Gesztenyeszív

2 cs. gesztenyemassza, 10 dkg margarin, 8 db darált babapiskóta, 1 cs.vaniliáscukor, ízlés szerint kristálycukor kevés vízben felolvasztva, kevés rum. 

Ezt a masszát téglalap alakúra nyújtottam és 18 egyforma darabra felvágtam. Egy formát a markomba tettem és a másik kezem hüvelykujjával a közepét megnyomtam. Így alakult ki ez a forma. ( remélem érthetően írtam le )

Utána 3/4 részét olvasztott csokiba mártottam.

 Keksz sünik

10 dkg margarin; 3 evőkanál cukrozatlan kakaópor; kb. 4 dl tej; 50 dkg darált háztartási keksz, 10 dkg hosszúkás csíkokra vágott mandula, 2 csomag vaníliás cukor; 5 evőkanál kristálycukor

Elkészítése:
A kekszet a kétféle cukorral, a puha (szobahőmérsékletű) margarinnal, a kakaóporral meg a tejjel összegyúrjuk.
Akkor jó, ha összeállt, és a cukor is elolvadt benne. ( Én porcukrorral készítettem. )
A masszából nedves kézzel kb. 32 db, diónyi nagyságú gömböt formálunk, melyeket azután kicsit hosszúkásra, amolyan süni alakúra formálunk. A mandulával úgy tűzdeljük meg, mintha ezek lennének a süni tüskéi. Be lehet vonni olvasztott csokoládéval de anélkül is nagyon mutatós, egyszerű süti.

Elkészíthető úgy is, hogy a süniket meghempergetjük kókuszreszelékben és azután helyezzük el a tüskéket és a szemet. A szemeket felvert tojásfehérjéből, francia drazséból, olvasztott fehér csokoládéból is készíthetjük.

Nyúlj bele és húzd ki!,

Tegyünk egy zsákba-ami nem átlátszó-lehetőleg különböző színú apró tárgyakat.
(hajgumi, hajcsat, Lego, Duplo, Kinder figurák, kisautók, építőkockák, babakonyhából  tányérok, poharak,  evőeszközök, stb)

Először bele kell nyúlni, kitapogatni egyet, és tapintás után megmondani, mi az.
(Célszerű úgy beletenni, hogy a gyerek lássa, miket pakolok bele)

 Ha minden játék előkerült, lehet színek szerint csoportosítani azokat.

 ( meg is számolhatjuk, miből hány darab van)

Taktilis érzékelést (tapintás), szókincset, beszédkészséget fejlesztő játék.

 Hangszerek nyomában

Gyűjtsünk össze mindennapi, hangot adó használati tárgyakat, esetleg hangszereket. Próbáljuk ki mindegyik hangját, hogy ismerős legyen. Bekötjük a gyermek szemét, és 1, 2, esetleg 3 hangszer szólaltatunk meg egymás után. A gyermeknek ki kell találnia, milyen hangszereket, tárgyakat hallott, és milyen sorrendben.

Auditív memóriát (hallás), gondolkodást, memóriát fejlesztő játék.

 https://www.jacquielawson.com/sendcard/preview?cont=1&hdn=1&fldCard=3474648&path=83540&pmode=init

Mesék

Tornázó csigafiú

Egyszer, amikor a virágos réten sétálgattam, arra lettem figyelmes, hogy egy nagy lapulevél alatt valaki keservesen sír. Először még csak elképzelni sem tudtam, ki lehet? Ugyanis senkit sem láttam a réten. Néztem jobbra, néztem balra, és akkor megpillantottam a lapulevél alatt egy csigát. Olyan keservesen sírt, hogy mindjárt megesett rajta a szívem. Még sohasem láttam csigát sírni, de most ez a kicsi csiga nagyon bánatos volt.

Mindjárt meg is kérdeztem tőle:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Nem kaptam választ a kérdésemre. Csak hangos hüppögés volt hallható a lapulevél alól. Még egyszer megismételtem kérdésemet:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Ekkor kidugta fejecskéjét a házából, és nagy könnycseppeket hullatva mondta:

– Senki sem akar velem játszani. A csigagyerekek azt mondják, nyápic vagyok. Kérlek, segíts, hogy én is erős legyek!

Megesett rajta a szívem. Nagyon szánalmas volt, amint ott zokogott nekem. Mindjárt tudtam, hogy valamit ki kell találnom, nem hagyhatom magára. De hogyan tudnék segíteni egy csigának? Ezt igazán magam sem tudtam. Még sohasem voltam hasonló helyzetben. Vajon mit kellene tenni, hogy erős legyen?

Leültem melléje a fűre és törni kezdtem a fejem. Sokáig semmi okos nem jutott az eszembe. Már úgy nézett ki, feladom, és hősiesen bevallom, nem tudok segíteni, amikor mint a villám átcikázott agyamon egy briliáns ötlet. A csigafiúnak tornászni kell. Ha minden nap fut, különböző gyakorlatokat hajt végre, akkor egy idő után megerősödik és izmos kis csiga válik belőle.

A futást azonban hamarosan el is vetettem, mert ugye a csigák nem szoktak rohangálni. Butaság lenne tőlem, hogy ilyenre kérjem. Maradt hát a torna. Ha szorgalmas és kitartó, ezzel is eredményes lehet.

– Idefigyelj, kicsi csiga! – mondtam neki. – Azt javaslom, tornázzál. Ha megfogadod tanácsomat, akkor egy- két hónap múlva te leszel a környék legerősebb csigája.

– Tornázzak? – csodálkozott el tágra nyitott szemekkel. – Azt meg, hogyan kell csinálni? Mi csigák nem szoktunk tornázni. Ki tudna nekem ebben segíteni?

Erre a kérdésre én sem számítottam. Tényleg, itt a virágos réten ki tud segíteni egy csigafiúnak a tornázásban? Ezért aztán kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De ne adtam fel. Tudtam, hogy erre is majd csak megtalálom a megoldást. Bizonyára sikerül valamit kitalálnom vagy valaki segít.

Körülnéztem. Eleinte a sok  szép virágon kívül senkit sem láttam. Meleg volt, és az állatok hűs helyet keresve elbújtak.

Reménytelennek tűnt a helyzetem. A csigafiú egyre türelmetlenebbül kérdezgette: „Ki fog segíteni nekem?”

És akkor megtörtént a csoda. Az egyik fűszálon megpillantottam egy katicabogarat. Serényen mászott egyre feljebb, talán azért, hogy körül nézzen a nagyvilágban.

Gyorsan felugrottam és hozzászaladtam. Először a kicsike állat nagyon megijedt. Nem tudta, mit akarhat tőle ez a hatalmas ember. Megpróbált elmenekülni, de sikerül óvatosan a markomba tartani. Szegényke reszketett, és apró szemeit rám emelte, mintha azt mondta volna kétségbeesve:

– Ne bántsál! Engedj el! Szeretnék szabadon szállni, repülni a színes, illatos virágok felett.

– Ne félj! Nem bántalak, csak a segítségedet szeretném kérni – és visszamentem vele a csigafiúhoz. – Nézd, itt van ez a kicsi csiga! Senki nem játszik vele. A többi csigafiú és lány elhagyta, mert gyönge. Szeretne ő is erős lenni. Kérlek, kedves katicabogár segíts neki a tornázásban! Látom te erős és ügyes vagy. Bizonyára minden nap tornázol.

A katicabogár végig sem engedte mondani, amit elkezdtem, büszkén kihúzta magát.

– Így igaz, minden nap tornázok – lelkendezett megbátorodva. – Nálunk, katicabogaraknál soha nem telik el egy nap torna nélkül. Mi is lenne velünk, ha elhagynánk magunkat? Nem bírnánk felemelni a szárnyunkat, és lepottyannánk a magas fűszálról.

– Akkor segítesz neki? – kérdeztem reménykedve.

Kicsit gondolkodott, majd  vidám hangján ezt mondta:

– Nem bánom segíthetek. Akár már most el is kezdhetjük a tornázást. Úgyis ráérek és unatkoztam.

Örült a csigafiú, hogy lesz, aki segít neki megerősödni, és talán még a többi csiga is visszafogadja, ha meglátják, milyen erős.

A katicabogár jól értette a dolgát. Látszott rajta, hogy minden nap edzi a testét. Úgy megdolgoztatta szegény csigát, hogy lógott a nyelve a sok gyakorlat után. Hajlongtak, nyújtózkodtak, de a katicabogár még fejre is állította tanítványát.

De nem volt elég csak egyszer végig izzadni a napot. Hosszú idő kell, hogy egy nyápic csigafiúból erős, izmos lurkó legyen. Ezért nap, mint nap edzettek órákon át. Eleinte bizony a csigafiú nagyon megizzadt, folyt róla veríték, alig kapott levegőt  egy- egy erősebb gyakorlat után. Ilyenkor legszívesebben abbahagyta volna az egészet, de a katicabogár nem engedte.

– Én bizony szégyellném a cél előtt feladni. Fel ne add, mert akkor sose leszel erős!

A fárasztó gyakorlatok eredményre vezettek. Végül már a csigafiú ügyesebb volt, mint az edzője, és meg se kottyant neki felmászni egy magas fa csúcsába vagy felemelni akár egy tucat fűszálat.

Ezekről természetesen csak később értesültem, amikor újból találkoztam a csigafiúval. Nagyon hálás volt, amiért segítettem neki, és ő lett a környék legerősebb csigája.

– Képzeld el! – mesélte boldogan. – Nincs csiga a réten, aki súlyemelésben legyőzne. Birkózni is én tudok legjobban. Tegnap még a meztelencsigát is legyőztem, pedig ő nagyon erős állat. A csigaóvodában mindenki velem akar játszani és azt akarják, legyek a barátjuk. Olyan jó, hogy segítettél, nagyon köszönöm. Még csak annyit akarok mondani, biztasd a gyerekeket is, hogy tornázzanak minden nap!

