Gyereknap
Mese
Döbrentey Ildikó: A kamillatündérek
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kamillatündér: Lilla, Milla és Milli. Akkorák voltak, mint az ujjam, és olyan szorgalmasak, mint a méhek. Amint elmúlt a nyár, ők már a következő nyári kamillaszüretre készültek.
Egész ősszel kosarat fontak, ollót fentek, télen szárnyas munkaruhát mostak, százszor száz hófehér tülltasakot varrtak, tavasszal patyolatlepedőt vasaltak, raktárt takarítottak.
Mire mindezzel elkészültek, beköszöntött a nyár.
Attól kezdve csak a napsütötte rét fölött röpködtek. Virágportól sárga orrú, zümmögő méhcsapat kísérte minden útjukat: ők is azt várták, hogy kinyíljon a kamillavirág.
Egy meleg júniusi napon Milla végre kiadta a jelszót:
– Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret!
– Szüret! Szüret! – ujjongott Lilla és Milli.
– Zzzzüret! Zzzzüret! – rezzent zümmögve a lelkes méhcsapat.
Milla máris vetkőzött, és fehér pendelykében futott a raktárhoz, hogy munkaruhába bújjon. Lilla és Milli boldogan loholt utána. Már majdnem elérték a raktárt, amikor hirtelen beborult az ég, és éles villámlás szisszent a rét fölött.
Mire egyet néztek, zimizumi égzengés támadt. Mire kettőt néztek, lezúdult az eső. Mire hármat néztek, már bőrig is áztak. Mire négyet néztek, a hirtelen vihar, ahogy jött, elült.
Csak a szél borzolt fázósan a rét felett.
Milla szomorúan nézett körül: földön feküdt a vizes kamilla, vacogva szárítkoztak az ázott méhek. Lilla és Milli dideregve, prüszkölve szaporázott hazafelé. Máris náthás volt mind a kettő. Milla tehetetlenül figyelte, amint vörös orral, bekötött torokkal ágyba bújtak.
– Csak tudnám, hogy ki fogja betakarítani a termést... – sóhajtotta gondterhelten.
Batyut kötött a munkaruhákból, s elindult nagy búsan, keresztül a réten. Hát, ahogy ott ballag, szembejön vele két nagycsoportos óvodás: Szabó Zsuzsi és Sánta Balázs.
– Adjon Isten minden jót! – köszöntötték Millát illedelmesen.
A szép köszöntésre menten kisütött a nap az égen. A kamillavirágok fölegyenesedtek, és Milla arca is földerült. Mindjárt kibontotta a batyuját, és kiteregette a szárnyas munkaruhákat az óvodások lába elé.
– Psssz... – pisszentett Zsuzsi álmélkodva.
– Pfü, de pirinkó! – füttyentett Balázs. – Megfoghatjuk?
Óvatosan megérintették a tündérholmit – hát, abban a szempillantásban pirinkók lettek ők is! Kíváncsian felöltötték a szárnyas ruhákat, s lássatok csudát: használni tudták a szárnyakat! Úgy röpködtek, mint a fényes szitakötők.
– Egyet se búsulj, kamillatündér! – legyintettek a szárnyukkal Milla bánatára. – Szüretelünk mi teveled! A méhek majd segítenek!
– Zzzzüretelünk! Zzzzüretelünk! – rezzent zümmögve a megszárítkozott lelkes méhcsapat.
Milla erre megvidámodva kosarakat meg apró ollókat hozott a raktárból. Azon nyomban nekiláttak a munkának.
Zsuzsi és Balázs szapora ollócsattogással gyűjtötte a kamillavirágot. Egykettőre teliszedték a szüreti kosarakat.
A méhek patyolatlepedőt terítettek a fűbe. Oda borították a leszüretelt virágot. A kosárnyi virágkupacokat ügyesen szétteregették.
Sütött a nap, száradt az illatos kamillavirág.
Milla apró tülltasakokba töltötte a termést, s a méhek raktárba hordták a százszor száz tömött tülltasakot.
