Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta,
De hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, jót rántottak rajta …
Erre aztán engedett a répa
– kifordult a földből.
Répa mese (orosz népmese)
Volt egyszer egy kis ház, szép fehérre meszelt.
Előtte virágok, mögötte kicsi kert.
Mikor tavaszodott, így szólt az Apóka:
Nagyapó: - Várom a jó időt hosszú hetek óta.
Kimegyek a kertbe, ások meg kapálok,
Vetek sárgarépát, ültetek virágot.
Nagyanyó: - Az jó lesz, hogyha répát vet a kertbe,
Itt az ásó, kapa, ott meg a gereblye.
Nagyapó a kertet kapálta, öntözte,
Gyomlálgatta, amikor gizt-gazt látott benne.
Terebélyes bokor lett a répa nyáron.
Egyszer Apó így szólt:
Nagyapó: - Ősz jár a határon.
Kimegyek a kertbe, répát szüretelni,
Jó kövérre hízott nyáron valamennyi.
Örült Nagyanyóka, s így szólt lelkendezve:
Nagyanyó: - Bőven lesz majd répánk a zöldséglevesbe.
Nesze Nagyapóka! Fogd meg a kosarat,
És a sárgarépát hordd be mihamarabb!
Nagyapó a répát húzta…..Mindhiába.
Még csak hírmondó sem volt a kosarába.
Visszament a házba, így szólt:
Nagyapó: - Nagyanyóka!
A répát hiába húzom órák óta.
Nagyanyó: - No, majd én segítek! Gyere vissza apjuk,
mert a sárgarépát, bizony ott nem hagyjuk.
Nagyanyó megfogta nagyapó derekát,
Biztatta a répát:
(Nagyanyó) : - Gyökerem, gyere hát!
Húzták, ahogy bírták, húzták, ahogy tudták.
De a répát bizony, ki nem húzták.
Jött a kis unoka:
(unoka) - Hát ti, mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.........
No, a kis unoka nem kérette magát,
Átfogta két karral, nagyanyó derekát.
Most már hárman húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a kutya:
(kutya) - Vau! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kiskutya nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta unoka derekát.
Most már négyen húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a cica.
(cica) - Nyau! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kiscica nem kérette magát,
Két lábra állt, átfogta a kutya derekát.
Most már öten húzták, ahogyan csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött az egér:
(kisegér) - Cin-cin! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Öten próbálgatjuk immár réges-régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kisegér nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta a cica derekát.
A cica a kutyát,
A kutya az unokát,
Unoka nagyanyót,
Nagyanyó nagyapót,
Most már hatan húzták, és bizony nem tréfa.
Ti is láthatjátok, itt a sárgarépa!
Vers
Tamkó Sirató Károly: Egy kis kertet
Egy kis kertet kerteltem,
benne vermet vermeltem
répát, retket termeltem.
Répa, retek megérett
piros héja, de fénylett
ki megette - de szép lett.
Mondóka
Körbe-körbe sikálom.
A Fognyűvőt kizárom.
Aztán le-föl sikálom,
Fogtündér a barátom.
Ének
Zöldséges ének-Borsót főztem (ismétlés)
- Kukorica kása (ismétlés)
Gyümölcsös mondóka-Szőlő érik (ismétlés)
Zöldséges mondóka-Egyedem begydem bú (ismétlés)
Barkácsolás
Sárgarépát hajtogattunk színes papírból.
Környezetünk
Az egészségről beszélgettünk.
-mi az, hogy egészségesek vagyunk?
-miért jó mozogni, tornázni?
-melyik ételnek örül a fogunk, melyiknek nem?
(Kivágott fogak, az egyik mosolyog, a másik sír. Kivágott ételek képeit tettük a megfelelő helyre: csoki, nyalóka, szörp, süti, fagyi---alma, körte, sárgarépa,brokkoli,víz, fogkefe, fogkrém)
-sárgarépa-azért is egészséges, mert ahogy harapjuk, rágjuk, erősíti is a fogunkat.
Mozgás
Futás közben bemelegítettünk-jelre padra fel. bordásfalra fel, négykézlábra állni, leülni,leguggolni,padra ülni
Padokon tornáztunk :- járás, szökdelés padon
- hasoncsúszás, ülve csúszás padon
- párosával séta a padon(két padon egymással szemben, háttal, oldalt állnak a
a párok)
- egyik láb a padon, másik a földön, így séta a padon, szökdelés a padon
Habselyem a rokolyája Nyitva piros kis kabátja Tenyeremen vígan sétál Hét a pöttyöd, szép a röptöd Szállj el, szállj el, katicabogár.
Mondóka
Katicának hét a pöttye
hátán csücsül örökre.
Megvan vajon mindegyik?
Kire hét jut, kiesik!
Körben ültünk, egy gyerek a körön kívül sétált. együtt mondtuk a mondókát, majd a végén a kívúl levő gyerek számolt:egy, kettő....hét. Akire a hét jutott, felállt és most már ketten sétáltak, a végén az új gyerek számolt, stb, egészen addig, míg az utolsó gyerek is felállt.
(belső kör fogy, külső kör nő-matematika is)
Ének
Katicabogárka, hová viszel engem?
Égbe, földre,tüzes kemencébe! ( naphoz viszi, így beszéltük meg)
Első sor ének alatt csípöre tett kézzel körbe forog mindenki.
Égbe-magasra emelik a kezüket
Földre- leguggolnak
Tüzes kemencébe- taps
Ismételtünk állatos mondókákat és dalokat.
Barkácsolás
Katicát hajtogattunk legyezőhajtással.
Környezetünk
Mivel nem nagyon tudunk sehova menni, ahol állatokat lehet látni-Állatkert, Margitsziget, Vadaspark- ezért most a vérosban élő állatokról beszélgettünk.
Persze, rögtön a kutya és a cica került elő, de aztán rátértünk azokra az állatokra, akik nem a lakásunkban élnek velünk.
Beszélgettünk az állatok védelméről, felidéztük, hogy nyáron milyen sok katica volt az óvoda udvarán, akik megették a fán lévő tetűket.
Itt tértünk rá arra, hogy a "nemszeretem" állatok is hasznosak-más állat megeszi azokat. Tehát ha minden ilyen állatot kiírt az ember, más állat meg éhen halhat.
(tápláléklánc)
Videón néztünk
-pókot, ahogy hálót sző,
-csibét, ahogy kikel a tojásból,
-hangyákat, ahogy vonulnak, és ahogy cipekednek (virágszirmokat vittek)
-katicát, ahogy összezárja és kinyitja a szárnyait (Kabátja-rokolyája)
Mozgás
Különböző állatutánzó mozgásokat végeztünk, gesztenye gyűjtéssel egybekötve.
Anyanyelvi nevelés
Találós kérdések
Azt várja, hogy legelésszen tavasszal a friss zöld réten. Friss tejecskét ad estére, gazdasszonya örömére. (tehén)
Forog-morog, füstölög, Lábad elé sündörög. Ha igazán szereted, Ne adj neki kenyeret!
Csak jó csontot, S nem lesz rá gondod. (kutya)
Kipi-kopi, kopogok, hernyók után kutatok. Fák törzsét kopogtatom, ha beteg, meggyógyítom. (harkály)
Icipici lánynak pettyes a ruhája, Kezedre ül, elszáll, S csak bámulsz utána. (katica)
Uralkodik mindenhol, veszekedik akárhol. Falun ébresztőóra, városban jó vacsora. (kakas)
A bajusza égnek áll, a borbélyhoz mégse jár. A konyhában üldögél, egeret fog, azzal él. (macska)
Tarka, de nem virág, szárnya van, de nem madár, álló napon a rét fölött száll. (iepke)
Nincsen hangom, nem beszélek, tiszta vízben vígan élek. (hal)
Négy lába van, lompos farka, te is tudod, ravasz fajta. (róka)
Szürke színű a bundája, hosszú, vékony farkincája, finom sajt a vacsorája, ravasz macska les reája. (egér)
Lassan vánszorogva mászom, a házamat sose látom. (csiga)
Zöld színű és fürge vagyok, hogyha farkam elvesztem, nemsokára lesz egy újabb, mivel újra növesztem. (gyík)
Behúzódik a sarokba, a hálóját szövi, fonja. (pók)
Barlang mélye az én hazám, Itt élem világom, Télen alszom, nyáron meg a Kerekerdőt járom. Azt se bánnám, ha az erdő Csupa mézzé válna! Bár nem tudom, hogy akkor majd Hol terem a málna? (medve)
Én csak a dőlt betűsöket olvastam el, de lehet otthon a többit is, akinek van kedve hozzá.