Megígértem neki, és elégedetten néztem, amint egy hatalmas földre pottyant virágszirmot a magasba emelt.

Fésüs Éva: A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szél fiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényeset mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körül repdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett: 
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával. 
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, seprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugár küllős hintóján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé nem hallgat az ostoba varjúkárogásra.

Berg Judit: Zokni-mese

Rajzolunk egy kisfiút. Gergő lesz a neve. Ez pedig itt az anyukája. Gergő nagyon aranyos gyerek. Sokat segít anyunak.

Egyszer Gergő segített anyunak teregetni az erkélyen. Anyu felterítette a vizes ruhákat a szárítókötélre. Gergő mindegyik ruhára tett egy csipeszt, nehogy elfújja a szél.

Apu nadrágjára piros csipeszt rakott, anyu szoknyájára zöldet, saját pólójára pedig sárgát. Aztán anyu kiteregette Gergő zokniját. Gergő lila csipeszt tett az egyikre, de a másikról elfeledkezett. Arra a zoknira nem rakott csipeszt. Aztán bementek a szobába, és anyu becsukta az erkélyajtót.

Délután nagy szél kerekedett, csak úgy lobogtak a ruhák az erkélyen. Elrepülni nem tudtak, mert a csipeszek erősen tartották őket. De a szél elfújta Gergő zokniját, amelyiken nem volt csipesz.

Nem vitte messzire, lepottyantotta a földre a ház előtt.
Jött egy cica és megszagolta:
- Miáú. Mi ez? Játék?
Szájába vette, forgatta, aztán ledobta a földre és a mancsával pofozgatta. Végül ráunt és otthagyta.

Aztán jött egy bácsi. Sáros volt a cipője, és nem vette észre a zoknit. Rálépett és ment tovább. Szegény zokni csupa sár és piszok volt már.

Akkor arra jött Marika néni a kutyájával.

A kiskutya meglátta a zoknit és felkapta. Ő is játszani akart vele. De Marika néni kivette a szájából és megnézte:
- Nahát, ez biztos Gergő zoknija. Neki van ilyen szép csíkos.
Aztán azt mondta a kutyájának:
- Gyere Buksikám, felvisszük ezt a zoknit Gergőnek.

Marika néni és Buksi kutya felmásztak a második emeletre, és becsöngettek Gergőékhez.
- Nem a tiéd ez a zokni? - kérdezte Marika néni Gergőt. - A földön találtuk.
- Biztos lefújta az erkélyről a szél. - mondta Gergő anyukája. - Köszönjük szépen.
- Milyen piszkos - szomorkodott Gergő.
- Kiöblítjük, és újra tiszta lesz - vigasztalta az anyukája.

Gergő meleg vízzel, szappannal ügyesen kimosta a csíkos zoknit. Aztán kicsavarták, és kivitték az erkélyre száradni.

Gergő a legnagyobb kék csipeszt rakta rá, nehogy megint elvigye a szél.

Mese a kis tiritarka sünről

1.     (hétfő)

Egyszer régen, réges-régen egy kora nyári hajnalon, az erdőnek közepében, egy százéves tölgyfa tövében megbúvó fészekben, született három kis sündisznó. Ez a három kis sündisznó olyan volt, mint egy-egy pamutgombolyag: fehér, puha és simogatós volt minden aprócska tüskéjük. Sünpapa és sünmama felváltva hozták nekik a finomabbnál finomabb falatokat, így a kis sünök gyorsan cseperedtek, ahogy ez már a sünöknél évszázadok óta lenni szokott. A két nagyobbnak egyre barnábbá, erősebbé és szúrósabbá váltak a tüskéi, de bizony a legkisebbnek ahelyett, hogy sötétebbé váltak volna a tüskéi, nem átallottak hét sorban hét színben tündökölni. Sünmama, sünpapa és a testvérei ámulva nézték a kis színpompás hátú sünit. Esténként, mesélés közben, szívesen simogatták, cirógatták azokat a tiritarka tüskéket, mert azok bizony varázslatos érzéseket keltettek. A barna tüskéket érintve a csöpp odút elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya ízét érezte mindenki. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a kis házikóba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt, míg a pirosak az édes szamóca ízét és illatát juttatták eszükbe. A lilák simogatása közben pedig, mintha bizony a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. Így éltek együtt békességben, szeretetben egész nyáron… Mindaddig, amíg a nyár elmúltával egy őszi éjszakán hatalmas, tomboló vihar nem kerekedett. Dörgött és villámlott az ég. Forgószél süvített végig az erdőn, ami fölkapta a sünházikót, megpörgette a levegőben, és huss… messzire repítette. A mi tiritarka sünink egy szúrós szederbokorba pottyant. Miután kiverekedte magát a tüskés ágak szövevényéből keservesen szólongatta sünpapát, sünmamát és a testvéreit, de nem találta őket. A hangos kiabálásra azonban egy keszekusza fészkéből kikukucskált a szarka, és így rikácsolt: - Én még életemben nem láttam ilyen csodabogarat, amilyen te vagy! De akárki vagy is, ha nem hagyod abba ezt a kiabálást, akkor jól megcsipkedlek. - és már repült is lefelé a fészkéből. Szegény kis tiritarka sünink félelmében összegömbölyödött és gurulni kezdett. Gurult, gurult kifulladásig, és amikor már úgy gondolta, hogy messzire lehagyta a cserregőt kigömbölyödött. Egy réten találta magát, ahol a közelében egy egész bolynyi hangya szorgoskodott. Megszólította őket: - Nem láttátok errefelé a szüleimet és a testvéreimet? A hangyák nagy csodálkozva körbeállták, és azt mondogatták:  - Vajon milyen szerzet lehet ez a furcsa jószág? Formára lehetne akár sündisznó is, de a színei… Nahát! Ilyet még nem láttunk. Meneküljünk! – és válasz nélkül úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A mi sünink meg nagy búsan szedte rövid, kis lábait keresztül a tisztáson. Hosszú gyaloglás után elérkezett egy patakhoz, ahol éppen lefekvés előtti koncertet adtak a béka ifjak, akiket szintén megszólított: - Nem láttátok valamerre a sünszüleimet és a testvéreimet? A békák hirtelen abbahagyták a kuruttyolást, óriássá fújták magukat és így feleltek neki: - Még hogy sünpapa és sünmama és süntestvérek! Hahaha! Minket akarsz becsapni? Egy tisztességes tüskésdisznónak barnás a háta. Na, de a tied! Nézz a víztükörbe! – és ezután sorban beugráltak a vízbe és magára hagyták a sünit. A színes hátú nem és nem értette, hogy miért nem segít neki senki… Elszomorodott. Elfáradt. Egyedül maradt és… kibuggyantak a könnyei. Hüppögve dőlt neki egy kisfának és álomba szenderült.

2.     (kedd)