Estére dugig telt a raktár.
Milla akkor nagy kannát vett elő, és friss kamillateát főzött. A méhek mézet csorgattak bele, aztán virágos bögrékbe töltötték, és kortyolni kezdték az új szüret első kamillateáját...
– Zsuzsi! Balázs!– hallatszott ekkor váratlanul a rét túlsó végéből.
– Ez anyu! – kapott észbe Zsuzsi. – Mennünk kell!
Sietve levetették a szárnyas munkaruhát – hát, abban a szempillantásban nagycsoportos óvodások lettek ismét!
– Köszönjük a segítséget! – röppent fel Milla előbb Zsuzsi, majd Balázs tenyerébe.
– Közzzönjük! Közzzönjük! – zümmögték kórusban a méhek.
– Főzzetek sok kamillateát Lillának és Millinek, hogy meggyógyuljanak! – integetett Zsuzsi és Balázs, s egyik kezükben kamillavirággal, másik kezükben lépesmézzel, futva indultak a rét túlsó végébe, Anyu hangja felé.
Ha hűvös napok jönnek, és édesanyátok mézes kamillateát főz, vagy kamillaborogatást készít, gondoljatok a kamillatündérekre, meg a zümmögő, lelkes méhekre. A virágzó nyári réten ti is találkozhattok velük!
Nagy Anikó Johanna: Az elvarázsolt fagylalt esete
Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén. A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap. A város fagylaltkedvelő lakói már jóval két óra előtt ott türelmetlenkedtek a fa alatt.
Aztán egyik, még a szokottnál is forróbb augusztusi napon egészen váratlan dolog történt. Tóni bácsi házi fagylaltja elvarázsolódott. Nem tudni, hogyan került bele a varázslat. Még a főzésnél, vagy a fagyasztás során, de belekerült, annyi bizonyos.
Tóni bácsi, mielőtt elindult a főtérre, adott egy kis kóstolót Füllencs nevű, lompos fülű, aranyszínű spánieljének. Ez volt náluk ugyanis a szokás, már hosszú évek óta. Mindig a kutyus kóstolhatta meg először az aznapi árut. Élt-halt a friss házi fagylaltért. Másnapit már nem evett, de a frissért valószínűleg a fél fülét is odaadta volna.
Füllencs tehát vígan nyalta a friss málnafagylaltot, majd egyszerre igen furán kezdett viselkedni. A kutya hirtelen felemelkedett a talajról, és mint valamiféle kövér, szárnynélküli madár, átlibegett a szomszédba, Piri néni baromfiudvarába. Ott lassan leereszkedett a földre, majd fergeteges kergetőzésbe fogott a rémült tyúkokkal és kacsákkal.
Tóni bácsi egy pár pillanatig leesett állal bámulta a történteket, aztán egy határozott „Idegyeredetüstént!” felkiáltással magához parancsolta Füllencset. A spániel alapvetően szófogadó volt, de most nagyon nehezen akaródzott neki otthagyni a ritka izgalmas szórakozást. Végül mégis felröppent a levegőbe, a fülével átkormányozta magát a kerítésen, és egy óvatos huppanással talajt fogott Tóni bácsi strandpapucsának orra előtt.
- A mindenségit neki… - dünnyögte maga elé a fagylaltos. – Mi lelte ezt az ebet? Vénségére fog itt nekem megveszni? – és óvatosan végigtapogatta a vidáman lihegő Füllencs puha testét, nem talál-e rajta valami rendellenességet. Aztán, mintegy szíverősítőnek a nagy ijedtségre, ő is alaposan belekóstolt a fagylaltjába. Még csak az első gombóc felénél tartott, amikor eszébe jutott, hogy mennyivel jobb is volna most a közeli tóban lubickolni, ahelyett hogy a tikkasztó hőségben fagylaltot kelljen adagolnia.
