsökkentésével. Mivel a kis madarak úgy is képesek energiát megtakarítani, hogy összebújnak melegedni, feltételezik, hogy a vándormadarak mindkét stratégiát (összebújást és éjszakai lehűlést) alkalmazhatják azért, hogy minél rövidebb ideig kelljen megállniuk "tankolni", mielőtt folytatnák útjukat.

Gólya és fecske

A múlt héten a madarakról sokat beszélgettünk, most a költöző madarakról szeretnék nektek beszélni, ha nem is mindről.
A fecskét és a gólyát mindannyian ismerjük és szoktuk is őket látni, ha utazgatunk Magyarországon. Ők nem maradnak itt télen, hanem elrepülnek, elköltöznek Afrikába, ahol meleg van olyankor is, amikor nálunk tél van, és ennivalót is találnak maguknak. Amikor látjuk, hogy érkeznek vissza, akkor már örülhetünk, hogy jön a tavasz. Itt aztán fészket raknak, illetve visszatérnek a régi fészkükbe, kijavítgatják, és kiköltik a tojásaikat. Mire ismét eljön a nyár vége, ősz eleje, a kis fiókák is megerősödnek annyira, hogy el tudjanak indulni a hosszú-hosszú útra szüleikkel.

Küldök nektek képet, amit én fényképeztem. A gólyafészkek nagyon magasan vannak, ezért a fiókákat már csak akkor látjuk, ha megnőnek annyira, hogy fel tudnak állni, vagy röpülnek már ők is.
Ez  a kép viszont egy állatkertben készült, ahol a gólyafészek nem a magasban volt, hanem lent, így láthatjuk a kis fiókákat.

 

 

A kis fiókákat a szülők etetik, ami bizony fáradtságos munka. Földigilisztát, rovarokat hoznak nekik felváltva a szülők. itt meg is nézhetitek, hogyan.

 

 

Itt hallhatjátok a gólya jellegzetes hangját, a kelepelést

 

 

Itt éppen kikel egy kis gólya fióka

 

 

A másik madár, amiről beszélni szeretnék, a fecske.

Ő is elrepül tőlünk nyár végén, ősz elején, és aztán tavasszal visszatér, kikölteni a fiókákat.
A fecske sokkal kisebb madár, mint a gólya, így a fészke is jóval kisebb. Ők nem kémények, tetők, vagy villanyoszlopok tetejére építik a fészkeiket, hanem az ereszek alá.
( a házak teteje alatt futó csatorna, ami elvezeti az esővizet.)
Ezt  a képet is én készítettem, a kis fecskefiókák nagyra tátott csőrrel várják a szüleiket, akik a rovarokat, bogarakat hozzák nekik, amíg meg nem tanulnak ők is repülni.

 

Itt eteti a fiókáit 

 

 

Itt hallhatjátok a hangját

 

Most már hamarosan el lehet menni kirándulni, hátha láttok is gólyát és fecskét.

Futómadarak

Ma olyan madarakról írok nektek, akiket futómadaraknak hívnak. Nekik is két lábuk van, szárnyuk, csőrük, tolluk, a fiókáik pedig tojásból kelnek ki, de sokan nem tudnak repülni közülük. Viszont mivel hosszú és erős a lábuk, igen gyorsan tudnak futni - ezért is hívják őket így.  

Az őseik, akik nagyon régen éltek, azok még tudtak repülni, de mára már a szárnyuk annyira kicsi és gyenge lett, hogy nem emeli fel őket.

 A STRUCCOT mindenki ismeri.

 

Ilyen a tojása. Természetesen ez is nagyon nagy, akár 1,5 kiló lehet. A héja olyan kemény, hogy feltörése nem egyszerű, fúrógép kell hozzá.

 A strucc a legnagyobb ma élő madár  és a  leggyorsabb kétlábú állat a Földön,olyan gyorsan tud futni, hogy a városi autókat le tudná győzni. (72km/h)
Repülni nem tud, de nagyon jól úszik.
A lába olyan erős, hogy egy oroszlánt is meg tud ölni egy jól irányzott rúgással.
Afrikában és Ausztráliában él, nálunk csak az állatkertben láthatjuk.