Volt egyszer egy barátságtalan, szürke cickány. Dombon lakott egy házikóban, onnan járt vadászni, és mindent megevett, ami csak az útjába került.
Egy napon kedve támadt valami édes csemegére.
A nyár melege pirosra érlelte a bogyókat, a diót, az almát, a körtét meg a szőlőt: a kertekben vidáman lengedezett az őszi szél. Megcibálta a fákat, bokrokat, hogy csak úgy potyogott róluk a sok gyümölcs.
A cickány vette a kis kocsiját és uccu neki, elindult a dombról lefelé, a kertekhez.
Odalent mindent összehordott, amit csak talált; ne maradjon itt másnak semmi!
Amikor jól megtelt a kiskocsi, indulni akart vele. De nehéz volt ám a kocsi, és a dombra meredek út vezetett.
- Megtoljuk! – huppant le a mókus a fáról. A fűből előugrándozott a béka, a bokorból a sün is előtipegett a káposztásból. Valamennyien segíteni akartak.
A cickány rájuk mordult: - Magam is elboldogulok! – Félt, hogy az állatok részt kérnek a gyümölcsökből.
Csak húzta, húzta egymaga a kocsiját. De a dombra vezető út meredek volt, a kocsi pedig nehéz. A cickány hiába erőlködött, a kocsi egyszer csak nekiiramodott és visszagurult a lejtőn.
Odaugráltak, odatotyogtak erre az állatok, fogták és jól megtolták a kocsit. – Hó – rukk! - . Egykettőre ott is állt már a ház előtt.
A cickány döbbenten kérdezte: - Miért segítettetek?
- Mert láttuk, hogy nem bírsz vele egyedül! – felelték az állatok és indulni akartak.
Elszégyellte magát erre a barátságtalan, szürke cickány. Tüstént asztalt terített és jó szívvel megvendégelt mindenkit.
A béka örömében a patakhoz ugrándozott, italt hozott és csaptak együtt olyan mulatságot, hogy máig is szívesen emlegetik, ha találkoznak.
Mondóka
Szőlő érik a lugasba,
rakd bele a kosaradba!
Finom, édes, kerek szemek
a mustjuk is igen remek!
Ezen kívül ismételtünk régebben tanult mondókákat.
Ének
Régebben tanult dalokat ismételtünk, játszottunk el.
Barkácsolás
Andi nénivel parafa dugó segítségével nyomtatták a szőlőfürtöket.
Környezetünk
Megnéztük a szőlőfürtöt, leszemeztük, majd préseltünk belőle mustot.
Az alábbi videót néztük meg:
Mozgás
Tornakarikákkal dolgoztunk.
Átléptek rajta, gurították, beleugrottak, benne ugráltak, forgattáka kezükkel.
Érik az alma, hajlik a gallya, fűre hajlik, mint egy sátor, sok édes almától. Szedjük, kapjuk, habosra harapjuk: A többivel mi legyen? Holnapra hagyjuk!
Bartos Erika: Szivárvány
Piros szín van legfelül, Narancssárga mellé ül. Sárga fénylik alatta, Zöld a sárgát támasztja. Kék folytatja most a sort, Lila csík még úgysem volt. Ibolya fut legalul, Hét szín együtt domborul.
Kitalálod, mi lehet? Szivárvány a domb felett!
Ének
Gólya, gilice, Kendervágó vadréce, Kerüld meg a világot, Hozz egy karéj kalácsot!
Libasorban, egymás vállát fogva sétáltak, a sorelső vezetésével, a dal végén az utolsó előre fuss, és újra, míg vissza nem ér az eredeti sorvezető.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kamillatündér: Lilla, Milla és Milli. Akkorák voltak, mint az ujjam, és olyan szorgalmasak, mint a méhek. Amint elmúlt a nyár, ők már a következő nyári kamillaszüretre készültek.
Egész ősszel kosarat fontak, ollót fentek, télen szárnyas munkaruhát mostak, százszor száz hófehér tülltasakot varrtak, tavasszal patyolatlepedőt vasaltak, raktárt takarítottak. Mire mindezzel elkészültek, beköszöntött a nyár. Attól kezdve csak a napsütötte rét fölött röpködtek. Virágportól sárga orrú, zümmögő méhcsapat kísérte minden útjukat: ők is azt várták, hogy kinyíljon a kamillavirág. Egy meleg júniusi napon Milla végre kiadta a jelszót: – Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret! – Szüret! Szüret! – ujjongott Lilla és Milli. – Zzzzüret! Zzzzüret! – rezzent zümmögve a lelkes méhcsapat. Milla máris vetkőzött, és fehér pendelykében futott a raktárhoz, hogy munkaruhába bújjon. Lilla és Milli boldogan loholt utána. Már majdnem elérték a raktárt, amikor hirtelen beborult az ég, és éles villámlás szisszent a rét fölött. Mire egyet néztek, zimizumi égzengés támadt. Mire kettőt néztek, lezúdult az eső. Mire hármat néztek, már bőrig is áztak. Mire négyet néztek, a hirtelen vihar, ahogy jött, elült. Csak a szél borzolt fázósan a rét felett. Milla szomorúan nézett körül: földön feküdt a vizes kamilla, vacogva szárítkoztak az ázott méhek. Lilla és Milli dideregve, prüszkölve szaporázott hazafelé. Máris náthás volt mind a kettő. Milla tehetetlenül figyelte, amint vörös orral, bekötött torokkal ágyba bújtak. – Csak tudnám, hogy ki fogja betakarítani a termést... – sóhajtotta gondterhelten. Batyut kötött a munkaruhákból, s elindult nagy búsan, keresztül a réten. Hát, ahogy ott ballag, szembejön vele két nagycsoportos óvodás: Szabó Zsuzsi és Sánta Balázs. – Adjon Isten minden jót! – köszöntötték Millát illedelmesen. A szép köszöntésre menten kisütött a nap az égen. A kamillavirágok fölegyenesedtek, és Milla arca is földerült. Mindjárt kibontotta a batyuját, és kiteregette a szárnyas munkaruhákat az óvodások lába elé. – Psssz... – pisszentett Zsuzsi álmélkodva. – Pfü, de pirinkó! – füttyentett Balázs. – Megfoghatjuk? Óvatosan megérintették a tündérholmit – hát, abban a szempillantásban pirinkók lettek ők is! Kíváncsian felöltötték a szárnyas ruhákat, s lássatok csudát: használni tudták a szárnyakat! Úgy röpködtek, mint a fényes szitakötők. – Egyet se búsulj, kamillatündér! – legyintettek a szárnyukkal Milla bánatára. – Szüretelünk mi teveled! A méhek majd segítenek! – Zzzzüretelünk! Zzzzüretelünk! – rezzent zümmögve a megszárítkozott lelkes méhcsapat. Milla erre megvidámodva kosarakat meg apró ollókat hozott a raktárból. Azon nyomban nekiláttak a munkának. Zsuzsi és Balázs szapora ollócsattogással gyűjtötte a kamillavirágot. Egykettőre teliszedték a szüreti kosarakat. A méhek patyolatlepedőt terítettek a fűbe. Oda borították a leszüretelt virágot. A kosárnyi virágkupacokat ügyesen szétteregették. Sütött a nap, száradt az illatos kamillavirág. Milla apró tülltasakokba töltötte a termést, s a méhek raktárba hordták a százszor száz tömött tülltasakot. Estére dugig telt a raktár. Milla akkor nagy kannát vett elő, és friss kamillateát főzött. A méhek mézet csorgattak bele, aztán virágos bögrékbe töltötték, és kortyolni kezdték az új szüret első kamillateáját... – Zsuzsi! Balázs!– hallatszott ekkor váratlanul a rét túlsó végéből. – Ez anyu! – kapott észbe Zsuzsi. – Mennünk kell! Sietve levetették a szárnyas munkaruhát – hát, abban a szempillantásban nagycsoportos óvodások lettek ismét! – Köszönjük a segítséget! – röppent fel Milla előbb Zsuzsi, majd Balázs tenyerébe. – Közzzönjük! Közzzönjük! – zümmögték kórusban a méhek. – Főzzetek sok kamillateát Lillának és Millinek, hogy meggyógyuljanak! – integetett Zsuzsi és Balázs, s egyik kezükben kamillavirággal, másik kezükben lépesmézzel, futva indultak a rét túlsó végébe, Anyu hangja felé. Ha hűvös napok jönnek, és édesanyátok mézes kamillateát főz, vagy kamillaborogatást készít, gondoljatok a kamillatündérekre, meg a zümmögő, lelkes méhekre. A virágzó nyári réten ti is találkozhattok velük!