De mielőtt még a kellemes ábrándozás végére ért volna, hirtelen emelkedni kezdett. Tóni bácsi, fagylaltjával a kezében, és legalább háromgombócnyi rémülettel a tekintetében átröpítette méretes pocakját a város felett, át a kiserdőn is, míg el nem érte a tavat. Ott aztán egy jókora csobbanás, és már benn is csücsült a hűs vízben.
- A nemjóját! – kiáltott egyet meglepetésében. – Hát ez nem lehet más, csakis a fagylaltom! – szögezte le határozottan, miközben némi hínárral a hasán, és egy helyes kis békával a nadrágzsebében kievickélt a partra.
- Na, akkor most gyerünk haza szélsebesen! – parancsolta fennhangon, bár nem tudta, hogy kinek is.
Otthon sebtében száraz ruhát vett magára, felült a triciklire, zsebébe süllyesztette a rézharangot, és a lehető leggyorsabban kigurult a főtérre. Így is elkésett kicsit, a fagyira várók már türelmetlenkedtek.
- Ma mágikus a fagylaltom! – kiáltotta Tóni bácsi huncut mosollyal az arcán. - Csak a bátraknak ajánlom! – tette még hozzá jelentőségteljesen. Erre a kijelentésre egy-két anyuka, néhány nagypapa, és nagymama elbizonytalanodott, ők inkább átballagtak a sor végére, úgy gondolták, kivárják, mi lesz ebből. Egy Matyi nevű fiú viszont azonnal a sor elejére furakodott, elszántan a fagylaltárus szemébe nézett, és átnyújtott neki néhány pénzérmét.
- Jó napot kívánok! Málnát és ribizlit kérek!
Tóni bácsi cinkos mosollyal nyugtázta a dolgot, majd a fiú kezébe nyomta a kétgombócos fagyit.
- Jó utat kisfiam! – mondta végül Matyinak egy kacsintás kíséretében.
A kisfiú gyanakodva nézett vissza, de Tóni bácsi tekintete annyira bíztató volt, hogy a gyerek nem sokat teketóriázott, jókorát nyalt a ribizli fagylaltból. Aztán, mivel semmi nem történt, arrébb sétált. Közben elkalandoztak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon a barátja, Ferkó meggyógyult-e már, vagy még mindig az ágyat nyomja egy makacs torokgyulladás miatt.
- Jó volna meglátogatni! – gondolta Matyi. És amint a kívánság megfogalmazódott benne, máris felröppent a levegőbe, és Ferkóék felé vette az irányt.
- Hűűű! – suttogta megdöbbenten. Aztán amikor felocsúdott a meglepetésből, vidáman kurjantott egyet. – Ez már valami! – és repülés közben élvezettel nézte a lába alatt elsuhanó háztetőket.
Eközben a főtéren már sokan vásároltak a varázserejű fagylaltból. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Tóni bácsi fagylaltja ma bárkit, bárhová elrepít, csak erősen kell gondolni az úti célra. Így aztán nem nagy csoda, hogy egy órán belül megtelt a tér mágikusfagyira vágyó városlakókkal. Sőt, nem csak a tér telt meg, hanem a légtér is, hiszen egyre-másra repkedtek az emberek az utcák felett. A varázsfagylalt mindenki kívánságát teljesítette.
Volt, aki csak a város túlsó végébe vágyott, volt, aki a szomszéd faluba, de egy kislány például a tengerparthoz akart menni. A város kopaszodó, pocakos röntgenorvosa Prágába kívánkozott, hogy ihasson végre egy rendes sört. A patikus bácsi ábrándos felesége arra gondolt, hogy milyen jó volna végre meglátogatni a nagybácsikáját Floridában, a nagy bajuszú hentes pedig minden idegszálával egy afrikai szafarira összpontosított. És aki jól figyelt, észrevehetett egy teknőcmintás kandúrt, amint egy elejtett fagylaltos tölcsérből nyalogatta ki az olvadozó maradékot, majd pár pillanatnyi könnyed lebegés után behuppant Tóni bácsi éppen megfelelő méretű, igen kényelmes ölébe.
Én is épp arra jártam, őszibarack fagyit ettem, és a Balaton partjára repültem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg a balatonszemesi vadkacsákat!