Sokszor összekeverik az EMUVAL.

 Az emu a világ második legnagyobb madara. Ő is nagyon gyorsan tud futni, a városokban a kocsik mellet futna (50km/h) Jól úszik .
Mint látjátok, a fióka csíkos. A tojása is különleges. Nem csak azért , mert nagy, azért is, mert zöld színű.
Ausztráliában él, nálunk állatkertekben láthatjuk.

A NANDU is futómadár.

 

Őt is sokszor keverik a struccal, pedig kisebb, kecsesebb a struccnál. A nandu Dél -Amerikában él, nálunk őt is csak állatkertben láthatjuk.
Gyorsan fut, és ami különleges, támadója elől cikk-cakkban menekül.
A tojásai is jóval kisebbek, mint a struccé.

 

 

 De van ám nekünk is egy futómadarunk, a TÚZOK.

 

 

Ez a madár a Magyar Madártani Egyesület címerállata, és veszélyeztetett állat.
Jóval kisebb az előbbi állatoknál, ezért aztán ő repülni is képes, de erős lábaival futni is tud. az egyik ma élő legnagyobb madár, aki még tud repülni.

Fiókái pöttyösek.

 

 

A PINGVINEK

A pingvinek különös testalkatú madarak. A sarló alakú szárnyukat nem repülésre használják- hiszen az nagyon pici, el se bírná őket - hanem úszásra. Jobban is hasonlít a halak uszonyára, mint más madarak szárnyára. Mivel nincs térdük, nem tudnak leülni, ezért állva, a farkukra támaszkodva pihennek.

De nekik is két lábuk van, csőrük, és tojásból bújnak ki a kicsinyeik.
17 fajta pingvin él a Földön,és nem csak az Antarktiszon, hanem élnek pingvinek Dél-Amerikába, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új- Zélandon is.

A legnagyobb pingvin a császárpingvin, 40 kg is lehet a súlya.

 

 Ez a tojása, amit az apa- a hím - a lábán egyensúlyoz, egy ott található bőrredőben. A költés alatt az anya megy le a tengerre táplálékért, az apa ezalatt nem vesz magához táplálékot.
Aztán cserélnek, akkor az anya hordozza tovább, és az apa megy táplálékért.
Amikor kikel a csibe, közösen gondozzák tovább.

 Ők az Antarktiszon költik ki a tojásokat.

 A legkisebb pingvin  a kék pingvin.

Ezek a pingvinek Ausztráliában és Új-Zélandon élnek, és csak 1-1,5- kg a súlyuk.
Ők költőüregben költik ki a tojásokat.

 

A Budapesti Állatkertben pápaszemes pingvineket láthatunk, decemberben keltek ki a csibék, ők is költőüregben.
 
Itt egy videó róluk.

 Ők szintén az Állatkertben sétálnak. Megfigyelhetitek, milyen viccesen imbolyogva mozognak a szárazföldön.

 Így úsznak. Sokkal gyorsabban, mint ahogy szárazföldön lépkednek.

 

 Ez a videó az aranytollú pingvineket mutatja, ahogy úsznak. Jól látszik, ahogy úszás közben kiugranak a vízből, majd vissza.

 

 17 faj tartozik a pingvin családba. 

Császárpingvin,
Királypingvin, 
Adélia-pingvin, 
Állszíjas pingvin, 
Szamárpingvin, 
Kék pingvin, 
Magellán-pingvin, 
Humboldt-pingvin, 
Galápagosi pingvin, 
Pápaszemes pingvin, 
Sárgaszemű pingvin, 
Fjordlandi pingvin, 
Snares-szigeti pingvin,
Koronás pingvin, 
Aranytollú pingvin, 
Royal-pingvin, 
Bóbitás pingvin 

A legritkább és nagyon veszélyeztetett a sárgaszemú pingvin, ami Új-Zélandon él, és 2019-ben ott az év madara lett.