Hajnalban arra ébredt, hogy valaki, vagy valami a hátára pottyan és fennakad a tüskéin. Próbált megszabadulni az ismeretlentől, ezért a fa törzséhez dörgölőzött. De hiába. - Na! Hagyd már abba! Ez fáj! – kiáltotta az a valaki, vagy valami a hátán. - Nem hagyom, mert nehéz vagy! És egyáltalán: ki vagy, mi vagy? És hogy kerülsz a hátamra? - Rozmaring vagyok, és én vagyok az utolsó piros alma ezen a vadalmafán. A testvéreim mindegyike valamelyik kamra polcán csücsül, de én jól elbújtam a levelek között, úgyhogy nem vettek észre. Mostanra azonban már az összes levél lepotyogott, és én is belefáradtam a kapaszkodásba. Így kerültem a hátadra, te meg aztán jól összeszurkáltál! Nem szégyelled magad? - Nem tehetek róla. Süngyerek vagyok, és szúrós a hátam. - Te? Sün? – kérdezte csodálkozva Rozmaring – A sünök barnák, nem ilyen tiritarkák! - De én igen! És a szüleim, meg a testvéreim így szerettek! – és ahogy ezt kimondta, ismét pityeregni kezdett a kis szivárványhátú. - Na, jó. Tényleg szépek a színes tüskéid, csak ne sírj már! - Nem a tüskéim miatt sírok, hanem azért, mert a forgószél elrepítette a kuckónkat és vele együtt a szüleimet és a testvéreimet is. És most senki nem akar nekem segíteni, hogy megtaláljam őket. Pedig nagyon hiányoznak. Rozmaringnak megesett a szíve a tiritarka süngyereken: - Tudod mit? Én segítek neked! Erre aztán felcsillant a kis sün szeme, és így kiáltott: - Hát, akkor guruljunk és keressük meg a családomat! – kacagott boldogan.. 3 Aztán gurultak, gurultak a lejtőn egészen addig, amíg egy hatalmas kertkapu az útjukat nem állta. Belestek a kerítésen és egy hatalmas udvart láttak. Volt ott mindenféle csuda játék: homokozó, csúszda, mászóka, manó ház, csöpp ágyások illatozó növényekkel, madáretetők a fákon, pillangó itató cukros víz illattal. - Istenem! Ez majdnem olyan, mint az erdő, ahol születtem! – sóhajtott a kis tüskéshátú. Orrával meglökte a kaput és a résen át, beosont a kertbe. Rozmaring körülnézett és utána gördült. Nagy hancúrozásba kezdtek. Legurultak a csúszdán. Felmásztak a mászókákra, Hemperegtek a homokban. Bebarangolták a szomszédod kiskerteket és végigszaglászták a növényeket. Sőt! A tiritarka süngyerek még a cukros vizet is megkóstolta, és éppen a bajuszáról nyalogatta az utolsó cseppeket, amikor lábdobogás hallatszott egyre közelebbről és közelebbről, aztán hirtelen berobbant a kertbe több tucatnyi „kisember”. - Jaj! Én nagyon félek! Bújjunk el valahová! – súgta a süngyerek, és hátára kapva Rozmaringot, eliszkolt egy kisház irányába. A házikóban sok-sok labdát találtak egy nagy kosárban. Rozmaring egy szempillantás alatt eltűnt közöttük, a kis sün is gyorsan összegömbölyödött és befészkelte magát közéjük. Nyílt a manóház ajtaja és szipogva megjelent egy szöszke, pici lány. Elbújt a legsötétebb szegletbe és már záporoztak is a könnyei. Nem sokáig bírta ezt hallgatni sem Rozmaring, sem a süngyerek. - Miért sírsz? – kérdezték szinte egyszerre a kosárból mind a ketten. Szöszke ijedten körbe nézett, de nem látott senkit. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a labdák megmozdulnak és kigurul közülük egy alma, meg egy tiritarka sündisznó. Ámulatában még sírni is elfelejtett. - Miért is sírsz? – kérdezték tőle újra. - Azért, mert mindjárt bemegyünk az udvarról a tornaterembe, ahol ugyanannyi – vagy egy kicsit több – labda van, mint itt. És a gyerekek labdázni ott is fognak és velem nem játszanak. Mert én nem tudok labdázni. Nekem soha nem sikerül feldobni és elkapni a labdát. Pedig annyira szeretném, ha magasba röptethetném, hogy mindenki elámuljon, milyen ügyes vagyok. Akkor a társaim sem hívnának lyukas kezűnek. – szipogott újra Szöszke. A süni és Rozmaring összenéztek és egymás szavába mondták: - Ne sírj már! Mi segítünk. - Először is simogass meg engem. Ne félj, nem szúrlak meg, csak segítek, hogy abba tudd hagyni a pityergést. – szólt a sün és Szöszke elé tartotta színpompás hátát. Szöszke meglepődött, de óvatosan végighúzta kezét a sündisznón. A barna tüskéket érintve a kis házat elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya ízét érezte. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a kis házikóba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt. A pirosok az édes szamóca ízét, illatát és a lilák simogatása közben, mintha a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. És láss csodát: Szöszke abbahagyta a pityergést és megnyugodott. - Most dobj fel engem -, de kapj is el, mert különben igen megütöm magam! Vigyázz rám, kérlek! – szólalt meg Rozmaring. 4 Szöszke így is tett. Először félénken és csak piciket dobott, de minden alkalommal sikerült elkapnia Rozmaringot. Aztán egyre bátrabban, egyre magasabbra repítette Rozmaringot és mivel nagyon figyelt, hogy ne okozzon bajt új barátjának, mindig sikerült el is kapnia. - Most velem gyakorolj! – szólalt meg a süni és összegömbölyödött. Szöszke már dobta is a magasba és…, és… el is kapta. Dobta - kapta, dobta - kapta, dobta – kapta… Vagy százszor repítette a magasba a tarka labdává gömbölyödő süngyereket és egyszer sem ejtette le! Csak úgy kacagott Szöszke boldogságában. Amikor az udvaron felhangzott az óvó néni hívó szava, a kislány óvatosan a zsebébe rejtette a tüskéshátút és Rozmaringot és már futott is be. A tornateremben mindenki szájtátva figyelte, ahogy a labdákat hajigálta. Ügyesen feldobta és el is kapta őket. Ettől kezdve soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy lyukas kezűnek csúfolja. A sün és Rozmaring pedig megnyugodva elszunyókált a melengető zsebben.

3.     (szerda)

Amikor délután megérkezett Szöszke anyukája, a kislány jókedvűen mesélni kezdte az aznapi élményeit, de aztán hirtelen megérezte, hogy valami történhetett: az anyukája arca aggodalmas volt és csak félig-meddig figyelt rá. - Hallod anya? Mit szólsz? – kérdezte. - Tudod kicsim, most igyekeznünk kellene. A bátyádat haza kellett hozni az iskolából, mert belázasodott. Siessünk haza! Szöszke gyorsan felöltözött. A nagy sietségben el is feledkezett Rozmarinról és a süngyerekről. Megfogta édesanyja kezét (egy kicsit meg is simogatta) és már indultak is haza. Barnus, a bátyja az ágyban feküdt kipirosodott arccal és zsebkendőhalmok, lázmérő és tea vették körül. Apa az ágya mellett ült és mesélt. Ahogy megérkeztek, Anya megpuszilgatta Barnust, kicserélte a vizes borogatást a homlokán és gyógyteákkal itatta. A nagyi húslevest főzött, hátha attól erőre kap a kis beteg, Szöszke pedig azon gondolkodott, vajon ő hogyan tudna segíteni. És akkor eszébe jutottak az új barátai. Benyúlt a zsebébe. A jobb zsebében megsimogatta Rozmaringot. A bal zsebében a kis sünt. Erre mind a ketten mocorogni kezdtek. Odasúgta nekik: - Segítenetek kell, mert a testvérem beteg, nagyon lázas szegény. Mindenki körülötte sürög, forog, de nem múlik el róla a forróság! Segíteni szeretnék neki, hogy meggyógyuljon végre! De mit tehetnék? - Menj be a szobádba és fess neki egy varázsképet! – súgta a bal zsebe. Szöszke így is tett. Becsukta az ajtaját. A kis asztalkájára kitette Rozmaringot és a sünit, majd tétován megszólalt: - Festeni ugyan szoktam az oviban és itthon is, de hogy a csudába kell varázsképet festeni? - Először is simogass meg engem! – mondta a tiritarka sün. Szöszke nem teketóriázott, ahogy végighúzta a kezét a színpompás hátú kis sünön, a barna tüskéket érintve a szobáját elárasztotta az eső utáni föld illata. A bordótól az érett galagonya 5 ízét érezte. A sárgáktól mintha beköltözött volna a melengető napsugár a lakásukba. A narancsos színűek a csillagos eget idézték. A zöldek virágokkal teli mezőt. A pirosok az édes szamóca ízét, illatát és a lilák simogatása közben, mintha a harangvirág csengettyűi szólaltak volna meg. - Másodszor: húzd végig az ecsetedet a tüskéimen és figyelj nagyon, hogy minden színhez hozzáérjen! Hozz egy papírt! Kezdj el festeni, és figyeld a csodát! – mondta a tiritarka süni. Szöszke munkához látott és úgy érezte, mintha az ecset magától festene a kezében: a rajzlapon egy szépségesen csillogó pillangó kezdett kirajzolódni (pont olyan színpompás, mint a tiritarka süni), és amikor már teljes pompájában tündökölt, huss, felszállt a papírról és a szobaajtó elé repült. Szöszke kinyitotta az ajtót, a lepke pedig berepült Barnus szobájába és az ágyával szembeni falra telepedett. - Honnan keveredhetett ide ez a szépséges lepke? - ámuldozott mindenki, a szöszi pici lány meg reménykedve mosolygott. Nem árulta el a titkot senkinek, csak figyelt és várta a csodát. Beesteledett, és amikor már csak a csillagfény világított be az ablakokon, Szöszke még egyszer bekukucskált a bátyja szobájába. És tudjátok, mit látott? Az egész szoba gyémántos, aranyos fényben derengett, Barnus pedig mélyen aludt. És biztosan szépeket álmodott, mert álmában mosolygott. Sőt! A lázrózsák is elhalványultak az arcán. Szöszke megnyugodva ágyba bújt, és amikor reggel felébredt már a bátyja hangját hallotta, ahogy reggeli közben nagy vidáman meséli a szüleinek a szépséges, kalandokkal teli álmait. A betegség elmúlt, mintha sohase lett volna. Szöszke odasúgta barátainak: - Köszönöm – és már futott is reggelizni. Reggeli után mindenki elindult, ki az oviba, ki az iskolába, ki meg dolgozni. A lakásban nem maradt más csak a kis sün és Rozmaring a kisasztalon bóbiskolva.

4.     (csütörtök)