Nagy Anikó Johanna: Az elvarázsolt fagylalt esete
Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén. A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap. A város fagylaltkedvelő lakói már jóval két óra előtt ott türelmetlenkedtek a fa alatt.
Aztán egyik, még a szokottnál is forróbb augusztusi napon egészen váratlan dolog történt. Tóni bácsi házi fagylaltja elvarázsolódott. Nem tudni, hogyan került bele a varázslat. Még a főzésnél, vagy a fagyasztás során, de belekerült, annyi bizonyos.
Tóni bácsi, mielőtt elindult a főtérre, adott egy kis kóstolót Füllencs nevű, lompos fülű, aranyszínű spánieljének. Ez volt náluk ugyanis a szokás, már hosszú évek óta. Mindig a kutyus kóstolhatta meg először az aznapi árut. Élt-halt a friss házi fagylaltért. Másnapit már nem evett, de a frissért valószínűleg a fél fülét is odaadta volna.
Füllencs tehát vígan nyalta a friss málnafagylaltot, majd egyszerre igen furán kezdett viselkedni. A kutya hirtelen felemelkedett a talajról, és mint valamiféle kövér, szárnynélküli madár, átlibegett a szomszédba, Piri néni baromfiudvarába. Ott lassan leereszkedett a földre, majd fergeteges kergetőzésbe fogott a rémült tyúkokkal és kacsákkal.
Tóni bácsi egy pár pillanatig leesett állal bámulta a történteket, aztán egy határozott „Idegyeredetüstént!” felkiáltással magához parancsolta Füllencset. A spániel alapvetően szófogadó volt, de most nagyon nehezen akaródzott neki otthagyni a ritka izgalmas szórakozást. Végül mégis felröppent a levegőbe, a fülével átkormányozta magát a kerítésen, és egy óvatos huppanással talajt fogott Tóni bácsi strandpapucsának orra előtt.
- A mindenségit neki… - dünnyögte maga elé a fagylaltos. – Mi lelte ezt az ebet? Vénségére fog itt nekem megveszni? – és óvatosan végigtapogatta a vidáman lihegő Füllencs puha testét, nem talál-e rajta valami rendellenességet. Aztán, mintegy szíverősítőnek a nagy ijedtségre, ő is alaposan belekóstolt a fagylaltjába. Még csak az első gombóc felénél tartott, amikor eszébe jutott, hogy mennyivel jobb is volna most a közeli tóban lubickolni, ahelyett hogy a tikkasztó hőségben fagylaltot kelljen adagolnia.
De mielőtt még a kellemes ábrándozás végére ért volna, hirtelen emelkedni kezdett. Tóni bácsi, fagylaltjával a kezében, és legalább háromgombócnyi rémülettel a tekintetében átröpítette méretes pocakját a város felett, át a kiserdőn is, míg el nem érte a tavat. Ott aztán egy jókora csobbanás, és már benn is csücsült a hűs vízben.
- A nemjóját! – kiáltott egyet meglepetésében. – Hát ez nem lehet más, csakis a fagylaltom! – szögezte le határozottan, miközben némi hínárral a hasán, és egy helyes kis békával a nadrágzsebében kievickélt a partra.
- Na, akkor most gyerünk haza szélsebesen! – parancsolta fennhangon, bár nem tudta, hogy kinek is.
Otthon sebtében száraz ruhát vett magára, felült a triciklire, zsebébe süllyesztette a rézharangot, és a lehető leggyorsabban kigurult a főtérre. Így is elkésett kicsit, a fagyira várók már türelmetlenkedtek.
- Ma mágikus a fagylaltom! – kiáltotta Tóni bácsi huncut mosollyal az arcán. - Csak a bátraknak ajánlom! – tette még hozzá jelentőségteljesen. Erre a kijelentésre egy-két anyuka, néhány nagypapa, és nagymama elbizonytalanodott, ők inkább átballagtak a sor végére, úgy gondolták, kivárják, mi lesz ebből. Egy Matyi nevű fiú viszont azonnal a sor elejére furakodott, elszántan a fagylaltárus szemébe nézett, és átnyújtott neki néhány pénzérmét.
- Jó napot kívánok! Málnát és ribizlit kérek!
Tóni bácsi cinkos mosollyal nyugtázta a dolgot, majd a fiú kezébe nyomta a kétgombócos fagyit.
- Jó utat kisfiam! – mondta végül Matyinak egy kacsintás kíséretében.
A kisfiú gyanakodva nézett vissza, de Tóni bácsi tekintete annyira bíztató volt, hogy a gyerek nem sokat teketóriázott, jókorát nyalt a ribizli fagylaltból. Aztán, mivel semmi nem történt, arrébb sétált. Közben elkalandoztak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon a barátja, Ferkó meggyógyult-e már, vagy még mindig az ágyat nyomja egy makacs torokgyulladás miatt.
- Jó volna meglátogatni! – gondolta Matyi. És amint a kívánság megfogalmazódott benne, máris felröppent a levegőbe, és Ferkóék felé vette az irányt.
- Hűűű! – suttogta megdöbbenten. Aztán amikor felocsúdott a meglepetésből, vidáman kurjantott egyet. – Ez már valami! – és repülés közben élvezettel nézte a lába alatt elsuhanó háztetőket.
Eközben a főtéren már sokan vásároltak a varázserejű fagylaltból. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Tóni bácsi fagylaltja ma bárkit, bárhová elrepít, csak erősen kell gondolni az úti célra. Így aztán nem nagy csoda, hogy egy órán belül megtelt a tér mágikusfagyira vágyó városlakókkal. Sőt, nem csak a tér telt meg, hanem a légtér is, hiszen egyre-másra repkedtek az emberek az utcák felett. A varázsfagylalt mindenki kívánságát teljesítette.
Volt, aki csak a város túlsó végébe vágyott, volt, aki a szomszéd faluba, de egy kislány például a tengerparthoz akart menni. A város kopaszodó, pocakos röntgenorvosa Prágába kívánkozott, hogy ihasson végre egy rendes sört. A patikus bácsi ábrándos felesége arra gondolt, hogy milyen jó volna végre meglátogatni a nagybácsikáját Floridában, a nagy bajuszú hentes pedig minden idegszálával egy afrikai szafarira összpontosított. És aki jól figyelt, észrevehetett egy teknőcmintás kandúrt, amint egy elejtett fagylaltos tölcsérből nyalogatta ki az olvadozó maradékot, majd pár pillanatnyi könnyed lebegés után behuppant Tóni bácsi éppen megfelelő méretű, igen kényelmes ölébe.