 

 

 A Nyíregyházi Állatparkban Humboldt pingvineket láthattok.

 

Vicces nevű pingvin a Bóbitás vagy Makaróni pingvin

A fején található bóbita miatt ez a neve, az angol neve pedig, a Macaroni Penguin az angol fiatalok egykori hajviseletére utal.

Itt pedig megnézhetitek, ha kedvetek van, a többit is.

 

https://www.haziallat.hu/madar/diszmadarak/pingvin/4668/

 

Madaras puzzle

 

https://wordwall.net/play/1931/688/916?fbclid=IwAR0a2G-4fuTxwtSN3l-uX7lI0PbNssmwyUm5PZYEIaBVi-aamrQuMFtyfY0

 

   Ének

Természetesen most olyan dalokat kerestem nektek, ahol ezekről a madarakról van szó.

(Ezek a blogon a zenehallgatás fül alatt találhatóak) 

A régebben tanult mondókákat gyakorolhatjátok, ha van kedvetek. Új mondókát most nem hoztam.

 

Barkácsoljunk

A sok madár közül most a gólyát választottam

 

 

Videó a készítésről

https://photos.app.goo.gl/fbFGRFmoZBw3VDNy7

 

Anyanyelvi nevelés

 "Találgatós"

Melyik madárra gondoltam?
- nem tud repülni, de gyorsan fut.
- télen elrepül tőlünk, a csőrével érdekes , kopogó hangot ad.
- repül is, meg ugrál is.
- fészkét a háztetők alá rakja
- messze-messze él tőlünk, a földön totyog, a vízben gyorsan úszik

 

 

 Mese

 

Jávorkai Sára: Mese a kis gólyáról, aki félt a repüléstől

 

Élt egyszer, egy ház kéményén egy gólyacsalád. Gólyamama egy nagy, kerek fészekbe melengette három gyönyörű tojását.
A gólyacsalád már izgatottan várta a kicsinyek érkezését. Egy szép napon, nagy sokára a csöppségek kikeltek. A szülők örömükben már táncolni tudtak volna. Az anyuka büszkén mutogatta a fiókákat a szomszédoknak. A pár minden nap nagy szeretettel gondozta őket. Mindig igyekeztek, hogy a csemeték jól érezzék magukat. A kis fiókák egyre csak nőttek és nőttek, amikor elérkezett a nagy nap. A szülők azt tervezték, hogy megtanítják a gólyácskákat repülni. Nagy dolognak számít ez a gólyáknál, hiszen vár rájuk a nagy utazás Afrika felé. Így hát az anyuka átrepült a szomszédos fa ágára és onnan hívogatta a kicsiket. A két kisgólya bizonytalanul, de minden bátorságát összeszedve átrepült anyjuk mellé, ahogyan tőle látták. Megörültek a sikernek és egyre többször lengették szárnyukat a levegőben. Végül már szinte tökéletesen tudtak repülni. De a harmadik, a legrémültebb nem mert kiugrani a fészekből. Mi van, ha nem tud a szárnyaival csapkodni és lezuhan? Testvérei észrevették kétségbeesett tekintetét. Lassan visszasiklottak hozzá és többször is biztatták, hogy nem kell félnie, nem fog leesni. Szeretettel segítettek neki. Végül a félős kisgólya odaállt a fészek szélére, és lassan elszámolt háromig. Lehunyta a szemét, és elrugaszkodott. Amikor a levegőben volt, elkezdett csapkodni szárnyaival. Kinyitotta a szemét, és csodálatos látvány tárult elé. Látta a sok fát, a kis patakot, és a többi gólyatársát, akik mind őt bíztatták. Miután szétnézett, leszállt anyukája mellé, a faágra. Testvérei és apukája is követték őt. Szorosan összebújtak. Ettől a pillanattól kezdve együtt készültek a nagy útra. Együtt minden akadályt legyőztek.
Nem sokára megérkezett az ősz, és a gólyák mind elindultak úti céljuk felé, Afrikába. A félős gólya megtanulta, hogy a gyengéket mindig támogatni, segíteni kell.