A nagy csendre a süngyerek és Rozmaring is felébredt. Virágos jó kedvük kerekedett és nagy örömmel, sok-sok nevetéssel gurultak ide-oda Szöszke szobájában. Így sikerült felfedezniük az izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat. Kipróbáltak mindent. Ugráltak az ágyon, párnacsatáztak, tornyot építettek. Befészkelték magukat a nagy karosszékbe és megnézegették az összes mesekönyvet. Társasjátékoztak. Megetették a babákat, autóztak és… és… aztán egyre csendesebbé váltak. Először a süni telepedett az ablakpárkányra - mélabúsan tekintgetve kifelé -, aztán Rozmaring is odakucorodott mellé és csak nézték-nézték az utcát, a házakat, a járókelőket: - Tudod Rozmaring, nagyon jó itt, de egyre inkább hiányzik az erdő, a kisház, a szüleim és a testvéreim. Honvágyam van. – szólalt meg a süngyerek. – Megsimogatnád a hátamat? - Hát, persze! – válaszolta Rozmaring, és ahogy végigcirógatta a tiritarka sün hátát a gyerekszobát elárasztotta az eső utáni föld illata, érezte az érett galagonya ízét és mintha beköltözött volna a melengető napsugár a játékok közé. Vagy a csillagos ég ragyogása és a virágokkal teli mező zöldje. Mintha érezték volna az édes szamóca ízét, illatát, vagy a harangvirág csengettyűinek dalát. És a kis süngyerek szemei bepárásodtak. 6 Így Talált rájuk Szöszke, amikor haza ért az óvodából. - Mi a baj? – kérdezte a barátait. - Tudod Szöszke, jó volt veled lenni, de egyre inkább hazavágyunk az erdőbe. – válaszolták szomorkásan mind a ketten. Szöszke elgondolkodott: - Tudjátok mit? Az erdőbe nem tudlak visszavinni titeket, mert nagyon messze van, de a parkig elviszlek benneteket. Az már egy kicsit olyan, mint az erdő. Azzal bedugta a jobb zsebébe Rozmaringot, a bal zsebébe a sünt, kiszaladt a konyhába és így szólt: - Anya! Menjünk le a parkba sétálni! Légyszi, légyszi, légyszi! Ennek a kérésnek nem lehetett ellenállni. Anya, apa, Barnus és Szöszke, zsebében a barátaival, elindultak. A park egy csendes szögletében Szöszke gyorsan előreszaladt, egy hatalmas vadgesztenyefa tövénél a zsebébe nyúlt és lerakta a barátait. Utoljára, még egyszer megsimogatta a süni színpompás tüskéit. Érezte az eső utáni föld illatát, az érett galagonya ízét, a melengető napsugarat. Maga fölött látta a csillagos eget, maga előtt a zöld réteket. Érezte a szamóca izét, illatát és hallotta a harangvirágok csengettyűit, majd odasúgta nekik: - Köszönöm, hogy a barátaim lettetek és soha nem foglak elfelejteni benneteket. Még felnőtt koromban sem. – azzal már futott is vissza a családjához. A kis sün és Rozmaring azzal töltötte az estét, hogy falevelekből kuckót építettek maguknak éjszakára. A sok élménytől elfáradva bekuckóztak, de bizony pihenésről szó sem lehetett. A park lámpafénye kérlelhetetlenül a szemükbe világított. Az éjszakai járókelők cipőinek dobogása, a közelben elfutó autók morajlása megzavarta a csendet és bizony a mi kis barátaink egy percre sem tudták lehunyni a szemüket. Egy ideig forgolódtak, de aztán megelégelték: - Szép, szép ez a park, és egy kicsit hasonlít is az erdőre – az igaz –, de mégsem a mi csöndes erdőnk. Induljunk el most rögtön, és keressük meg a hazafelé vezető utat! – szólalt meg a süngyerek. Rozmaring felpattant a hátára, belekapaszkodott az ezerszínű tüskékbe és nekivágtak az ismeretlennek. Mentek, mentek, mendegéltek a csillagfényes, hűvös éjszakában, de bizony csak körbe-körbe jártak a parkban, és bizony nem találták az erdő felé vezető utat. Már majdnem reggel volt, amikor egy zöld, kicsit kopott, kicsit rozoga kerékpárt láttak meg az egyik kerítés mellett. Elfáradva nekidőltek, és ekkor valaki megszólalt a fejük felett: - Vigyázz már te tüskéshátú, nehogy kilyukasztd a kerekeimet! A tiritarka sün és Rozmaring ijedten néztek jobbra is, balra is és akkor vették csak észre, hogy a kerékpár beszél hozzájuk. - Vigyázok rád, – válaszolta a süni – csak engedd meg, hogy itt a kerekeid mellett egy kicsit megpihenjünk, mert nagyon elfáradtunk már az erdőbe vezető út keresgélésében. - Az erdőbe vezető utat keresitek? Aztán miért akartok ti odajutni? A süngyerek és Rozmaring ekkor elmesélték vándorlásuk történetét: az elindulást és a szarkával, a hangyákkal és a békákkal való találkozást. Azt is persze, ahogy egymásra találtak 7 és barátok lettek. Meséltek az óvodáról, Szöszkéről, a családjáról és arról, hogy már nagyon szeretnék megtalálni az erdőt és a kis sün szüleit és testvérkéit. A zöld, kissé már rozoga kerékpár rövid gondolkodás után így szólt: - Rendben. Segítek. Kapaszkodjatok fel a nyeregbe és elviszlek benneteket az erdőbe. Jól ismerem az odavezető utat, hiszen hetente többször is arrafelé kerekezik rajtam a kisgazdám. Rozmaring ismét a kis sündisznó hátára pattant, aki meg a bicikli nyergébe mászott és - a kerékpár hangos csilingelése közepette - útnak indultak.

5.     (péntek)

Hajnalig görögtek-gurultak úttalan utakon át, de a kelő nap sugarainál a kis tiritarka már tudta, hogy jó felé járnak. Meg sem kellett simogatni, mégis érezni lehetett az eső utáni föld illatát, az érett galagonya ízét, a melengető napsugarat. Maga fölött látta a csillagos eget, maga előtt a zöld réteket. Érezte a szamóca izét és illatát és hallotta a harangvirágok csengettyűit. És valóban, a zöld, kicsit rozoga bicikli hirtelen lefékezett, és így szólt: - Megérkeztünk. Innen már egyedül kell tovább mennetek! – csengetett még egy utolsót, és elindult vissza a városba, hogy mire felébred kisgazdája, ott találja, ahol tegnap hagyta: a kerítésnek támasztva. A sün, tiritarka hátán az almával, elindult az erdőbe. Mindketten vacogtak a hidegtől, amellyel az őszi köd beborította a tájat. A kis tüskésdisznó érezte, lassan eljön számára a téli álom ideje. Szedték hát a lábukat, amikor Rozmaring észrevett egy patakot, nem messze tőlük. - Odanézz! Nem ez a patak az, ahol a békákkal találkoztál? – kérdezte. - Nahát! De igen! Tényleg ez az a patak! Akkor itt van már a közelben a százéves tölgyfa is! – örvendezett a süngyerek – Ó! De mi történik ott? A patakhoz közelebb érve már nem csak a békák szívszaggató siránkozását hallották, hanem kétségbeesett ugrándozásuk okát is látták. A békák olyan elragadtatottan kuruttyoltak, hogy nem voltak elég figyelmesek… Így történhetett, hogy egyik béka beszorult egy, a domboldalról leguruló, jókora kő alá. A kő akkora volt, hogy a békák sehogyan sem tudták kiszabadítani szerencsétlenül járt társukat. - Segítsünk rajtuk! – szólt a sün. Ahogy körülnézett már ki is találta a megoldást: Rozmaringgal a hátán, felkapaszkodtak a jókora kő felett magasodó domboldalra. Onnan aztán mindketten jó nagy lendületet véve, nekigörögtek a békát fogva tartó kőnek. Kettejük erejétől a kő megbillent és a béka kiszabadult alóla. A békakórus hálából kuruttykoncertet adott süniéknek, majd boldogan a tóba toccsantak valamennyien. A süngyerek és Rozmaring tovább görögtek-gurultak és hamarosan elérték egy tisztásra, ahol egy bolynyi hangya rohangált fejvesztve. Bizony ezek voltak azok, akik cserbenhagyták a kis tiritarka sünt a vándorútja elején. - Mi bajotok van? Miért rohangáltok fel és alá? – kérdezte a kis sün. - A tegnapi nagy eső elárasztotta a járatainkat. Eláztunk, fázunk és nincs már időnk arra, hogy új bolyt építsünk a tél beállta előtt. – válaszolta a hangyakirálynő. 8 - Segítsünk? – kérdezte Rozmaring a tüskésdisznót. - Persze. – vágta rá a kis sün. – Már azt is tudom, hogyan. – mondta és visszadöcögött a patakhoz. Leszakított egy nádszálat. Odavitte a hangyaboly bejáratához és bedugta a bejáratba. Rozmaring alma a hátára pattant, jó erősen megszívta a nádszálat, és lássatok csodát: a nádszálon keresztül a hangyajáratokból áradt kifelé a víz. A hangyák hálásan megköszönték a segítséget, és sietve eltűntek - immár - vízmentes járataikban. A két barát tovább görgött-gurult és hamarosan elérték a szarka keszekusza fészkét is, ahol szintén csak a baj várta őket. A rikácsolós szarka őnagysága addig-addig ficergett a rendetlenül összedobált gallyak között, amit fészeknek nevezett, amíg kilyukadt az alja és őkelme a földre pottyant. A szegény szarka szárnya úgy megroppant, hogy nem tudta mozdítani sem, nem hogy a fára visszarepülni. - Ezen a madáron már biztos, hogy nem tudunk segíteni – morogta maga elé Rozmaring egy kicsit kajánul, mert, hogy haragudott ám nagyon a szarkára, amiért ijesztgette a tiritarkát még tavasszal. - Biztos, hogy tudunk – szólalt meg ekkor a kis sün – csak gondolkodjunk együtt. Törték a fejüket, és hamarosan kisütötték a szarkamentő haditervet. Ágakkal rögzítették a madár fájós szárnyát. Aztán indákból kötelet fontak, amit a szarka köré csavartak. A kötél másik végét átrepítették egy vastag ágon, és minden erejüket beleadva, felhúzták a szarkát a fészkébe. A szarka megköszönte nekik a jószívű segítségüket és utánuk kiáltott: - Ha továbbindultok az ösvényen, akkor nemsokára kiértek a százéves tölgy tisztására, ahol egy kis házikót is látok – azzal jó mélyre bújt a fészkébe. A süni hátára kapta Rozmaringot és megújult erővel elkocogott abba az irányba, amerre a szarka mutatott. Az ösvény végén valóban ott állt a százéves tölgyfa és körülötte a levelekből, gallyakból épített sünház. Boldogan bekopogott az ajtaján. Nagy örömére, sünpapa nyitott ajtót. Először csak állt vele szemben, alig hitt a szemének, de aztán kacagva kiabálta tele a tisztást a jó hírrel: - Gyertek gyorsan! A mi kis tiritarkánk hazatalált! És akkorára nőtt, hogy alig ismerek rá! Erre a jó hírre aztán mindenki kimászott a kisházból, és bizony hatalmas volt az öröm. Sünpapa, sünmama és a testvérei körbe-körbe szeretgették a világot járt sünit. Estig mesélték egymásnak, hogy kivel mi minden történt, amióta a forgószél felkapta a házukat. Sünpapa, sünmama és a testvérek elmesélték, hogyan építették újra a házukat. A tiritarka sün pedig a barátjáról és a velük esett kalandokról beszélt. Esteledett már, amikor a viszontlátás öröme annyira elfárasztotta őket, hogy nyugovóra akartak térni. Sünpapa, sünmama és a testvérek fáradtan, de boldogan tessékelték a sünház kis szobájába a tiritartka süngyereket, és persze Rozmaringot is. Igen ám, de a sünkuckó túl szűk volt ahhoz, hogy még ők ketten is beférjenek. Tanácstalanul pislogtak egymásra az este sötétjében, és nem tudták, mitévők legyenek. Ekkor azonban, hangos szárnycsattogással megérkezett a szarka, aki gallyakat hozott. A tisztást elárasztották a hangyák és mindegyik egy-egy levelet cipelt, végül a béka ifjak ugráltak be középre sok-sok száraz hínárral a szájukba. Mindenki lerakta az adományát és már el is tűntek. Csak messziről kiabálták kórusban a süncsaládnak: 9 - Jó tett helyébe, jót várjatok kedves barátaim! Szép álmokat! Tavasszal találkozunk. A süncsalád hamarjában nekilátott és ripsz-ropsz hozzáépítettek a sünkuckóhoz még egy szobát. Így már kényelmesen elfért benne mindenki – a jó barát Rozmaring is. A téli hideg beállta előtt még arra is maradt idejük, hogy alaposan szigeteljék a kuckót, betömjék a bejáratot, és kizárják a fagyos szeleket. Mielőtt téli álomra hajtották a fejüket, Rozmaring gondolt egyet: elővett néhány üres papírt, végighúzott egy ecsetet a tiritarka kis tüskésdisznó hátán és varázsképek sokaságát festette meg így. Mindegyik varázskép egy-egy kalandjukat örökítette meg. Amikor a képek elkészültek felakasztották a ház falára valamennyit. Ágyba bújtak és Rozmaring még egyszer megsimogatta barátja színpompás tüskéit. A kis házikóba beköltözött az eső utáni föld és a galagonya, meg a szamóca illata, a csillagos égbolt ragyogása, a melengető nap sárgája, a harangvirág csilingelése pedig álomba ringatta őket. Hagyjuk őket békésen aludni tavaszig!