Döbrentey Ildikó: A csigacsalád meséje
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája.
Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót:
– Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa.
Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.
Lassan mászik csigabiga,
táskájában eleség,
mászik véle lánya, fia,
csigabiga feleség.
Lefelé gyorsan csúsztak:
Gyorsan csúszik csigabiga,
kéne már az eleség,
éhes lett a lánya, fia,
csigabiga feleség.
A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.
Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:
– Mennyi finom saláta, megenném egy falásra!
A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát.
Tovább eszegettek.
Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:
– Mindjárt vígabb lennék, ha egy kicsit ennék!
A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot.
Megint tovább eszegettek.
Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:
– Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot!
A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.
Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:
Elfáradt a csigabiga,
elfogyott az eleség,
elfáradt a lánya, fia,
csigabiga feleség.
A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek:
– Búgócsiga! Búgócsiga!
– Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!
Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.
– Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr!
Megelégelte a csúfolódást a forgószél:
– Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.
– Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna.
Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:
– Ugye jó tréfa volt?!
– Mi az a tréfa?... – szepegte a legkisebb csiga.
Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat.
– Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa.
– És minden rendbe jön! – tette hozzá csigamama.
– Igen mama, igen papa! Jó éjszakát mama, jó éjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.
– Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.
Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:
– Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!
Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.
– Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!
Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.
– Mit segítsünk, legkisebb csiga?
– Keressétek meg az ajtómat!
– Az ajtódat? De hiszen ott van!... – kezdte a nyúl.
– A házadnak a... – folytatta a madárka.
– Tetején! – fejezte be a tücsök.
– Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat!
– Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára.
– Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!
– Fáradj be rajta!
– Nyugodalmas jó éjszakát!
– Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda.
Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.
– Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.
Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:
– Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!
Színtelen pillangó
Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta a tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.
Amikor Pepike észrevette ezt a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:
– Mi a baj Pepike? Miért itatod az egereket?
Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, amikor csak egy kismadár volt.
– Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.
– Ezért ne búsulj Pepike! – vigasztalta a kismadár – segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.
– Igazán? Megtennéd? – örvendett a pillangólány és örömében boldogan ugrálni kezdett.
– Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon – válaszolta.
– Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim színesek legyenek?
– Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.
Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:
– És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?
A kismadár hangosan elnevette magát:
– Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.
Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.
Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.
– Gergő! Gergő! – csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve – Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.
Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.
– Mit akarsz Csicsergő? Miben segíthetek?
– Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?
– Nagyon szívesen – mondta mosolyogva Gergő – úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?
– Ezt rád bízom – felelte Pepike – a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.
– Ezen ne múljon – mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.
Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.
Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.
Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.
– Nézd csak kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?
Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.
– Szebbek, mint újkorukban – kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.
Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:
– Köszönöm drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!
A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.
Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.
Marék Veronika: Első nap az óvodában
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
- Ui, ui - visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
- Nem akarok elmenni sehova! - kiabálta a vadmalac.
- Ó, ó, malackám! - nyugtatta a mamája. - Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
- Ui, ui! - sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
- Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
- Mama. mama, értem jössz, ugye?
- Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
- Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.
- Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
- Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
- Ui, ui - visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De... holnap újra elhozol, ugye?
- Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
- Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! - mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
Fésűs Éva: Pöttömke
Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.
Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.
Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.
Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:
- Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!
- Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.
- Télen. Amikor bezárjuk a mosodát.
- Mikor lesz télen?
- Mihelyt lehull a hó.
- És mikor hullik le a hó?
- Amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.
- Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.
- Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem!
- Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek.
- Szabóméhecske néni! Mesélj nekem!
- Jaj, kincsem, dehogy mesélek, akkora munkában vagyok! Éppen pipacsszirmot szabok.
- Tücsök bácsi, ugye, te mesélsz nekem?
-Szó se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti hangversenyre.
Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki:
- Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot?
Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik.
- Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája.
A kislány bólint:
- Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz. Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme:
- Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában!
- Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: - Te miért nem jársz óvodába?
- Az micsoda?
- Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk.