 

 

 A galambocska

(Katajev meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

 

Reggel eső volt, szél fújt. A magas fenyők összevissza hajladoztak, s recsegve-ropogva ütődtek össze száraz ágaik. Az erdőben félhomály volt, s bokáig érő hideg víz fodrozódott a fű között.
Verát és Palit nem engedték el sétálni. Egész nap a szobában ültek és unatkoztak. Egyszer csak hallják az ereszről: gur-gur-gur . . . Kihajoltak az ablakon, felnéztek a háztetőre, hát az ereszen ott látnak egy hófehér galambot. Ügy látszik, elmaradt a többitől, megázott, s a rossz idő elől behúzódott az eresz alá.
Szépséges szép, hófehér galamb volt, a lábán patyolat nadrág, szeme udvara rózsaszínű, mint a korall.
Csak járkált fel-alá az ereszen, fejét fürgén forgatta, nedves tollát tisztogatta, s közben így beszélgetett magában: — Gur-gur-gur!...
Vera és Pali nagyon megörült a galambnak. Elkezdték szólongatni:
— Tubi! Szépséges tubika! Gyere be hozzánk a szobába! Mézes búzát adunk neked!
A galamb udvariasan válaszolt:
— Gur-gur-gur ...
De nem mozdult az ereszről, talán félt a gyerekektől.
Az eső szaporábban esett: villámlott, dörgött az ég. Bejött anyuka, becsukta az ablakot, s azt mondta a gyerekeknek: — Egyétek meg az aludttejet, s aztán feküdjetek le!
— Anyuka — szólt Vera — szeretnénk egy kicsit játszani a galambocskával.
De anyuka így szólt:
— Már későre jár az idő. Aludnotok kell. És hadd aludjak a galambocska is! De holnap korábban keltek, s ha jó Idő lesz, egész nap játszhattok vele!
— Holnap bepólyázom! — mondta Vera.
— Én befogom a kocsiba! — mondta Pali.
— Én megfürdetem! — mondta Vera.
— Én írni tanítom! — mondta Pali.
S ki tudja, még mi mindent nem fogadtak volna, ha anyuka be nem jön, s nem szól:
— Most már elég legyen! Tüstént aludjatok!
Vera és Pali erre már csakugyan befordult a falnak, s megpróbált minél gyorsabban elaludni, hogy hamarabb legyen reggel...
Reggel korán ébredtek. Már nem esett, s a szél sem fújt. A fenyőfák sem hajladoztak. Az erdőben vígan bujkált a napsugár, s a füvön ragyogott a harmat.
Vera és Pali gyorsan felöltözött, megmosdott. Aztán futottak az ablakhoz, kinyitották, kihajoltak.
De a galamb már nem volt ott az ereszen. Kifutottak a kertbe, keresték, kutatták, de sehol sem találták.
— Hát ti mit kerestek? — kérdezte apa az ablakból.
— Azt a szépséges szép, fehér galambot! Itt járkált tegnap az ereszen.
— Fehér volt? Fehér nadrágos? Piros szemű? — kérdezte apu.
— Az, az, pirosszemű! — mondta Vera.
— Pirosszemű! — ismételte Pali is majdnem pityeregve.
— Láttam biz én, meg is etettem kenyérmorzsával — mondta apa. — Itt volt még az előbb. Megreggelizett, s aztán elrepült.
— Hová?
— Arra a fenyőkön túl. Gondolom, haza...
— Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége — görbült sírásra Vera szája.
Még Pali is majdnem sírva fakadt. Lehajtotta fejét, s csak nézett, nézett a lába elé.
Aztán hirtelen felkiáltott:
-— Vera, mi ez?
A földön egymás mellett két fehér tollacska feküdt, mint két hópehely.
— Ezt a mi turbékoló tubikánk hagyta itt — szólt Vera.
— Az egyiket nekem, a másikat neked.
S az egyik tollacskát Pali tette zsebre, a másikat meg Vera.