Barkácsolás

Dramatizálás

Szutyejev : Az alma

Késő őszre járt az idő. a fákról már réges-régen lehullottak a levelek, csak a vadalmafa tetején árválkodott egyetlen egy alma.

Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

NYÚL

-Nini egy alma! De szeretném megenni!  Hogyan szerezhetném meg? Talán felugrok, hátha úgy elérem.

Próbált ugrálni, de nem sikerült akkorát ugrania, hogy elérje az almát. ekkor meglátta a varjút a szomszédos fenyőfa tetején üldögélni.

NYÚL

-Varjú koma, varjú koma! nem szakítanád le nekem azt az almát a vadalmafa tetejéről, én sajnos nem érem el, és nem tudok olyan magasra ugorni,hogy leszakíthassam.

VARJÚ

-Láttam, hogy hiába ugrándoztál! Leszakítom én neked szívesen, kapd el!

Azzal a varjú átrepült a vadalmafa tetejére, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

NYÚL

-Köszönöm szépen, varjú koma!

A nyúl odaszaladt, és fel akarta emelni az almát, de az-uramfia, mit látnak szemei- szusszant egyet, és elszaladt.

NYÚL

-Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma  a fa alatt összegömbölyödve  alvó sün hátára pottyant, aki álmából felriadva ijedtében futásnak eredt, és a tüskéin magával vitte az almát.

NYÚL

-Állj meg, állj meg, add vissza az almámat!

SÜN

-Ez az én almám! Leesett a fáról, és én elkaptam!

NYÚL

-Azonnal add vissza az almát! Ez az én almám! én találtam rá a vadalmafa tetején!

Ekkor azonban odaröppent hozzájuk a varjú.

VARJÚ

-Felesleges vitáznotok! ez az én almám, én szakítottam le a fáról.

Sehogyan sem tudtak megegyezni, veszekedésük felverte az erdő csendjét. A varjú csőrével belecsípett a sündisznó orrába, a sündisznó tüskéivel megszúrta a nyulat, a nyúl pedig oldalba rúgta a varjút.

NYÚL, SÜN, VARJÚ

-Ez az enyém, az enyém, add vissza , de azonnal, én láttam meg, de én szakítottam , le, de én kaptam el!

Ekkor ért oda a medve, akit álmából ébresztett fel a nagy csetepaté. Rájuk dörrent.

MEDVE

-Mi történik itt, mi ez a nagy veszekedés? A legszebb álmomból ébresztettek fel.

VARJÚ

-Medve koma, te vagy az erdőben, a leghatalmasabb, a legokosabb állat. Légy te a bíró, tegyél igazságot. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel lemesélték a medvének, mi történt.

NYÚL

-Az erdőben sétáltam, amikor megláttam a vadalmafa tetején egy almát. nagyon szerettem volna megenni, de nem értem el.

VARJÚ

-Én meg leszakítottam a fáról az almát, de kiesett a csőrömből.

SÜN

-Álmomból arra riadtam, hogy valami a tüskéimre esik. Elkaptam az almát.

A medve gondolkodott egy cseppet, majd megkérdezte.

MEDVE

-Ki látta meg az almát?

NYÚL

.Én!

MEDVE

-Ki szakította le?

VARJÚ

-Bizony, hogy én!

MEDVE

-Ki kapta el?

SÜN

-Hát én!

MEDVE

-Nos hát akkor. Mindhármatoknak joga van az almához.

NYÚL, VARJÚ, SÜN

-De csak egy almánk van, medve koma! Hogy együk meg azt négyen?

MEDVE

-Osszátok el az almát 4 egyenlő darabra., és aztán mindegyikőtök vegye le a maga részét.

NYÚL, VARJÚ, SÜN

-Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!

A sün elvette az almát a medvétől, elővette a kését, és 4 egyforma darabra vágta az almát.

SÜN

-Ez a tiéd, nyúl koma, mert te láttad meg az almát. (megköszöni)

-Ez a tiéd, varjú, mert te szakítottad le a fáról. (megköszöni)

-Ez az enyém, mert én kaptam el.

A negyedik darabot odaadta a medvének.

SÜN

-Ez a tiéd, medve apó.

MEDVE

-Ugyan miért kapom én ezt?

SÜN

-Azért, mert te békítettél ki minket, és vezettél a helyes útra minket.

És mindannyian megették az almájukat, és mindenki elégedett volt, mert a medve igazságosan döntött.

Fésüs Éva: Tüsszentős mese

 Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott. Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamillatea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat.

Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót. A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak. 

- Bújj be! - brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta. 

- Nini, hát te nem dagonyázol? 

- Nem, mert dagyon dáthás vagyok! - szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe. 

- Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak! 

- De én most éppen gyakorolok - lépett hátra a bocs. - Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm. 

- Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happii... Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted. 

- Még mit nem! - mondta mérgesen a mackó. 

-Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra. 

- Dehogy ülök! - erősködött malacka. - Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!... Happii A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott. 

- Akkor hát én megyek ki gyakorolni - mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét. 

Malacka megsértődött. 

- Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához. 

Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá. - Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba. 

- Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok 

- Majd én segítek neked. Happii... 

- Mi az? Megfáztál? 

- Dagyon dáthás vagyok! - düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal: 

- Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek! 

- No nézd csak, milyen irigy vagy! - kapta vissza a csülkét Neszepisze. 

- Nem élek én káposztával! - Egészen másról van szó... - kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és usgyi!... 

- Elmegyek Sünihez - gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt. 

- Elutazol? - kérdezte csalódottan Neszepisze. 

- Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! - felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak. 

- Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok. 

- Minek az? - csodálkozott a malac. 

- Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz! 

Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott. 

- Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? - kérdezte Neszepisze. 

- Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza! 

- Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem? 

- Aki beteg, annak otthon a helye. 

- A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit! 

- Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt. - Nem is adom oda, tudd meg! HappcÜ... És mától fogva nem köszönök neked! - húzta fel kivörösödött orrát a kismalac. Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult. 

- Hát téged ki bántott? - szaladt oda hozzá Mókuska. 

- Bindenki! - bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra: 

- Igazuk volt a pajtásaidnak. 

- Én nem csináltam semmi rosszat! - Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik. 

- Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása! 

- De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat! Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete. Döntsön valaki más!... Például te!... És akkor az lesz ennek a mesének a vége.

Most már tényleg itt a a tavasz!

Sajnos, most sétálni nem tudunk elmenni, ezért küldök nektek videókat, amiken szép tavaszi virágokat láthattok.
A második videón olyat láthatunk, amit a természetben nem-hogyan nyílik ki a virág.
Felgyorsították a felvételt, így láthatjuk, hogy bontja ki a szirmait például a pitypang,

Emlékeztek, az oviban a virágtartónkban mi is megnéztük a krókuszainkat.
Reggel korán még összecsukták a sziromleveleiket, és mire visszajöttünk a játszótérről, már minden virág kinyílt a Nap felé.

 Ének

Hát, énekelni most nem tudok nektek, és nem is tudunk együtt énekelni,

 De találtam nektek egy dalt,amit én is énekeltem már nektek! Hallgassátok, nézzétek!

Ez a dal a napról szól

 Mondóka

Ebben egy vicces nevű virág szerepel.
Küldök képeket is erről a növényről, látjátok, több fajta is van belőle.

Egyedem, begyedem, bú (szünet)

Hegyes kalapú (szünet)

Madársóska jaj, de édes,

Jajj, de savanyú. (szünet)

A szünetet lehetőleg be kell tartani, oviban például úgy szoktuk, hogy a két kezünket széttárjuk ilyenkor.

(Soronként 3 taps, majd széttárjuk a kezet)

A harmadik és a negyedik sor között viszont nincs szünet, ott 4 taps a harmadik sor, és utána rögtön 3 tapssal a negyedik sor.

 Erdei madársóska

Háromszögletű madársóska

 Négylevelű madársóska

Anyanyelvi nevelés

Tavaszi találós kérdések 

Fenn lakom az égen,

melegít a fényem.

Sugárból van bajszom,

este van, ha alszom                               (Nap)

Nincsen foga, nincsen szája,

de a havat felzabálja,

Mi az?                                                  (tavasz)

Virág vagyok-tavaszhírnök,

ki tudja a nevemet?