Én is épp arra jártam, őszibarack fagyit ettem, és a Balaton partjára repültem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg a balatonszemesi vadkacsákat!
Döbrentey Ildikó: A csigacsalád meséje
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája. Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót: – Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni. Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa. Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.
Lassan mászik csigabiga, táskájában eleség, mászik véle lánya, fia, csigabiga feleség. Lefelé gyorsan csúsztak: Gyorsan csúszik csigabiga, kéne már az eleség, éhes lett a lánya, fia, csigabiga feleség.
A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek. Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra: – Mennyi finom saláta, megenném egy falásra! A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát. Tovább eszegettek. Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára: – Mindjárt vígabb lennék, ha egy kicsit ennék! A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot. Megint tovább eszegettek. Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató: – Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot! A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját. Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:
Elfáradt a csigabiga, elfogyott az eleség, elfáradt a lánya, fia, csigabiga feleség.
A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek: – Búgócsiga! Búgócsiga! – Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot! Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót. – Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr! Megelégelte a csúfolódást a forgószél: – Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket. – Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna. Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt: – Ugye jó tréfa volt?! – Mi az a tréfa?... – szepegte a legkisebb csiga. Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat. – Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa. – És minden rendbe jön! – tette hozzá csigamama. – Igen mama, igen papa! Jó éjszakát mama, jó éjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba. – Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták. Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül: – Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm! Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába. – Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!! Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl. – Mit segítsünk, legkisebb csiga? – Keressétek meg az ajtómat! – Az ajtódat? De hiszen ott van!... – kezdte a nyúl. – A házadnak a... – folytatta a madárka. – Tetején! – fejezte be a tücsök. – Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat! – Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára. – Tessék, legkisebb csiga: az ajtó! – Fáradj be rajta! – Nyugodalmas jó éjszakát! – Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda. Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten. – Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet. Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített: – Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé. Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!
Színtelen pillangó
Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta a tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.
Amikor Pepike észrevette ezt a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:
– Mi a baj Pepike? Miért itatod az egereket?
Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, amikor csak egy kismadár volt.
– Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.
– Ezért ne búsulj Pepike! – vigasztalta a kismadár – segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.
– Igazán? Megtennéd? – örvendett a pillangólány és örömében boldogan ugrálni kezdett.
– Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon – válaszolta.
– Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim színesek legyenek?
– Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.
Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:
– És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?
A kismadár hangosan elnevette magát:
– Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.
Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.
Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.
– Gergő! Gergő! – csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve – Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.
Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.
– Mit akarsz Csicsergő? Miben segíthetek?
– Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?
– Nagyon szívesen – mondta mosolyogva Gergő – úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?
– Ezt rád bízom – felelte Pepike – a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.
– Ezen ne múljon – mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.
Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.
Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.
Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.
– Nézd csak kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?
Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.
– Szebbek, mint újkorukban – kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.
Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:
– Köszönöm drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!
A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.
Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.
Marék Veronika: Első nap az óvodában
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
- Ui, ui - visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
- Nem akarok elmenni sehova! - kiabálta a vadmalac.
- Ó, ó, malackám! - nyugtatta a mamája. - Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
- Ui, ui! - sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
- Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
- Mama. mama, értem jössz, ugye?
- Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
- Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.
- Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
- Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
- Ui, ui - visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De... holnap újra elhozol, ugye?
- Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
- Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! - mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
Fésűs Éva: Pöttömke
Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.
Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.
Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.
Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:
- Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!
- Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.
- Télen. Amikor bezárjuk a mosodát.
- Mikor lesz télen?
- Mihelyt lehull a hó.
- És mikor hullik le a hó?
- Amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.
- Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.
- Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem!
- Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek.
-Szó se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti hangversenyre.
Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki:
- Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot?
Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik.
- Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája.
A kislány bólint:
- Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz. Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme:
- Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában!
- Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: - Te miért nem jársz óvodába?
- Az micsoda?
- Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk.
- Igazán?
- De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk.
- Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska.
- Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni.
Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett.
- Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. de valamit elfelejtettél az ajtóban.
Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda. A gyereke nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte:
- Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban. Leültette manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!...A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában.
- Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. A szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét. Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen éneke..Pöttömke elámulva hallgatta. Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája.
- Nos, hogy érezted magad az óvodában?
Pöttömke kihúzta magát:
- Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!
Gombaházikó tündére
Hol volt, hol nem volt, a nagy kerek erdő közepén volt egy picinyke gombaházikó, és ebben lakott egy tündér. Az volt a dolga, hogy vigyázzon az erdő, mező virágaira.
Szerette ez a munkát. A virágok mind egytől egyig hálásak voltak neki.
A tündér már kora reggel felkelt és minden virágot az összegyűjtött harmatcseppel megöntözött, és kifényesítette leveliket, hogy amire a napsugarak aranyló csókjakkal végigszaladnak, rajtuk elkészüljön a munkával.
Mindig dalolt és ezt a virágok nagyon szerették. A kis erdei virág nem győzött hálálkodni:
– Köszönöm kicsi tündér, hogy megint csodás dallal ébresztettél fel. Most már biztos, hogy szép lesz a napom.
A többi virág is örült a tündér dalának és egymással versenyezve illatoztak, amely odacsábította a méheket és más apró bogarakat. Így a tündér gyönyörű dalára felébredt az erdő és a mező.
Egyik nap szörnyű dolog történt. Amíg a kicsi tündér a dolgát végezte, eltűnt a gombaházikó. Amire visszament a hajnali munkájából hűlt helyét találta. Hiába kereste mindenhol, nem találta. Szőrén – szálán eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A kicsi tündér sírva lerogyott egy száraz falevélre és bánatosan pityergett.
– Mi lesz velem most? Hol fogok aludni éjjel? Hová menekülök be, ha jön a vihar? Bőrig ázok és megfázok. Megbetegszem és akkor ki fog vigyázni az erdő, mező virágaira?
Amint ott sírdogált egyszer csak mellélépett az üregi nyúl és mondta:
– Ne sírj, kicsi tündér. Ellakhatsz nálam. Megosztom veled hajlékomat. Jó tágas a földalatti lakhelyem.
A csöppnyi teremtés első hallásra megörült, de kis gondolkodás után szomorúan legyintett:
– Köszönöm, kedves üregi nyúl, de mi tündérek nem élhetünk a föld alatt. Az a manók lakhelye. A főtündér megtiltotta, hogy leköltözzünk oda.
– Sajnálom, pedig szívesen segítettem volna – sóhajtott egy nagyot az üregi nyúl és elszaladt.
Nemsokára egy kismadár ajánlotta fel neki a fészkét egy magas fa tetején.
– Te is nagyon aranyos vagy, kismadár, de hogyan menjek fel minden nap oda a magas fészekbe. Itt lent a földön kellene találnom lakhelyet. Az lenne a legjobb, ha meglelném a régi gombaházikómat.
Még sok állat próbálkozott, hogy segítsen a kicsi tündérnek, de egyik megoldás sem felelt meg. Mindegyikkel volt valami gond. Végül az állatok tanácskozni kezdtek, hogyan tudnának segíteni. Mindenki elmondta a véleményét, javaslatát és végül arra az elhatározásra jutottak, hogy építenek ugyanolyan gombaházikót, amely előzőleg volt.
Ez mindenkinek tetszett, és lázasan nekiláttak tervük megvalósításához. Csak az volt a baj, hogy sehol nem találtak megfelelő gombát. Már régóta nem esett és mindenki tudja a gomba növéséhez eső és jó meleg napsütés kell.
Mit tegyenek, hogy eleredjen az eső? Egy kis habozás után a sas jelentkezett, hogy felrepül a felhőkbe és megkéri a fellegek urát, hogy öntözze meg a környéket langyos esővel. Onnan még magasabbra repülve beszéljen a napsugarakkal.
Az erdő szélén az állatok hosszan integettek a sasnak és jó utat kívántak neki.