 

 

Skolik Ágnes: Mese a fecskéről, aki nem tudott útra kelni  

 

Meleg, nyárvégi este volt. A villanydróton fecskék ücsörögtek. Várták, hogy megérkezzenek a többiek, és közben a közelgő utazásról beszélgettek.

– Holnap el kell indulnunk. Hosszú út vár ránk – nézett a távolba Fecske Feri.

– Igen, ha nem fog esni az eső, útra kell kelnünk! – válaszolt Fecske Teri.

A többiek bólogattak, tisztogatták a tollaikat, gondolatban készültek a nagy repülésre.

Ahogy alkonyodott, egyre több és több fecske érkezett a villanydrótra; mint a kottás füzetben a kottafejek, úgy ültek a fényes, fekete tollú madarak a huzalokon. Volt köztük idősebb, volt fiatalabb, voltak idén született kisfecskék, de volt olyan fecske is, aki már évek óta megteszi az utat Afrika és Európa között, minden évben kétszer.

Lackó a szobája ablakából nézte a gyülekező fecskéket. A szemével követte őket repülés közben, majd figyelte, hogy melyik madár melyik drótra száll le. Egészen elbűvölte őt a csivitelő, fekete tollú madársereg.

– Anya, miért gyülekeznek a fecskemadarak? Vajon miről csivitelnek? – kérdezte Lackó az anyukáját.

– A fecskék ősszel elrepülnek Afrikába, és csak tavasszal, amikor már meleg lesz, akkor térnek vissza – felelte Anya. – Aztán itt tojásokat tojnak, felnevelik a fiókákat, és ősszel újra útnak indulnak.

– De hát Afrika nagyon messze van – gondolkodott el Lackó. – Vajon hány napig tarthat nekik oda az út?

Amint ezen gondolkodott, meglátott megint egy csapat fecskét, akik a vezetékek körül röpködtek. A madarak olyan gyorsan cikáztak, le és fel a levegőben, hogy Lackó alig bírta a szemével követni őket. Felültek a drótra, majd újra elrepültek, csiviteltek, hangoskodtak.

A kisfiú teljesen belefeledkezett a fecskék megfigyelésébe, amikor hirtelen egy autó jelent meg az utcán, pont akkor, amikor egy kisfecske alacsonyan az úttest felett repült! Az autó elütötte a kismadarat! Lackó felugrott a székről, szaladt ki a házból, hogy megnézze, mi történt a madárral. Amire az utcára ért, a kis fecske már próbált elrepülni, de nem tudott. Szerencsére nem történt nagy baj, lépegetni tudott, de repülni nem. Lackó a tenyerébe vette a kisfecskét, és kiabálni kezdett:

– Anya, anya gyere gyorsan, ez a kismadár megsebesült!

Ezalatt a dróton ülő fecskék is észrevették, hogy az egyik kis fecske nem tud felrepülni melléjük. Fecske Teri ijedten nézte, ahogy a kis fiókája próbálkozik a repüléssel, de nem sikerül neki.

– Mami, nem tudok repülni, segíts! – csivitelte ekkor a kis sebesült fecske. – Nem tudok veletek menni! – tette hozzá szomorúan.

Fecske Feri és Fecske Teri kétségbeesetten tanakodtak, hogy mi lesz most a fiókájukkal. Sajnos sebesült szárnnyal nem tud elrepülni velük Afrikába.

Közben kiért az utcára Lackó anyukája is. Megnézte, megsimogatta a rémült kismadarat.

­– El kell vinni a madárkórházba, ott majd védett, meleg helyen lesz a télen, meggyógyítják, és jövőre utazhat ő is a többiekkel – mondta Anya, és már hívta is a madárdoktor bácsit.

– A pajtában van egy kis kalitka, szaladj be érte ! – kérte Lackót. ­– Teszünk szalmát és vizet bele, és indulunk a kórházba a madárkával.