- Igazán?
- De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk.
- Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska.
- Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni.
Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett.
- Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. de valamit elfelejtettél az ajtóban.
Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda. A gyereke nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte:
- Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban. Leültette manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!...A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában.
- Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. A szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét. Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen éneke..Pöttömke elámulva hallgatta. Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája.
- Nos, hogy érezted magad az óvodában?
Pöttömke kihúzta magát:
- Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!
Gombaházikó tündére
Hol volt, hol nem volt, a nagy kerek erdő közepén volt egy picinyke gombaházikó, és ebben lakott egy tündér. Az volt a dolga, hogy vigyázzon az erdő, mező virágaira.
Szerette ez a munkát. A virágok mind egytől egyig hálásak voltak neki.
A tündér már kora reggel felkelt és minden virágot az összegyűjtött harmatcseppel megöntözött, és kifényesítette leveliket, hogy amire a napsugarak aranyló csókjakkal végigszaladnak, rajtuk elkészüljön a munkával.
Mindig dalolt és ezt a virágok nagyon szerették. A kis erdei virág nem győzött hálálkodni:
– Köszönöm kicsi tündér, hogy megint csodás dallal ébresztettél fel. Most már biztos, hogy szép lesz a napom.
A többi virág is örült a tündér dalának és egymással versenyezve illatoztak, amely odacsábította a méheket és más apró bogarakat. Így a tündér gyönyörű dalára felébredt az erdő és a mező.
Egyik nap szörnyű dolog történt. Amíg a kicsi tündér a dolgát végezte, eltűnt a gombaházikó. Amire visszament a hajnali munkájából hűlt helyét találta. Hiába kereste mindenhol, nem találta. Szőrén – szálán eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A kicsi tündér sírva lerogyott egy száraz falevélre és bánatosan pityergett.
– Mi lesz velem most? Hol fogok aludni éjjel? Hová menekülök be, ha jön a vihar? Bőrig ázok és megfázok. Megbetegszem és akkor ki fog vigyázni az erdő, mező virágaira?
Amint ott sírdogált egyszer csak mellélépett az üregi nyúl és mondta:
– Ne sírj, kicsi tündér. Ellakhatsz nálam. Megosztom veled hajlékomat. Jó tágas a földalatti lakhelyem.
A csöppnyi teremtés első hallásra megörült, de kis gondolkodás után szomorúan legyintett:
– Köszönöm, kedves üregi nyúl, de mi tündérek nem élhetünk a föld alatt. Az a manók lakhelye. A főtündér megtiltotta, hogy leköltözzünk oda.
– Sajnálom, pedig szívesen segítettem volna – sóhajtott egy nagyot az üregi nyúl és elszaladt.
Nemsokára egy kismadár ajánlotta fel neki a fészkét egy magas fa tetején.
– Te is nagyon aranyos vagy, kismadár, de hogyan menjek fel minden nap oda a magas fészekbe. Itt lent a földön kellene találnom lakhelyet. Az lenne a legjobb, ha meglelném a régi gombaházikómat.
Még sok állat próbálkozott, hogy segítsen a kicsi tündérnek, de egyik megoldás sem felelt meg. Mindegyikkel volt valami gond. Végül az állatok tanácskozni kezdtek, hogyan tudnának segíteni. Mindenki elmondta a véleményét, javaslatát és végül arra az elhatározásra jutottak, hogy építenek ugyanolyan gombaházikót, amely előzőleg volt.
Ez mindenkinek tetszett, és lázasan nekiláttak tervük megvalósításához. Csak az volt a baj, hogy sehol nem találtak megfelelő gombát. Már régóta nem esett és mindenki tudja a gomba növéséhez eső és jó meleg napsütés kell.
Mit tegyenek, hogy eleredjen az eső? Egy kis habozás után a sas jelentkezett, hogy felrepül a felhőkbe és megkéri a fellegek urát, hogy öntözze meg a környéket langyos esővel. Onnan még magasabbra repülve beszéljen a napsugarakkal.