Sokáig repült a sas, mire megtalálta a fellegek urát. Türelmesen végighallgatta az állatok kérését, és azonnal útnak indította záporeső fiait.
– Siessetek, drágaságaim, jól öntözzétek meg az erdőt. Folyjon be az erdő legtávolabbi sarkába a víz, hogy a gombaspórái feléledjenek és a napsugarak hatására szép, nagy gombák nőjenek!
Záporeső fiúk teljesítve apjuk parancsát mindjárt elindultak, és egy fél óra múlva zuhogott az eső.
A napsugarak is siettek, hogy a gombák minél előbb kibújjanak az avar alól. Mire a sas visszaért az erdőbe, a pindurka egér jelentette, hogy lábacskái alatt valami megmozdult. Mindenki odasereglett, és örömmel látták, hogy egy gomba álmosan kipislantott a földből. Mintha ezt kérdezte volna:
– Mi ez a nagy kapkodás?
– A kicsi tündérnek nincsen háza, siess megnőni! Benned fog lakni nemsokára – válaszolta az őzike.
Ez tetszett a gombának is. Hiszen kitüntetés számára, ha ilyen fontos dologra kérik fel, de azért megkérdezte:
– Ki fogja kialakítani bennem a kicsi tündér otthonát?
– Ezen ne fájjon a fejed! – sietett válaszolni a harkály. – Majd én kivájom a konyhácskát, szobácskát, meg az éléstárat. A hód meg farag bele szép bútorokat.
Most már semmi akadálya nem volt, hogy a kicsi tündérnek újból legyen háza.
Mire visszaért a munkájából, állt is a gombaházikó, és talán szebb is volt, mint az előző.
Amikor a kicsi tündér meglátta örömében sírva fakadt és nem győzött hálálkodni barátainak.
Gyerekek, ha szüleitekkel elmentek az erdőbe gombát szedni, vigyázzatok nehogy véletlenül a kicsi tündér házát tegyétek a kosárba! Kérdezzétek meg inkább a felnőtteket szabad-e leszedni? Általában a felnőttek tudják, melyik gombába lakik a kicsi tündér?
Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye
A dinnyés bácsi Hajniék szomszédságában lakott feleségével, Terus nénivel. Szép házuk volt, üvegverandával, ahol a jégvirágos ablak mögött egész télen piroslott a muskátlik virága. Papagájaik is voltak. Hajni és húgocskája, Rita gyakran átlátogatott hozzájuk, hogy megcsodálják a virágok között röpködő madarakat.
Terus néni ilyenkor dinnyebefőttel kínálta a kislányokat. Nagyon szerették a cukorszirupban eltett dinnye édes, sárga kockáit és a befőtt sűrű levét. Olyan volt, mint a méz. Tavasz felé csodálkozva látták, hogy az üveges veranda párkányán véges-végig tejfölös poharak sorakoznak. Mindegyikben föld volt.
– Mi lesz ebből? – kíváncsiskodtak a kislányok. – Homokpogácsa?
A dinnyés bácsi nevetett.
– Nem homokpogácsa, hanem dinnyepalánta. Minden pohárba dinnyemagot ültettem. Nemsokára kikel.
Csakugyan, mire legközelebb átlátogattak, már minden tejfölös pohárban zöldellt egy-egy kis növényke: fényes, kerek levelű dinnyepalánta.
– Hogyan fér majd el a dinnye ebben a pohárban? – aggodalmaskodott Hajni. A dinnyés bácsi megnyugtatta:
– Addigra már sehol sem lesz a pohár. Mihelyt elmúlik az éjszakai fagyok ideje, kiültetjük a palántákat a kertbe.
A ház mögött nagy kert volt és ezt a kertet a dinnyés bácsi elejétől a végéig felásta. Nem volt benne sem homokozó, sem hinta, pázsit sem volt, csak szépen elgereblyézett, porhanyós föld. Mikor fölmelegedett az idő, ebbe a földbe kerültek a dinnyepalánták, jó messzire egymástól.
– Szegénykék, így nem tudnak beszélgetni! – sajnálkozott Rita. Hajni kinevette.
– Ó, te kis buta! A növények nem beszélgetnek!
– Legalábbis nem úgy, ahogyan mi! – mondta a dinnyés bácsi. – Mindenesetre szeretik egymás társaságát, annyi szent. És meglátjátok, pár hét múlva egészen közel kerülnek egymáshoz!
A jó idő beálltával a kislányok már nem jártak át olyan sűrűn dinnyés bácsiékhoz, mint télen. Óvoda után egész estig a kertben játszottak, hintáztak, pancsoltak. A kerítés lécei között átláttak a szomszéd kertbe, ahol a kis dinnyepalánták már megnőttek, hosszú indákat növesztettek, sok fodros-bodros levelet, és úgy befutották a kert minden talpalatnyi helyét, hogy a földet nem is lehetett látni.
Nyáron három hétre bezárták az óvodát. A z óvó nénik szabadságra mentek, a termeket kifestették. Erre a három hétre Hajniék szülei is szabadságot vettek ki. Elutaztak ahhoz a nagymamájukhoz, amelyik a Velencei-tónál lakott és mindennap strandra jártak. Lebarnultak, megnőttek, valamelyest úszni is megtanultak. Mikor letelt a szabadság, hazautaztak.
Tikkasztó meleg nap volt, a kislányok egész úton szenvedtek a szomjúságtól. Ittak ugyan szörpöket, fagylaltoztak is, de egyre szomjasabbak lettek.
– Már azt hittem, sosem érek velük haza! -panaszkodott édesanyjuk Terus néninek, aki az ablakból nézte megérkezésüket. Látta, milyen fáradt, elcsigázott a két gyerek, de még a szülők is.
– Tudok én erre orvosságot! – mondta mosolyogva. Négy jéghideg sárgadinnyét hozott nekik, mindenkinek egyet-egyet.
– Látjátok? mutatta a kislányoknak. – Ez lett abból a magból, amit a tejfölös pohárba ültettünk.
Hajnit és Ritát csak az érdekelte, hogy minél előbb ehessenek a dinnyéből. Alig várták, hogy édesapjuk fölszeletelje. Édes volt, mint a méz, illatos, zamatos.
– Ilyen finomat még életemben nem ettem! -mondta Hajni. Rita csak bólogatott, mert sajnálta az időt a beszédre, mikor dinnyét ehetett.
Mikor azonban pár hét múlva a dinnyés bácsi egy hatalmas görögdinnyét hozott nekik és megkóstoltatta velük a léket, kijelentették, hogy ez még a sárgadinnyénél is finomabb. Szinte itták, szürcsölték az édes dinnyelét. Azután egy-egy nagy szelet dinnyével kiültek a teraszlépcsőre. Azonnal megjelent egy darázs. Izgatott zsongással keringett körülöttük.
– Dinnyét akar enni! – mondta Rita. Hajni nevetett. – Tudja, mi a jó!
Egy darabka dinnyét letettek a lépcső szélére és nézték, hogyan lakmározik belőle a darázs. Azután azt figyelték, hogyan tisztálkodik: sorra törölgette mind a hat lábát, csápjait, szárnyait, s mikor már elégedett volt saját magával, elrepült.
– Az a baj, hogy nekünk is meg kell mosdanunk! – sóhajtott Hajni. Minden ujja ragadt. És bár a dinnyeevés után nemcsak mosdaniok, hanem zuhanyozniok is kellett, hónapok múlva is fölcsillant a szemük, ha eszükbe jutott a nyár első görögdinnyéje.
A vonuló madarak egyik része az időjárási tényezők miatt, míg másik részük öröklött, belső tényezők miatt költözik. A nem vonuló madárfajokat állandó madaraknak nevezzük.