– Rendben – felelte Lackó, és már szaladt is a kalitkáért.

– Hallottad? Valami kórházról, meg doktor bácsiról beszélgettek – kérdezte Fecske Teri a párját.

– Igen, hallottam. Remélem, sikerül meggyógyítani Fecske Tomi szárnyát! – sóhajtott Fecske Feri.

Időközben Lackó megérkezett a kalitkával, Anya óvatosan beletette a kismadarat, és indultak a kórházba. A fecskepár egy utolsó pillantást vetett Fecske Tomira, aki felnézett rájuk, és elköszönt tőlük:

– Jó utat nektek, remélem jövőre találkozunk!

A madárkórházban a doktor bácsi megvizsgálta Fecske Tomit.

– Szerencsére nincs eltörve a szárnya, csak egy kis zúzódás. Gyorsan meg fog gyógyulni, és tavaszra már el is felejti ezt a kis balesetet.

Lackó és Anya elköszöntek a kisfecskétől, és hazaindultak. Otthon a ház előtti villanyvezetékeken még mindig ott ücsörögtek a fecskék. Fecske Feri és Fecske Teri is ott ült a dróton, és figyelte a ház előtt leparkoló autót. Lackó, amikor kiszállt a kocsiból, felnézett a fecskékre, és így szólt:

– Elvittük a kórházba a kisfecskét, már jó kezekben van!

Telt-múlt az idő, Lackónak sokszor eszébe jutott a sérült kismadár. Egy alkalommal így szólt anyukájához:

– Anya, felhívjuk a madárkórházat, hogy megkérdezzük, hogy van a kismadár?

– Persze, kisfiam, rögtön felhívom a doktor bácsit – felelte az anyukája.

– Minden rendben van a kismadárral, már tud egy kicsit repülni is. Ha erre járnak, látogassanak meg minket! – válaszolt a doktor bácsi Anyu érdeklődő kérdésére.

Eljött a tél, aztán a tavasz is. Lackó az udvaron játszott, amikor csivitelésre lett figyelmes. Felpillantott az égre, és látta, hogy fecskék cikáznak az égen.

– Visszajöttek a fecskék! – kiabálta, miközben anyukájához futott, aki a veteményesben dolgozott. – Remélem a kisfecske és meggyógyult már….

– Emlékszel, mit beszéltünk meg a doktor bácsival? Ha meggyógyul a kismadár, akkor elhozza ide, és itt fogja szabadon engedni. Talán már napokon belül jelentkezni fog.

Így is lett. Amire az összes fecske visszaköltözött a faluba, Fecske Tomi is meggyógyult. A doktor bácsi elvitte Lackóékhoz, és együtt engedték szabadon, ott, ahol pár hónappal azelőtt a baleset történt. Fecske Tomi felrepült a villanydrótra, ránézett az emberekre, mintha megköszönte volna amit érte tettek, majd tovarepült a többi fecskével.

Néhány nap múlva Lackó nagy sürgés-forgásra figyelt fel az istálló környékén. A fecskék röpködtek be az istállóba, majd ki, és újra vissza. Fészket építettek!

Hamarosan a fészkek megteltek tojásokkal, pár hét múlva pedig már a kis csupasz fecskefiókák eleségért csiviteltek a szüleiknek.

A tavaszra nyár jött, az idén kelt kisfecskék is kirepültek, és ősszel a szüleikkel, nagyszüleikkel együtt várakoztak a villanydróton, készülve a nagy utazásra.

A fecskék között ott ült Fecske Feri, Fecske Teri, Fecske Tomi és az ő kis fiókái is. Együtt repkedtek a levegőben, együtt ücsörögtek a vezetéken, és másnap együtt keltek útra, Afrikába.

 

 

Osvát Erzsébet: A fecskerepülőtéren

 

A Nyár gondolt egyet és nagytitokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.

Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.

Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.

A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.

- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.

De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. „Talán ők is elköltöznek?” - gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.

- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.

- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.

Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:

- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.

Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.

Egyszercsak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.

- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.

De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kisérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.

 

   A pingvin és a fóka

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a Jeges tenger legtávolabbi csücskénél élt egy pingvin család és egy fóka család.
A pingvin és a fóka család gyermekei nagyon jó barátságban voltak, igaz, olykor-olykor veszekedtek egymással.
- Én jobban tudok úszni! kezdte el az élcelődést az egyik napon a fóka gyerek.
- Ez nem igaz! Én gyorsabb és ügyesebb vagyok nálad! – válaszolta sértődötten a pingvin.
- Tudod mit? – mondta a fóka. – Versenyezzünk egymással!
- Rendben! A mérkőzés időpontja legyen holnap délután, ússzunk az egyik jégtömbtől a másikig.
- A győztes jutalma öt hal legyen – harsogta a fóka, - bírónak a jegesmedvét kérjük föl!
A gyerekek ebben megegyeztek, békésen elváltak egymástól, és izgatottan várták a másnap délutánt.
Másnap délután a Jeges tenger összes lakója a rajtvonalnál sorakozott. A fóka és a pingvin a rajthoz állt, a jegesmedve számolni kezdett:
- Három, kettő, egy, rajt!
Elindult a küzdelem, a szurkolók hangosan bíztatták a versenyzőket:
- Hajrá pingvin! Hajrá fóka! Győzzön a jobbik!
A fóka két pingvinhosszal vezetett, már majdnem beért a célba, mikor keserves sírásra lett figyelmes:
- Jaj, jaj, beleestünk a vízbe, nem tudunk úszni! – hallatszott a távolból.
A fóka hátranézett és látta, hogy a pingvin két testvérkéje esett a vízbe. Nem törődve a versennyel, gyorsan hátraúszott, hogy kimentse a bajba jutott kicsinyeket. Látta ezt a pingvin is, de számára fontosabb volt a győzelem, így úszott tovább a cél felé, ahová hamarosan be is érkezett.
- Győztem! Én vagyok a győztes! – kiáltotta büszkén, de senki nem figyelt rá.
Ugyanis a Jeges tenger minden lakója a pingvin gyerekek megsegítésére sietett.
- Nem te vagy a győztes – mondta a medve, - hanem a fóka, aki a testvéreid megmentéséért lemondott a győzelemről.
- Így van! Így van! Éljen a fóka! Kiáltották most már kórusban az állatok!
A pingvin elszégyellte magát, rájött, a medvének van igaza, és megfogadta, soha többé nem fog ilyen önzően viselkedni. A győztesnek járó öt halat már ő maga adta át a fókának.
Így volt, nem így volt, érdekes kis mese volt!