Az erdő szélén az állatok hosszan integettek a sasnak és jó utat kívántak neki.
Sokáig repült a sas, mire megtalálta a fellegek urát. Türelmesen végighallgatta az állatok kérését, és azonnal útnak indította záporeső fiait.
– Siessetek, drágaságaim, jól öntözzétek meg az erdőt. Folyjon be az erdő legtávolabbi sarkába a víz, hogy a gombaspórái feléledjenek és a napsugarak hatására szép, nagy gombák nőjenek!
Záporeső fiúk teljesítve apjuk parancsát mindjárt elindultak, és egy fél óra múlva zuhogott az eső.
A napsugarak is siettek, hogy a gombák minél előbb kibújjanak az avar alól. Mire a sas visszaért az erdőbe, a pindurka egér jelentette, hogy lábacskái alatt valami megmozdult. Mindenki odasereglett, és örömmel látták, hogy egy gomba álmosan kipislantott a földből. Mintha ezt kérdezte volna:
– Mi ez a nagy kapkodás?
– A kicsi tündérnek nincsen háza, siess megnőni! Benned fog lakni nemsokára – válaszolta az őzike.
Ez tetszett a gombának is. Hiszen kitüntetés számára, ha ilyen fontos dologra kérik fel, de azért megkérdezte:
– Ki fogja kialakítani bennem a kicsi tündér otthonát?
– Ezen ne fájjon a fejed! – sietett válaszolni a harkály. – Majd én kivájom a konyhácskát, szobácskát, meg az éléstárat. A hód meg farag bele szép bútorokat.
Most már semmi akadálya nem volt, hogy a kicsi tündérnek újból legyen háza.
Mire visszaért a munkájából, állt is a gombaházikó, és talán szebb is volt, mint az előző.
Amikor a kicsi tündér meglátta örömében sírva fakadt és nem győzött hálálkodni barátainak.
Gyerekek, ha szüleitekkel elmentek az erdőbe gombát szedni, vigyázzatok nehogy véletlenül a kicsi tündér házát tegyétek a kosárba! Kérdezzétek meg inkább a felnőtteket szabad-e leszedni? Általában a felnőttek tudják, melyik gombába lakik a kicsi tündér?
Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye
A dinnyés bácsi Hajniék szomszédságában lakott feleségével, Terus nénivel. Szép házuk volt, üvegverandával, ahol a jégvirágos ablak mögött egész télen piroslott a muskátlik virága. Papagájaik is voltak. Hajni és húgocskája, Rita gyakran átlátogatott hozzájuk, hogy megcsodálják a virágok között röpködő madarakat.
Terus néni ilyenkor dinnyebefőttel kínálta a kislányokat. Nagyon szerették a cukorszirupban eltett dinnye édes, sárga kockáit és a befőtt sűrű levét. Olyan volt, mint a méz. Tavasz felé csodálkozva látták, hogy az üveges veranda párkányán véges-végig tejfölös poharak sorakoznak. Mindegyikben föld volt.
– Mi lesz ebből? – kíváncsiskodtak a kislányok. – Homokpogácsa?
A dinnyés bácsi nevetett.
– Nem homokpogácsa, hanem dinnyepalánta. Minden pohárba dinnyemagot ültettem. Nemsokára kikel.
Csakugyan, mire legközelebb átlátogattak, már minden tejfölös pohárban zöldellt egy-egy kis növényke: fényes, kerek levelű dinnyepalánta.
– Hogyan fér majd el a dinnye ebben a pohárban? – aggodalmaskodott Hajni. A dinnyés bácsi megnyugtatta:
– Addigra már sehol sem lesz a pohár. Mihelyt elmúlik az éjszakai fagyok ideje, kiültetjük a palántákat a kertbe.
A ház mögött nagy kert volt és ezt a kertet a dinnyés bácsi elejétől a végéig felásta. Nem volt benne sem homokozó, sem hinta, pázsit sem volt, csak szépen elgereblyézett, porhanyós föld. Mikor fölmelegedett az idő, ebbe a földbe kerültek a dinnyepalánták, jó messzire egymástól.