A költözést a nappalok rövidülése, a táplálék mennyisége és a keltetéshez kedvezőbb hőmérséklet motiválja, amiért egyes fajok kontinenseket is képesek átrepülni. Az útvonalak genetikailag kódoltak, és tanulással is öröklődnek a generációk között. Tájékozódási pontként hegyláncokat, folyókat és jellegzetes széljárásokat használnak.
Költöző madarakról már háromezer évvel ezelőtt is készítettek feljegyzéseket. Az ókori görögök úgy vélték, hogy a madarak téli álmot alszanak valahol a Nílus folyó mentén, Afrikában. Ezt az elképzelést csak az 1900-as években cáfolták meg kutatók, miután párhuzamot fedeztek fel az évszakok változása és a madarak viselkedése között.
Miért vonulnak csoportosan?
A költöző madarak energiatakarékosságból repülnek csoportosan, a nagyobb testű fajok így 20 százalékkal több energiát spórolnak, mintha egyedül repülnének. A csoport nagyobb védelmet nyújt a költöző madarak vadászatára specializálódott ragadozók ellen is.
A madarak kétszer annyi energiát használnak fel- leszálláskor, mint a vándorút közben. A kutatók arra gondoltak, hogy a madarak az útmegszakítások idején valamilyen "energiatakarékos üzemmódba" kapcsolnak, hogy tartalékokat halmozhassanak föl az útra. Fölmerült a gondolat, talán éjszaka csökkentik a testhőmérsékletüket, és így tesznek szert többlet energiára.
Kutatók megfigyelték, hogy a kövérebb madarak testhőmérséklete kevésbé csökkent le, mint a soványabbaké. Az anyagcserét vizsgálva ugyanerre az összefüggésre jutottak. A nehezebb madarak kevésbé, a könnyebb madarak jobban lecsökkentették anyagcseréjük sebességét. Egyes madarak akár 30 százalékos energiamegtakarítást is elértek testhőmérsékletük éjszakai lecsökkentésével. Mivel a kis madarak úgy is képesek energiát megtakarítani, hogy összebújnak melegedni, feltételezik, hogy a vándormadarak mindkét stratégiát (összebújást és éjszakai lehűlést) alkalmazhatják azért, hogy minél rövidebb ideig kelljen megállniuk "tankolni", mielőtt folytatnák útjukat.
Gólya és fecske
A múlt héten a madarakról sokat beszélgettünk, most a költöző madarakról szeretnék nektek beszélni, ha nem is mindről. A fecskét és a gólyát mindannyian ismerjük és szoktuk is őket látni, ha utazgatunk Magyarországon. Ők nem maradnak itt télen, hanem elrepülnek, elköltöznek Afrikába, ahol meleg van olyankor is, amikor nálunk tél van, és ennivalót is találnak maguknak. Amikor látjuk, hogy érkeznek vissza, akkor már örülhetünk, hogy jön a tavasz. Itt aztán fészket raknak, illetve visszatérnek a régi fészkükbe, kijavítgatják, és kiköltik a tojásaikat. Mire ismét eljön a nyár vége, ősz eleje, a kis fiókák is megerősödnek annyira, hogy el tudjanak indulni a hosszú-hosszú útra szüleikkel.
Küldök nektek képet, amit én fényképeztem. A gólyafészkek nagyon magasan vannak, ezért a fiókákat már csak akkor látjuk, ha megnőnek annyira, hogy fel tudnak állni, vagy röpülnek már ők is. Ez a kép viszont egy állatkertben készült, ahol a gólyafészek nem a magasban volt, hanem lent, így láthatjuk a kis fiókákat.
A kis fiókákat a szülők etetik, ami bizony fáradtságos munka. Földigilisztát, rovarokat hoznak nekik felváltva a szülők. itt meg is nézhetitek, hogyan.
Itt hallhatjátok a gólya jellegzetes hangját, a kelepelést
Itt éppen kikel egy kis gólya fióka
A másik madár, amiről beszélni szeretnék, a fecske.
Ő is elrepül tőlünk nyár végén, ősz elején, és aztán tavasszal visszatér, kikölteni a fiókákat. A fecske sokkal kisebb madár, mint a gólya, így a fészke is jóval kisebb. Ők nem kémények, tetők, vagy villanyoszlopok tetejére építik a fészkeiket, hanem az ereszek alá. ( a házak teteje alatt futó csatorna, ami elvezeti az esővizet.) Ezt a képet is én készítettem, a kis fecskefiókák nagyra tátott csőrrel várják a szüleiket, akik a rovarokat, bogarakat hozzák nekik, amíg meg nem tanulnak ők is repülni.
Itt eteti a fiókáit
Itt hallhatjátok a hangját
Most már hamarosan el lehet menni kirándulni, hátha láttok is gólyát és fecskét.
Futómadarak
Ma olyan madarakról írok nektek, akiket futómadaraknak hívnak. Nekik is két lábuk van, szárnyuk, csőrük, tolluk, a fiókáik pedig tojásból kelnek ki, de sokan nem tudnak repülni közülük. Viszont mivel hosszú és erős a lábuk, igen gyorsan tudnak futni - ezért is hívják őket így.
Az őseik, akik nagyon régen éltek, azok még tudtak repülni, de mára már a szárnyuk annyira kicsi és gyenge lett, hogy nem emeli fel őket.
A STRUCCOT mindenki ismeri.
Ilyen a tojása. Természetesen ez is nagyon nagy, akár 1,5 kiló lehet. A héja olyan kemény, hogy feltörése nem egyszerű, fúrógép kell hozzá.
A strucc a legnagyobb ma élő madár és a leggyorsabb kétlábú állat a Földön,olyan gyorsan tud futni, hogy a városi autókat le tudná győzni. (72km/h) Repülni nem tud, de nagyon jól úszik. A lába olyan erős, hogy egy oroszlánt is meg tud ölni egy jól irányzott rúgással. Afrikában és Ausztráliában él, nálunk csak az állatkertben láthatjuk.
Sokszor összekeverik az EMUVAL.
Az emu a világ második legnagyobb madara. Ő is nagyon gyorsan tud futni, a városokban a kocsik mellet futna (50km/h) Jól úszik . Mint látjátok, a fióka csíkos. A tojása is különleges. Nem csak azért , mert nagy, azért is, mert zöld színű. Ausztráliában él, nálunk állatkertekben láthatjuk.
A NANDU is futómadár.
Őt is sokszor keverik a struccal, pedig kisebb, kecsesebb a struccnál. A nandu Dél -Amerikában él, nálunk őt is csak állatkertben láthatjuk. Gyorsan fut, és ami különleges, támadója elől cikk-cakkban menekül. A tojásai is jóval kisebbek, mint a struccé.
De van ám nekünk is egy futómadarunk, a TÚZOK.
Ez a madár a Magyar Madártani Egyesület címerállata, és veszélyeztetett állat. Jóval kisebb az előbbi állatoknál, ezért aztán ő repülni is képes, de erős lábaival futni is tud. az egyik ma élő legnagyobb madár, aki még tud repülni.
Fiókái pöttyösek.
A PINGVINEK
A pingvinek különös testalkatú madarak. A sarló alakú szárnyukat nem repülésre használják- hiszen az nagyon pici, el se bírná őket - hanem úszásra. Jobban is hasonlít a halak uszonyára, mint más madarak szárnyára. Mivel nincs térdük, nem tudnak leülni, ezért állva, a farkukra támaszkodva pihennek.
De nekik is két lábuk van, csőrük, és tojásból bújnak ki a kicsinyeik. 17 fajta pingvin él a Földön,és nem csak az Antarktiszon, hanem élnek pingvinek Dél-Amerikába, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új- Zélandon is.
A legnagyobb pingvin a császárpingvin, 40 kg is lehet a súlya.
Ez a tojása, amit az apa- a hím - a lábán egyensúlyoz, egy ott található bőrredőben. A költés alatt az anya megy le a tengerre táplálékért, az apa ezalatt nem vesz magához táplálékot. Aztán cserélnek, akkor az anya hordozza tovább, és az apa megy táplálékért. Amikor kikel a csibe, közösen gondozzák tovább.