A hó alól legelőször

én dugom ki fejemet.                      (hóvirág)

Lába nincs, de messze fut,

szárnya nincs, de messze száll.              (szél)

Ez a kicsi sárga pamacs

a fű közül reád kacag.

ha virágja már elnyílott.

a pihéit szertefújod.                             (gyermekláncfű, pitypang)

Mesék

A virágtündér lámpája

A virágtündérek tavasszal születnek. A kinyíló tulipán-fejekből pattannak ki és azokban laknak, amíg a tulipán el nem hullajtja a szirmait. Addigra azonban keresniük kell maguknak a sötét erdőben egy fa-odút, és minden tündérnek el kell készítenie a saját lámpását, hogy majd a sötétben is hazataláljon. A lámpás készítése egyszerűnek tűnik: éjszaka le kell venniük egy csillagot az égről, azt pedig betenni egy lámpásba. Így készül a virágtündérek lámpája.

Egyszer egy kis újszülött virágtündér szintén nekilátott, hogy megszerezze a maga csillagát. Felment egy óriási fa tetejére, és levett egy csillagot az égről. Azonban, mielőtt lemászott volna, arra gondolt:

– Mi lenne, ha többet is levennék? Így sokkal jobban világítana a lámpásom. Sőt, az enyém lenne a világ legfényesebb lámpája.

Levett még jó pár csillagot, de nagyon nehezek voltak, és olyan fényesek, hogy nem látott maga körül semmit. Így hát, mivel lassan hajnalodott is, visszatette a csillagokat, és lemászott a földre. Bemászott a tulipánjába és arra gondolt, hogy a következő este megpróbálja újra megszerezni a csillagokat. Azonban a következő éjjel ugyanúgy járt. Rengeteg csillagot szedett össze, de nem bírta el őket, a fényüktől pedig nem látott semmit. Ismét csak eldöntötte, hogy másnap újra próbálkozik. Bemászott a tulipánjába, de aggódva vette észre, hogy a szirmai nem olyan frissek már. Közben észrevett néhány elhagyott tulipánt is: a korábban ott lakó virágtündérek már elkészítették a lámpásukat, így kiköltöztek onnan.

Harmadnap ismét nekiugrott a feladatnak. Amint leszállt az este, felment egy fára és elkezdte begyűjteni a csillagokat. Ugyanoda lyukadt ki, mint az előző két nap. Túl sok csillag volt a kezében, és nem látott semmit. Arra gondolt, hogy a szülő-tulipánja holnapra biztosan lehervad, és neki nem lesz hol laknia.

-Jaj, én leszek az egyetlen, aki eltéved majd a sötétben! – sírt magában.

Nagy könnycseppek gurultak le az arcán. A Hold nem bírta tovább, így megszólította.

-Engedd el a csillagokat. Hidd el, egy csillag bőven elég lesz a lámpásodba.

A virágtündér így tett. Elengedte a csillagokat és kiválasztott egyetlen egyet. Azt betette a lámpába. Mire mindennel végzett, reggel lett. Elbúcsúzott a szülőtulipánjától, és keresett magának egy odút. Olyan odút talált, amiben nagyon sötét volt. De a Holdnak igaza volt: egy csillag is megmutatta oda éjjel az utat, és teljesen bevilágította.

Tompa Mihály: A pitypang meséje

 A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.

A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.

A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.

A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.

A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.

Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte: 
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?

A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.

- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?

Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: 
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? 
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang.
- Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!

Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.

Sarkady Emília: Pitypang herceg légvára

Aznap kissé fülledt nyári éjszaka volt. A nyitott ablakon a függönyök óriás pillangószárnyként meg-meglibbentek, ahogy az esti szellő fújta őket, a kertből tücsökciripelés hangja szűrődött be. Minden olyan volt, mint máskor: csendes és békés. Dorina valamiért mégsem tudott elaludni. Hiába hunyta be a szemét, helyezkedett el kényelmesen a hatalmas ágyon először jobbra, aztán balra, hiába számolt bárányokat, az álom messze elkerülte.

„Már mindenki alszik, csak én nem. Mit tegyek? Nem tudok aludni! Anya azt szokta mondani, ha mélyeket lélegzek, megnyugszom. Hátha ez segít most!” – gondolta magában. Megigazította a párnáját, hanyattfeküdt az ágyon, és olyan mélyeket sóhajtott, amilyeneket csak bírt. De nem jött álom a szemére, csupán a pöttyös zokni riadt fel a nagy sóhajtozásra, aki a sarokban álló zoknis kosárban szunyókált békésen társaival együtt.

– Valami baj van, Copfoska? – nyöszörögte álmosan a zokni, aki nem volt már annyira fiatal, megért már vagy ötven mosást is, és pontosan tudta, az emberfélék nem sóhajtoznak csak úgy, ok nélkül. Főleg nem az éjszaka közepén.

– Nem tudok aludni! – felelte panaszosan a kislány miközben felült az ágyában. – Te sem tudsz, ugye? Olyan furcsa ez a mai éjszaka, nem gondolod? Olyan különös érzésem van valamiért…

– Hát, én már aludtam, és messze-messze szálltam… – vallotta be a zokni. A sötétben nem látszott, hogy zavarában a pöttyei elpirultak, nem szeretett volna csalódást okozni Dorinának azzal, hogy nem elég együttérző. – Aludtam – ismételte meg -, aztán valami furcsa hangra felriadtam. Nyöszörgés vagy sóhajtás lehetett.

– Az én voltam – vallotta be Dorina. Most ő pirult el. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! De mesélj csak! Mit álmodtál? Messze szálltál? Merre repültél? Megint sirályokkal szárnyaltál?

– Nem, nem, dehogyis! A pitypangbóbitákkal! – ingatta pöttyeit a pöttyös zokni. – Egyenesen Pitypang herceg légvárába!

– Pitypang herceg légvárába? – ámuldozott a kislány. Ettől a mondattól az álom is kirepült volna a szeméből, ha arra járt volna. – Pitypang herceg? Róla még soha nem meséltél! Ő is létezik? És hol is van az a vár?

– Pont ott, ahova a szél fújja – suttogta sejtelmesen vékony cérnahangján a zokni. – Hol ide libben, hol oda a kék égen. Pörög és forog a szélben, mint egy fényes búgócsiga! A falai álmok és vágyak szövedéke, ablakai reményből kerekedtek, tornyai, mint hatalmas pitypangbóbiták lengedeznek a szélben. Pitypang herceg pedig áll díszes zöld ruhájában az erkélyen, aranykoronája csak úgy tündöklik a napfényben, ahogy bólogatva üdvözli az elsuhanó felhőket, integet az ágaskodó fáknak, szárnyaló madaraknak. Olykor vendégül is látja az elfáradt vándorokat. Udvarhölgyei, a pitypangtündérek, mint megannyi szivárványszárnyú pillangó röpdösnek, és finom ételekkel és italokkal kínálják a vendégeket! Mert Pitypang herceg jószívű és bőkezű uralkodó. Ő minden pitypangok uralkodója!

– Nem minden pitypang uralkodója? – szólt közbe a kislány, miközben visszafeküdt szorosan magához ölelve kedvenc párnáját.

– Nem, nem! Ő minden pitypangok uralkodója! Így jelenti be az udvarmester, amikor nagyot koppant pálcájával a bálterem kövezetén: – Őfelsége Pitypang herceg, minden pitypangok uralkodója és minden virágok barátja! Ezt így kell mondani! S akkor minden szem az ajtóra szegeződik, a herceg pedig méltóságteljesen végigvonul a termen, helyet foglal a trónján, majd int a zenészeknek, hogy hadd szóljon a muzsika! Mert ha leszáll az este, a palotában bál van, bál! De még milyen bál és milyen vendégsereg! Táncol a Kankalin, hajlik a Liliom, bókol a Pipacs, pirul a Rózsa, suhan a Búzavirág Pitypang herceg oldalán! A szentjánosbogarak pedig keringve fénylenek, világítanak – ha látnád, parányi csillagnak hinnéd a palotát!

De a legszebb mégis az, amikor megvirrad, és ezernyi harmatcsepp csillog a palotán, harmatban fürdenek az ablakok és a tornyok. Ekkor a pitypangtündérek megrázzák bóbitájukat, apró ejtőernyők száza repked – s a vendégek beléjük kapaszkodva hazaszállnak, huss, a szellők szárnyán messze…

A pöttyös zokni hirtelen abbahagyta a mesélést. Fülelt, de nem hallott mást, csak egyenletes szuszogást. „Copfoska csak elaludt.” – gondolta magában. Kicsit fészkelődött kényelmes, bélelt kosárban, majd ő is elszenderült. Még éppen bele tudott kapaszkodni egy bóbitába, mely Pitypang herceg légvárárba repítette.

Zelk Zoltán: Tavaszi mese

 Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.

                                                        Dobra Abigél Anna, Sepsiszentgyörgy

 – Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek.
– Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
– Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.
– Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
– Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
– Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
– Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
– Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és tovább repült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.

Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle.
– Találd ki.
– Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
– Azt én!
– Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
– Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
– Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
– Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja.
– Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
– Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
– Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg eresz­alját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

 A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.

   Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

-Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

 A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

Juhász Magda: Az elveszett varázspálca

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél.

– Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!

A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.

– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.

– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!

Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elvesztette a varázspálcáját.

A királynő bosszúsan mesélte, hogy a Tavasztündér most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.

– Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.

A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.

– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.

Erre aztán a király igen mérges lett, rá is kiabált az udvari bolondra:

-Mit képzelsz, te! Méghogy a lányomat adjam neked!

Meghallotta ezt a királylány, aki éppen arra járt.. Haragosan megdorgálta fenséges apját.

– Miért kiabálsz vele? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton! Bizony, én nagyon várom őt vissza!

Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.

– Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! – kiáltotta.

 – Legfeljebb egy herceghez – mosolygott a bajsza alá. 

-Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.

Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták, és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek – mit sem sejtve a veszélyről – vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg.

Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.

– Nem adom fel ilyen könnyen – fogadkozott magában.

De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.

– Soha nem találod meg, amit keresel és hamarosan megfagysz! – kiáltotta, és jól meg is rázta.

Szegény Zaki hiába szabadult ki Tél Király szorításából, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.

– Áh! Olyan fáradt vagyok, már a szemem is káprázik – sóhajtotta és leült.

Ott aztán – csak úgy magában – elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de amivel ő nem tud megmozdulni, a keresésben nem segíthet.

– Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél – mondta. – Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.

Zaki furcsállotta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva.

-Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. -Így morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.

Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott, villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a felhők közül kiáltott barátjának:

– Jövőre újra találkozunk!

Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.

A Tél Királyt viszont nagyon mérges lett, hogy egy – szerinte – semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát. De nem tehetett semmit, mérgesen visszavonult hóbirodalmába.

Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.

 Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él.

 Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.

A szél és a Nap versengése

Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a Nap meg a szél versengéséből is.

Réges-régen történt, amikor nem volt ritkaság, hogy a Nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Így történt ez most is. A Nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.

Bizony - mondta -, akármilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!

A Napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvölvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - Zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél.- Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem, amellett ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a Nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a Nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt az embert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a Nap.

A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott az embernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.

De hiába ráncigálta; nem sokra ment vele. Az ember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.

A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.

- Jól van - mondta a Nap -, most én jövök.

Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolygását. A vándor már nem fázott; aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.

A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott; a Nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

 Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

 – Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a magdarak.

  – Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

 – Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

 Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

 – Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

 Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyík aranyszínű napsugárka duzzogott.

 – Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

 Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

 – Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tünkdöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

 – Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

 A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

 – Ide nézz, milyen vakító vagyok!

 – Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

 – Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

 – Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

 Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

 – Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

 A napsugárka maga is  megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

 – Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

 Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

 – Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

 – Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

 – Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

 A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

 Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

Versek

Osvát Erzsébet: Tavaszváró mondóka

Távozz, hideg,
olvadj, hó!
Hagyj itt minket
Télapó!
Küldd a lányod
magad helyett.
Mondd meg neki,
el ne feledd:
hozza el a
meleget,
fecskét,
gólyát,
hóvirágot,
a nevető kék eget!

Barkácsoljunk

Küldök nektek egy bokrot, amiről valami hiányzik. 
Így még csak egy téli kép, de ha virágokat varázsoltok rá, mindjárt tavaszi lesz!
Lehet ecsettel festeni rá virágokat ,leveleket, lehet papírt, krepppapírt tépkedni, és azokból pici golyókat gyúrni, amit aztán felragasztotok az ágakra-emlékeztek, a buszt például így csináltuk, kék krepppapír golyócskákat ragasztottatok fel a rajzolt buszra.

(direkt nem küldök elkészült mintát, nem szeretném befolyásolni a gyerekeket. Nem az a cél, hogy sablonokat tanuljanak meg, hanem  az, hogy önállóan alkossank, saját ötleteik szerint)

Színezők

Mozgás

„Tavaszi kirándulás”

- Először elkészítjük a kiránduláshoz a labdát. Ehhez egy fél pár zokni kell, csak ne legyen lukas- ezzel mindjárt hulladékból nem szemetet csinálunk!

Egy tálba kiszórunk rizst- célszerű megsaccolni mennyi kell a zokniba, ezzel töltjük majd meg ugyanis-és belekeverünk babot, lencsét, vagy ami rizsnél nagyobb van otthon. Ezt a gyereknek ki kell válogatni a rizs közül- finommotorika fejlesztése - és ha ez kész, megtöltjük a rizzsel a zoknit, és összevarjuk-kész a labda.

-         A lakásban található székeket, asztalokat használhatjuk ehhez a játékos tornához

-         székeket sorba állítunk, egymástól pár lépésnyire, majd felmászik rá a gyerek, lemászik, felmászik lemászik- hegyen -völgyön kirándulunk

-         az elérendő cél, a „hegytető” egy olyan asztal, amire fel szabad mászni.

(az oviban én ilyenkor „elvarázsolom” az asztalt, hogy fel lehessen rá mászni)

-         az asztalon megtaláljuk a labdát. Lehet piciket feldobni, elkapni, a cél nem az, hogy minél magasabbra dobjuk, hanem az elkapás. Lehet a szülőnek dobni, lehet leülve csúsztatni, lehet ülve a két boka közé fogni, és úgy felemelni a lábakat, hogy ne essen ki a zoknigombóc.

-         tavaszi eső jön, ezért gyorsan be kell bújni az asztal alá. Ezt lehet többször ismételni, kisüt a nap-fel a hegyre-esik az eső-be a barlangba.

-         Lehet szóval instruálni-beszédhallás, figyelem-lehet valamilyen hangos jel (taps, dobbantás), ha pedig némán jelzünk (mondjuk kézfeltartás, leeresztés) -vizuális figyelem.

-         haza kell indulni. A labdát nem hagyjuk ott! Mivel esőre áll az idő, egy alagúton térünk haza-vagyis most a székek alatt kell bújni, kézben a labdával. Lehet úgy, hogy minden szék alatt előre fele bújik át, de lehet úgy is, hogy egyiknél előre, másiknál hátrafelé.

-         hazaértünk, most kipihenjük magunkat. Lefekvés egy szőnyegre, háton fekszünk, csukott szemmel, a zokni-labdát lassan egyik kezünkből a másikba adjuk át a mellkasunk előtt. Utána hasra fordulunk, csukott szemmel továbbra is, a zokni-labdát a fejünk fölé-lent a földön nyújtjuk, nem emeljük fel- kinyújtott kezeink között csúsztatjuk jobbra, balra.

Ez meg egy vicces torna a messzi Marokkóból. Afrikában van, az Atlanti -óceán partján.
Képzeljétek, amikor mindenféle tornagyakorlatot  tanultam, mi óvó nénik is kipróbáltuk!
Nem volt könnyű, mondhatom!
És... lehet, hogy kicsit ismerős lesz az ének nektek is? Bizony, a bácsi, aki eljött az oviba bábozni és mindig a szamarát kereste, emlékeztek? Hát vele is énekeltétek ezt egy kicsit.

 "Egy kis dal szól..."

Mesék

A rákocska háza

 Élt egyszer a tengerben egy rákocska. Egy apró tarisznyarák. Mit is mondhatnánk még róla… Akkora volt, mint egy ötforintos, a lába, mint a gyufaszál, de az ollója sem volt nagyobb egy szemöldökcsipesznél.
Amikor még egészen pici volt, hol itt lakott, hol ott, de amikor felnőtt, elkezdett magának lakást keresni.
Kiúszott a sekély vízbe, és végigtipegett a part mentén. Közben azért figyelt, nem akad-e valamilyen kellemes házra.
Megpillantott egy követ. A kőben egy hasadékot.
Bele is mászott azonnal. Sürgött-forgott, fészkelődött, de csak nem tudott benne elhelyezkedni.
Arra úszott éppen a nagy fejű kölönte, és odaszólt a ráknak:
– Szép kis házad van. Mintha éppen neked készült volna.
– Értesz is te ehhez! – húzta fel az orrát a rák. – Rossz ház ez. Kemény, sötét, szűk is nekem.
– Hát milyet szeretnél? – meresztette rá szemét a kölönte.
– Olyat szeretnék, amely puha, világos és tágas, De mit is értesz te ebből, te dülledt szemű! Hordd el az irhád, amíg nyugodt a víz!
A kölönte törte a fejét, mit is válaszoljon erre, de a tarisznyarák ezt már nem várta meg. Kimászott a résből, és elindult a síkos köveken. A hullámok állandóan átcsaptak fölötte, alig tudott megkapaszkodni.
– No, ez nem jó hely itt. Majd találok valamit a mélyebb vízben!
Elindult hát befelé a tengerbe. Ahogy a tengerfenék finom, puha homokján lépegetett, talált egy kis mélyedést. Puha volt, világos, tágas.
– No, ilyen ház kell nekem!
Éppen hogy befészkelte magát a mélyedésbe, látja ám, hogy valami nagy hal közeleg. Hosszú volt az orra, fehér a bajusza, a hátán kemény csontpajzsok. Tokhal.
A nagy hal pedig egyre csak közeledett, Leereszkedett a tengerfenékre, és bajszával végigtapogatta a homokot. Odaért a kis mélyedéshez, és ormányával elkezdte túrni a homokot.
Nagyot bukfencezett a tarisznyarák, kipattant a mélyedésből, és nyaka közé szedte a lábát. De mégy így is csak alig tudott elmenekülni a tokhal elől.
Végül aztán talált egy halom követ. Bebújt két kő közé, és még a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán megnyugodott, körülnézett. A kövek jó erősek voltak, nem úgy, mint a puha homok.
– Miért ne lehetne ez a házam?
Igaz, nem volt túl puha, de világos volt és tágas.
– Itt maradok!
Elkezdte a növényeket csipegetni a kőről.
Egyszer csak fentről valaki rátámadt. A rákocska csak a fogai csattanására riadt fel a békés eszegetésből. A támadó hal elhibázta, de máris fordult vissza, és újra támadott.
Iszkolt ám a tarisznyarák, de még megnézte, ki is a támadó. Hosszú a feje, alul van a szája, félhold alakú a farka – macskacápa.
A kis tarisznyarák a kő mögé menekül. A cápa utána. Amíg a cápa egyet csapott a farkával, a rákocska körülszaladta a követ. Talált is alatta egy kis gödröt. Belebújt. Ott üldögélt.