– Szegénykék, így nem tudnak beszélgetni! – sajnálkozott Rita. Hajni kinevette.
– Ó, te kis buta! A növények nem beszélgetnek!
– Legalábbis nem úgy, ahogyan mi! – mondta a dinnyés bácsi. – Mindenesetre szeretik egymás társaságát, annyi szent. És meglátjátok, pár hét múlva egészen közel kerülnek egymáshoz!
A jó idő beálltával a kislányok már nem jártak át olyan sűrűn dinnyés bácsiékhoz, mint télen. Óvoda után egész estig a kertben játszottak, hintáztak, pancsoltak. A kerítés lécei között átláttak a szomszéd kertbe, ahol a kis dinnyepalánták már megnőttek, hosszú indákat növesztettek, sok fodros-bodros levelet, és úgy befutották a kert minden talpalatnyi helyét, hogy a földet nem is lehetett látni.
Nyáron három hétre bezárták az óvodát. A z óvó nénik szabadságra mentek, a termeket kifestették. Erre a három hétre Hajniék szülei is szabadságot vettek ki. Elutaztak ahhoz a nagymamájukhoz, amelyik a Velencei-tónál lakott és mindennap strandra jártak. Lebarnultak, megnőttek, valamelyest úszni is megtanultak. Mikor letelt a szabadság, hazautaztak.
Tikkasztó meleg nap volt, a kislányok egész úton szenvedtek a szomjúságtól. Ittak ugyan szörpöket, fagylaltoztak is, de egyre szomjasabbak lettek.
– Már azt hittem, sosem érek velük haza! -panaszkodott édesanyjuk Terus néninek, aki az ablakból nézte megérkezésüket. Látta, milyen fáradt, elcsigázott a két gyerek, de még a szülők is.
– Tudok én erre orvosságot! – mondta mosolyogva. Négy jéghideg sárgadinnyét hozott nekik, mindenkinek egyet-egyet.
– Látjátok? mutatta a kislányoknak. – Ez lett abból a magból, amit a tejfölös pohárba ültettünk.
Hajnit és Ritát csak az érdekelte, hogy minél előbb ehessenek a dinnyéből. Alig várták, hogy édesapjuk fölszeletelje. Édes volt, mint a méz, illatos, zamatos.
– Ilyen finomat még életemben nem ettem! -mondta Hajni. Rita csak bólogatott, mert sajnálta az időt a beszédre, mikor dinnyét ehetett.
Mikor azonban pár hét múlva a dinnyés bácsi egy hatalmas görögdinnyét hozott nekik és megkóstoltatta velük a léket, kijelentették, hogy ez még a sárgadinnyénél is finomabb. Szinte itták, szürcsölték az édes dinnyelét. Azután egy-egy nagy szelet dinnyével kiültek a teraszlépcsőre. Azonnal megjelent egy darázs. Izgatott zsongással keringett körülöttük.
– Dinnyét akar enni! – mondta Rita. Hajni nevetett. – Tudja, mi a jó!
Egy darabka dinnyét letettek a lépcső szélére és nézték, hogyan lakmározik belőle a darázs. Azután azt figyelték, hogyan tisztálkodik: sorra törölgette mind a hat lábát, csápjait, szárnyait, s mikor már elégedett volt saját magával, elrepült.
– Az a baj, hogy nekünk is meg kell mosdanunk! – sóhajtott Hajni. Minden ujja ragadt. És bár a dinnyeevés után nemcsak mosdaniok, hanem zuhanyozniok is kellett, hónapok múlva is fölcsillant a szemük, ha eszükbe jutott a nyár első görögdinnyéje.
Gyereknapi mókák
https://www.jacquielawson.com/sendcard/preview?cont=1&hdn=0&fldCard=3482272&path=83540&pmode=init
https://learningapps.org/watch?v=pggv59io520
Juli óvó néni,köszönjük!
Ének
Csupa mókás , vidám dal-a zenehallgatás fül alatt
Mozgás