 Mihail Pljackovszkij: Egy boldog nap

Élt egyszer két struccfióka: Fuj és Pfuj.
Fuj rettentően válogatós volt. De testvére, Pfuj sem volt különb. Ama, a struccmama reggelire tejbegrízt főzött. Feltálalta a reggelit és elkiabálta magát:
-Gyerekek! Kész a tejbegríz!
Hogy mit válaszoltak erre a struccfiókák?
- Tejbe? Fuj!
- Gríz? Pfuj!
Hazajöttek egyszer a kis struccok az iskolából, a táskát a sarokba hajították és rögtön leszaladtak a térre focizni.
-Ideje megírni a leckét! - figyelmeztette őket Ama, a struccmama.
-Megírni? Fuj!
- A leckét? Pfuj!
Ebéd után a struccmama megkérte a fiókákat:
-Segítsetek elmosogatni!
-A kanalakat? Fuj!
- A villákat? Pfuj!
- Akkor viszont tanuljátok meg a verset.
- Megtanulni? Fuj!
- A verset? Pfuj!
És így ment ez minden áldott nap. Azt hiszem most már sejtitek, miért hívták a struccfiókákat Fujnak és Pfujnak.
Egyszer Ama, a struccmama úgy döntött, hogy ráncba szedi a csemetéit.
-Képzeljétek! - mondta a gyerekeknek. - Kaptam egy filmszerepet. Igaz, hogy nem főszerepet, de ez nem fontos. A vonatjegyet meg is vettem. Három nap múlva jövök vissza.
-És mit csinálunk nélküled? - szeppent meg Fuj.
- És ki főz majd nekünk? - rémült meg Pfuj.
- Ugyan, már egészen nagyon vagytok. Boldogultok magatok is. A kenyér, a rizs, a kávé a szekrényben van, a vaj és a sajt a hűtőgépben van. Megjegyeztétek? Hát akkor én indulok is. Szervusztok!
Ama, a struccmama a nyakába akasztotta az útitáskáját és elindult, pedig nagyon sajnálta, hogy egyedül kell otthon hagynia csemetéit.
A struccfiókák nekifogtak a munkának. Fuj tejbegrízt főzött, de néhányszor odaégette. Pfuj krumplit sütött, de az meg belül kicsit nyers maradt. De hát éhesek voltak, és így megették, amit főztek. Megették az odakozmált tejbegrízt és a sületlen krumplit. És egyikük sem fintorgott.
Fuj nem mondta, hogy " Fuj!".
Pfuj pedig nem mondta, hogy "Pfuj!".
De kinek is mondták volna?
Először persze nem voltak hajlandók elmosogatni. De amikor elfogytak a tiszta tányérok és kanalak, bizony csak rákényszerültek.
Ráadásul még a televízió is elromlott. Így esténként, hogy meg ne haljanak az unalomtól, a struccfiókák verseket olvastak. Meg is tanulták a verseket könyv nélkül.
Három nap múlva struccmama hazaérkezett, és rá sem ismert a fiókáira.
- Ne főzzek neked tejbegrízt? - kérdezte a mamáját Fuj.
- Süthetek neked krumplit is - ajánlotta Pfuj.
Ama a struccmama nagyon meglepődött, aztán így szólt:
- Rendben van. Készítsetek valami ennivalót. Egy kicsit megéheztem. De van itthon tiszta tányér?
-Minden tányér tiszta!- mondta büszkén Fuj.
- És a kanalak... meg a villák is tiszták! - tette hozzá Pfuj. Igaz, hogy a krumpli most sem sült át egészen, és a tejbegríz is egy cseppet odakozmált, de mamájuk jóízűen falatozott, és megdícsérte a kis struccokat:
-Derék legény vagy Fuj! Derék legény vagy te is Pfuj!
Aztán pedig Fuj elmondta kívülről azt a verset amit az olvasókönyvből tanult meg. És egyszer sem hibázott:
A tejbegríz csudajó,
h van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
Ezt szereti a struccgyerek!

Pfuj egyszer ugyan megakadt a versmondásban, de hangosan és szépen mondta a verset:
Miért olvas sok szép könyvet
kisegér és struccgyerek?
Világos ez kérem szépen:
fajankók ne legyenek!

Ez volt Ama struccmama életének legboldogabb napja.

 

 Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?

(Indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)

 

 A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. 

 Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes. 

 - Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt? 

 - Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?

- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri. 

 - No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk? 

 - Holnap reggel. 

 - Jó. Holnap reggel várlak. 

 Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott. 

 - No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya. 

 - Nincs semmi különös. 

 - Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök. 

 A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya. 

 - No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva. 

 - Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri. 

 - Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya. 

 - Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri. 

 - Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.

  - Ülj csak a lábamra - biztatta. 

 A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte. 

 - Rajta, komámuram, csak előre! 

 Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!  

 

Mozgás

 

Most a Tornázz a plüssöddel sorozatból küldök nektek egy részt.

 

 

 Ez pedig egy ujjaitokat megtornáztató mondóka.

 

 

Ez pedig a Mary Poppins film egy dalára torna John Jacobsonnal, akitől már küldtem nektek tornát. Angolul van ugyan, de érthető, ha figyeltek a mozdulatokra.