A macskacápa körbeúszta a követ, és meglepődve látta, hogy nincs ott senki. Erre odébbállt.
„No – gondolta a rákocska -, innen már nem mozdulok ki! Igaz ugyan, hogy elég kemény ez a barlang, sötét is, de legalább jó tágas.”
Így hát kényelmesen kinyújtózott, a lábát is kidugta a barlangból. De amint kidugta, észre is vette a rája, és közelebb úszott.
Úgy imbolygott a vízben, mint egy hatalmas levél. A teste olyan volt, mint egy nagy palacsinta, a farka korbácsként csapkodott, szájából kifehérlettek a hegyes fogak.
A rája agyafúrt jószág. Tudta, mit csinál. Ráereszkedett a kőre, a fejét pedig bedugta a barlangba. Már félig benn volt a feje, és így el tudta kapni arák egyik ollóját. Annál fogva próbálta kirángatni a barlang apró lakóját.
A barlang jó tágas volt, így a rák nem tudott mibe megkapaszkodni. Érezte, hogy itt a vég, de utolsó erejéből még rántott egyet magán – és leszakította az ollóját.
Gyorsan a barlang falához tapadt, nehogy a rája még egyszer megfoghassa.
A rája dühében már a követ harapta, de a rákot nem tudta elérni. Megette hát a leszakított ollót, és elúszott.
A rákocska pedig oldalazva visszamászott a sekély vízbe.
„Csak az a fontos, hogy élve megúsztam. Az ollóm majd újra kinő!”
Rátalált az ismerős kövekre. Igaz, hogy kevés itt a víz, de nem is merészkednek ide a nagy halak!
Meg itt van a kedves szomszéd is, a kölönte.
– Jó napot, apóka! – üdvözölte a tarisznyarák.
Aztán megtalálta a régi, kedves rést is a kövön – belebújt.
Mégiscsak itt a legjobb: kemény is, sötét is, szűk is.
Mintha éppen neki teremtették volna.

Uhlaczki-Szabó Ildikó: Csoda-patak

 Mesélek egy kis csodáról, ami egy nagy erdőben történt, egyszer régen, nagyon régen...

Kerek erdő közepében, tölgyfa alatt lapult egy nagy-nagy kavics. Arra járt a medve. Meglátta a kavicsot, és így szólt:

- Hazaviszlek magammal, otthon játszhatnak majd veled a bocsok. Mikor felemelte, észrevette, hogy a kavics alól csordogálni kezdett valami. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye.

- Hát te ki vagy, mit csinálsz? - csobogta a kis forrás.

- Én vagyok a nagy medve, és a kavicsot viszem haza a bocsoknak.

- Tedd vissza, kérlek! Az megvéd engem! Cserébe a szép erdővel meglásd, csodát teszek.

Medve koma hitte is, meg nem is, amit a forrás mondott neki, de mivel olyan szépen kérte, a kavicsot visszatette a helyére. Teltek múltak a napok, a medve majdnem elfeledkezett a kicsiny forrásról.

Történt egy nap, hogy épp arra sétált. Gondolta megreggelizik a málnásban. Mikor odaért, látta, hogy a bokor levelei lekonyultak, és a málnaszemek kezdtek lepotyogni róla.

- Jaj, így hogy viszek reggelit a bocsoknak? - brummogta a Medve koma.

- Egy percig se aggódj! - csörgedezte a forrás, aki addigra patakká nőtte ki magát. - Sétálj át az erdő szélére, ott találsz egy málnást, holnap pedig gyere el újra hozzám.

A medve megfogadta a kis patak tanácsát.

Másnap kora reggel útnak eredt, mert nagyon kíváncsivá tette a patak. El sem tudta képzelni, miért menjen vissza a tönkre ment málnáshoz. Miközben ezen gondolkodott, már oda is ért. Szeme-szája nyitva maradt a csodálkozástól.

- Ennyi szép nagy málnát, mióta itt lakom a kerek erdőben, még nem láttam! Hogy csináltad, kis patak?

- Csak egy apróság, ami nekem természetes, neked csodának tűnik - azzal tovább csordogált a kuncogó kis patak.

Medve komának sem kellett több. Megszedte kosarát a méretes málnákkal, majd haza indult. Útközben minden állatnak elmesélte, mi történt.

Meghallotta a kis hernyó is, aki egy fa törzsén bújt el.

- Csoda-patak? Látnom kell, talán ő segít nekem - gondolta a kis szőrös hátú, és megindult araszolva a patak irányába. Beesteledett, mire odaért.

Ámult-bámult a gyönyörűséges patak láttán.

Megtalálta a kavicsot, rámászott a tetejére, és onnan hallgatta a csilingelő kacagását a pataknak.

- De jó neked - gondolta a kis hernyó, - milyen boldog vagy!

Halkan énekelni kezdett a szomorú hernyócska:

Minden gyerek fél tőlem,

pedig nem bántok én senkit sem.

Csúnya vagyok, nem kérdés,

ám szívükben nincs megértés.

Barátot nem találok,

elmentek, ha megláttok...

Összekucorodott, majd elaludt a nagy kavicson.

Reggel mély, dörmögő hangra ébredt:

- No lám, no lám, ki vagy te? Még nem láttalak erre!

- Medve koma, nem ismersz meg? Én vagyok az, a kis hernyó!

- A hernyót jól ismerem, minden nap annak a fának a törzsén bujkál. De te nem úgy nézel ki!

A hernyó pár arasznyival a kavics szélére kúszott, és belepillantott a vízbe.

El sem hitte, amit látott! Hatalmas, színes szárnyak nőttek a hátára. Míg álmodott, átváltozott.

- A kis patak tényleg csodát tett! Meghallotta bús énekem, és míg aludtam, gyönyörűvé varázsolt! Medve koma, én vagyok! El sem hiszem! Csoda történt! - örvendezett a hernyóból lett pillangó, és a medve is csak nevetni tudott a meglepődöttségtől.

- Nem kell többé a földön kúsznom, repülhetek bárhová!

Aztán tett is egy kis kört a málnás felett! Örömében még könnye is eleredt.

- Meggyógyítottad a málnást, és szépségessé varázsoltad a kis hernyót! A patak vize tényleg csodát tett! - álmélkodott a Medve.

Azóta is járja az erdőt a medve és a pillangó. Útközben mindenkinek elmesélik a csoda-patak történetét.

Ha nem hiszed, keresd meg a lapos kavicsot!

Zelk Zoltán: A patak meséje 

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól: - Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen? - Elmondanám - felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen. A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket. A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak. - Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott. Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útrakelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza.Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt: - Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá. Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útrakelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben. - Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá... Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak: - Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ.

A béka ésa holló

 Békát fogott a holló, csőrébe kapta, s felrepült vele egy háztetőre. Amint zsákmányával letelepedett a tető szélén, a béka hangosan kuncogni kezdett.   -Mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte a holló.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér - válaszolta a béka -, szóra sem érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik, éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút állna azon, aki bántani merészelne engem.   A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog.   -Hát most mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér, szóra sem érdemes – válaszolt a béka. - csak eszembe jutott, hogy a nagybácsim, aki az apámnál is erősebb, éppen ezen a helyen éldegél. Aligha vinné el szárazon, aki engem bántani merne.   A holló most már nagyon megijedt, s elhatározta, hogy elrepül a tetőről. Így is tett. Csőrébe kapta zsákmányát, s a közeli kút kávájára szállt, s ott letette. Már éppen neki akart kezdeni az evésnek, amikor a béka meg szólalt:   -Amint látom, kedves Holló nővér, nagyon tompa a csőröd. Nem kellene megélesítened, mielőtt enni kezdesz? Nézd csak ott azt a követ! Pompásan megfenhetnéd rajta!   A holló megfogadta tanácsot, a kőhöz reppent, fenni kezdte a csőtét. Amint egy pillanatra hátat fordított a kútnak, a béka nagyot ugrott, s eltűnt a mély vízben.   A holló csak akkor vette észre, hogy a béka eltűnt, mikor már jól megfente a csőrét. Visszareppent a kútkávára, ide nézett, oda nézett, jobbra-balra forgatta a fejét, de a békát csak nem látta sehol.   Végül megsejtette, hogy alighanem a kútban van, s kiáltozni kezdett:   -Béka öcsém, kedves Béka öcsém, már megijedtem, hogy elvesztél! Jó éles a csőröm, gyere ki, hadd egyelek meg!   -Ó, de sajnálom, kedves Holló nővér - válaszolta a béka-, képzeld csak, nem tudok felmászni a kút oldalán. Gyere le értem, ha meg akarsz enni! - szólt, majd lemerült a mély víz fenekére.

Barkácsoljunk

 Vers ,mondóka

Éhes volt az öreg gólya,
békát fogni ment a tóra.
Ám a béka sem volt rest,
Vízbe ugrott egyenest.

Egy - volt egy magas hegy,

Kettő - esik már az eső,

Három - járom esőtáncom,

Négy - szivárványos ég,

Öt - felhő ütközött,

Hat - villám csattogtat,

Hét - ázik már a rét,

Nyolc - elszalad a pók,

Kilenc - minden vizes lett.

Tíz, tíz, négyszer tíz,

Negyven vödör forrásvíz.

Szabó Magda: Ki hol lakik? (részlet)

Hol lakik a halacska? A lakása tavacska,
tenger, folyó, kék patak, lenn lakik a víz alatt.
Vízben alszik, vízben kel, vízi nótát énekel,
vízből van a párnája, buborék a labdája.

Kísérlet

 Készítsünk vízcsapot

Egy félliteres műanyag üdítős palack alját forró szöggel kilyukasztjuk és megtöltjük vízzel. Ha a kupakot rácsavarjuk az üveg tetejére a víz nem folyik ki az üveg alján. A külső légnyomás és a víz felületi hártyája elég erős ahhoz, hogy az palackban lévő vizet megtartsa. A kupak lecsavarásával megnyithatjuk a vízcsapunkat!

A víz fölé ekkor külső légnyomású levegő kerül, és ez kipréseli az üvegből a vizet. A kupak zárásával ismét elzárhatjuk a vízcsapunkat.

Puzzle

 https://www.jacquielawson.com/sendcard/preview?cont=1&hdn=8&fldCard=3465989&path=83540&pmode=init