Ők az Antarktiszon költik ki a tojásokat.
A legkisebb pingvin a kék pingvin.
Ezek a pingvinek Ausztráliában és Új-Zélandon élnek, és csak 1-1,5- kg a súlyuk. Ők költőüregben költik ki a tojásokat.
A Budapesti Állatkertben pápaszemes pingvineket láthatunk, decemberben keltek ki a csibék, ők is költőüregben. Itt egy videó róluk.
Ők szintén az Állatkertben sétálnak. Megfigyelhetitek, milyen viccesen imbolyogva mozognak a szárazföldön.
Így úsznak. Sokkal gyorsabban, mint ahogy szárazföldön lépkednek.
Ez a videó az aranytollú pingvineket mutatja, ahogy úsznak. Jól látszik, ahogy úszás közben kiugranak a vízből, majd vissza.
Melyik madárra gondoltam? - nem tud repülni, de gyorsan fut. - télen elrepül tőlünk, a csőrével érdekes , kopogó hangot ad. - repül is, meg ugrál is. - fészkét a háztetők alá rakja - messze-messze él tőlünk, a földön totyog, a vízben gyorsan úszik
Mese
Jávorkai Sára: Mese a kis gólyáról, aki félt a repüléstől
Élt egyszer, egy ház kéményén egy gólyacsalád. Gólyamama egy nagy, kerek fészekbe melengette három gyönyörű tojását. A gólyacsalád már izgatottan várta a kicsinyek érkezését. Egy szép napon, nagy sokára a csöppségek kikeltek. A szülők örömükben már táncolni tudtak volna. Az anyuka büszkén mutogatta a fiókákat a szomszédoknak. A pár minden nap nagy szeretettel gondozta őket. Mindig igyekeztek, hogy a csemeték jól érezzék magukat. A kis fiókák egyre csak nőttek és nőttek, amikor elérkezett a nagy nap. A szülők azt tervezték, hogy megtanítják a gólyácskákat repülni. Nagy dolognak számít ez a gólyáknál, hiszen vár rájuk a nagy utazás Afrika felé. Így hát az anyuka átrepült a szomszédos fa ágára és onnan hívogatta a kicsiket. A két kisgólya bizonytalanul, de minden bátorságát összeszedve átrepült anyjuk mellé, ahogyan tőle látták. Megörültek a sikernek és egyre többször lengették szárnyukat a levegőben. Végül már szinte tökéletesen tudtak repülni. De a harmadik, a legrémültebb nem mert kiugrani a fészekből. Mi van, ha nem tud a szárnyaival csapkodni és lezuhan? Testvérei észrevették kétségbeesett tekintetét. Lassan visszasiklottak hozzá és többször is biztatták, hogy nem kell félnie, nem fog leesni. Szeretettel segítettek neki. Végül a félős kisgólya odaállt a fészek szélére, és lassan elszámolt háromig. Lehunyta a szemét, és elrugaszkodott. Amikor a levegőben volt, elkezdett csapkodni szárnyaival. Kinyitotta a szemét, és csodálatos látvány tárult elé. Látta a sok fát, a kis patakot, és a többi gólyatársát, akik mind őt bíztatták. Miután szétnézett, leszállt anyukája mellé, a faágra. Testvérei és apukája is követték őt. Szorosan összebújtak. Ettől a pillanattól kezdve együtt készültek a nagy útra. Együtt minden akadályt legyőztek. Nem sokára megérkezett az ősz, és a gólyák mind elindultak úti céljuk felé, Afrikába. A félős gólya megtanulta, hogy a gyengéket mindig támogatni, segíteni kell.
A galambocska
(Katajev meséje nyomán írta Jékely Zoltán)
Reggel eső volt, szél fújt. A magas fenyők összevissza hajladoztak, s recsegve-ropogva ütődtek össze száraz ágaik. Az erdőben félhomály volt, s bokáig érő hideg víz fodrozódott a fű között. Verát és Palit nem engedték el sétálni. Egész nap a szobában ültek és unatkoztak. Egyszer csak hallják az ereszről: gur-gur-gur . . . Kihajoltak az ablakon, felnéztek a háztetőre, hát az ereszen ott látnak egy hófehér galambot. Ügy látszik, elmaradt a többitől, megázott, s a rossz idő elől behúzódott az eresz alá. Szépséges szép, hófehér galamb volt, a lábán patyolat nadrág, szeme udvara rózsaszínű, mint a korall. Csak járkált fel-alá az ereszen, fejét fürgén forgatta, nedves tollát tisztogatta, s közben így beszélgetett magában: — Gur-gur-gur!... Vera és Pali nagyon megörült a galambnak. Elkezdték szólongatni: — Tubi! Szépséges tubika! Gyere be hozzánk a szobába! Mézes búzát adunk neked! A galamb udvariasan válaszolt: — Gur-gur-gur ... De nem mozdult az ereszről, talán félt a gyerekektől. Az eső szaporábban esett: villámlott, dörgött az ég. Bejött anyuka, becsukta az ablakot, s azt mondta a gyerekeknek: — Egyétek meg az aludttejet, s aztán feküdjetek le! — Anyuka — szólt Vera — szeretnénk egy kicsit játszani a galambocskával. De anyuka így szólt: — Már későre jár az idő. Aludnotok kell. És hadd aludjak a galambocska is! De holnap korábban keltek, s ha jó Idő lesz, egész nap játszhattok vele! — Holnap bepólyázom! — mondta Vera. — Én befogom a kocsiba! — mondta Pali. — Én megfürdetem! — mondta Vera. — Én írni tanítom! — mondta Pali. S ki tudja, még mi mindent nem fogadtak volna, ha anyuka be nem jön, s nem szól: — Most már elég legyen! Tüstént aludjatok! Vera és Pali erre már csakugyan befordult a falnak, s megpróbált minél gyorsabban elaludni, hogy hamarabb legyen reggel... Reggel korán ébredtek. Már nem esett, s a szél sem fújt. A fenyőfák sem hajladoztak. Az erdőben vígan bujkált a napsugár, s a füvön ragyogott a harmat. Vera és Pali gyorsan felöltözött, megmosdott. Aztán futottak az ablakhoz, kinyitották, kihajoltak. De a galamb már nem volt ott az ereszen. Kifutottak a kertbe, keresték, kutatták, de sehol sem találták. — Hát ti mit kerestek? — kérdezte apa az ablakból. — Azt a szépséges szép, fehér galambot! Itt járkált tegnap az ereszen. — Fehér volt? Fehér nadrágos? Piros szemű? — kérdezte apu. — Az, az, pirosszemű! — mondta Vera. — Pirosszemű! — ismételte Pali is majdnem pityeregve. — Láttam biz én, meg is etettem kenyérmorzsával — mondta apa. — Itt volt még az előbb. Megreggelizett, s aztán elrepült. — Hová? — Arra a fenyőkön túl. Gondolom, haza... — Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége — görbült sírásra Vera szája. Még Pali is majdnem sírva fakadt. Lehajtotta fejét, s csak nézett, nézett a lába elé. Aztán hirtelen felkiáltott: -— Vera, mi ez? A földön egymás mellett két fehér tollacska feküdt, mint két hópehely. — Ezt a mi turbékoló tubikánk hagyta itt — szólt Vera. — Az egyiket nekem, a másikat neked. S az egyik tollacskát Pali tette zsebre, a másikat meg Vera.
Skolik Ágnes: Mese a fecskéről, aki nem tudott útra kelni
Meleg, nyárvégi este volt. A villanydróton fecskék ücsörögtek. Várták, hogy megérkezzenek a többiek, és közben a közelgő utazásról beszélgettek.
– Holnap el kell indulnunk. Hosszú út vár ránk – nézett a távolba Fecske Feri.
– Igen, ha nem fog esni az eső, útra kell kelnünk! – válaszolt Fecske Teri.
A többiek bólogattak, tisztogatták a tollaikat, gondolatban készültek a nagy repülésre.
Ahogy alkonyodott, egyre több és több fecske érkezett a villanydrótra; mint a kottás füzetben a kottafejek, úgy ültek a fényes, fekete tollú madarak a huzalokon. Volt köztük idősebb, volt fiatalabb, voltak idén született kisfecskék, de volt olyan fecske is, aki már évek óta megteszi az utat Afrika és Európa között, minden évben kétszer.
Lackó a szobája ablakából nézte a gyülekező fecskéket. A szemével követte őket repülés közben, majd figyelte, hogy melyik madár melyik drótra száll le. Egészen elbűvölte őt a csivitelő, fekete tollú madársereg.
– Anya, miért gyülekeznek a fecskemadarak? Vajon miről csivitelnek? – kérdezte Lackó az anyukáját.
– A fecskék ősszel elrepülnek Afrikába, és csak tavasszal, amikor már meleg lesz, akkor térnek vissza – felelte Anya. – Aztán itt tojásokat tojnak, felnevelik a fiókákat, és ősszel újra útnak indulnak.
– De hát Afrika nagyon messze van – gondolkodott el Lackó. – Vajon hány napig tarthat nekik oda az út?
Amint ezen gondolkodott, meglátott megint egy csapat fecskét, akik a vezetékek körül röpködtek. A madarak olyan gyorsan cikáztak, le és fel a levegőben, hogy Lackó alig bírta a szemével követni őket. Felültek a drótra, majd újra elrepültek, csiviteltek, hangoskodtak.
A kisfiú teljesen belefeledkezett a fecskék megfigyelésébe, amikor hirtelen egy autó jelent meg az utcán, pont akkor, amikor egy kisfecske alacsonyan az úttest felett repült! Az autó elütötte a kismadarat! Lackó felugrott a székről, szaladt ki a házból, hogy megnézze, mi történt a madárral. Amire az utcára ért, a kis fecske már próbált elrepülni, de nem tudott. Szerencsére nem történt nagy baj, lépegetni tudott, de repülni nem. Lackó a tenyerébe vette a kisfecskét, és kiabálni kezdett:
– Anya, anya gyere gyorsan, ez a kismadár megsebesült!
Ezalatt a dróton ülő fecskék is észrevették, hogy az egyik kis fecske nem tud felrepülni melléjük. Fecske Teri ijedten nézte, ahogy a kis fiókája próbálkozik a repüléssel, de nem sikerül neki.
– Mami, nem tudok repülni, segíts! – csivitelte ekkor a kis sebesült fecske. – Nem tudok veletek menni! – tette hozzá szomorúan.
Fecske Feri és Fecske Teri kétségbeesetten tanakodtak, hogy mi lesz most a fiókájukkal. Sajnos sebesült szárnnyal nem tud elrepülni velük Afrikába.
Közben kiért az utcára Lackó anyukája is. Megnézte, megsimogatta a rémült kismadarat.
– El kell vinni a madárkórházba, ott majd védett, meleg helyen lesz a télen, meggyógyítják, és jövőre utazhat ő is a többiekkel – mondta Anya, és már hívta is a madárdoktor bácsit.
– A pajtában van egy kis kalitka, szaladj be érte ! – kérte Lackót. – Teszünk szalmát és vizet bele, és indulunk a kórházba a madárkával.
– Rendben – felelte Lackó, és már szaladt is a kalitkáért.
– Hallottad? Valami kórházról, meg doktor bácsiról beszélgettek – kérdezte Fecske Teri a párját.
– Igen, hallottam. Remélem, sikerül meggyógyítani Fecske Tomi szárnyát! – sóhajtott Fecske Feri.
Időközben Lackó megérkezett a kalitkával, Anya óvatosan beletette a kismadarat, és indultak a kórházba. A fecskepár egy utolsó pillantást vetett Fecske Tomira, aki felnézett rájuk, és elköszönt tőlük:
– Jó utat nektek, remélem jövőre találkozunk!
A madárkórházban a doktor bácsi megvizsgálta Fecske Tomit.
– Szerencsére nincs eltörve a szárnya, csak egy kis zúzódás. Gyorsan meg fog gyógyulni, és tavaszra már el is felejti ezt a kis balesetet.
Lackó és Anya elköszöntek a kisfecskétől, és hazaindultak. Otthon a ház előtti villanyvezetékeken még mindig ott ücsörögtek a fecskék. Fecske Feri és Fecske Teri is ott ült a dróton, és figyelte a ház előtt leparkoló autót. Lackó, amikor kiszállt a kocsiból, felnézett a fecskékre, és így szólt:
– Elvittük a kórházba a kisfecskét, már jó kezekben van!
Telt-múlt az idő, Lackónak sokszor eszébe jutott a sérült kismadár. Egy alkalommal így szólt anyukájához:
– Anya, felhívjuk a madárkórházat, hogy megkérdezzük, hogy van a kismadár?
– Persze, kisfiam, rögtön felhívom a doktor bácsit – felelte az anyukája.
– Minden rendben van a kismadárral, már tud egy kicsit repülni is. Ha erre járnak, látogassanak meg minket! – válaszolt a doktor bácsi Anyu érdeklődő kérdésére.
Eljött a tél, aztán a tavasz is. Lackó az udvaron játszott, amikor csivitelésre lett figyelmes. Felpillantott az égre, és látta, hogy fecskék cikáznak az égen.
– Visszajöttek a fecskék! – kiabálta, miközben anyukájához futott, aki a veteményesben dolgozott. – Remélem a kisfecske és meggyógyult már….
– Emlékszel, mit beszéltünk meg a doktor bácsival? Ha meggyógyul a kismadár, akkor elhozza ide, és itt fogja szabadon engedni. Talán már napokon belül jelentkezni fog.
Így is lett. Amire az összes fecske visszaköltözött a faluba, Fecske Tomi is meggyógyult. A doktor bácsi elvitte Lackóékhoz, és együtt engedték szabadon, ott, ahol pár hónappal azelőtt a baleset történt. Fecske Tomi felrepült a villanydrótra, ránézett az emberekre, mintha megköszönte volna amit érte tettek, majd tovarepült a többi fecskével.
Néhány nap múlva Lackó nagy sürgés-forgásra figyelt fel az istálló környékén. A fecskék röpködtek be az istállóba, majd ki, és újra vissza. Fészket építettek!
Hamarosan a fészkek megteltek tojásokkal, pár hét múlva pedig már a kis csupasz fecskefiókák eleségért csiviteltek a szüleiknek.
A tavaszra nyár jött, az idén kelt kisfecskék is kirepültek, és ősszel a szüleikkel, nagyszüleikkel együtt várakoztak a villanydróton, készülve a nagy utazásra.
A fecskék között ott ült Fecske Feri, Fecske Teri, Fecske Tomi és az ő kis fiókái is. Együtt repkedtek a levegőben, együtt ücsörögtek a vezetéken, és másnap együtt keltek útra, Afrikába.
Osvát Erzsébet: A fecskerepülőtéren
A Nyár gondolt egyet és nagytitokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.
Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.
Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.
A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.
- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.
De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. „Talán ők is elköltöznek?” - gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.
- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.
- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.
Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:
- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.
Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.
Egyszercsak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.
- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.
De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kisérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.
A pingvin és a fóka
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a Jeges tenger legtávolabbi csücskénél élt egy pingvin család és egy fóka család. A pingvin és a fóka család gyermekei nagyon jó barátságban voltak, igaz, olykor-olykor veszekedtek egymással. - Én jobban tudok úszni! kezdte el az élcelődést az egyik napon a fóka gyerek. - Ez nem igaz! Én gyorsabb és ügyesebb vagyok nálad! – válaszolta sértődötten a pingvin. - Tudod mit? – mondta a fóka. – Versenyezzünk egymással! - Rendben! A mérkőzés időpontja legyen holnap délután, ússzunk az egyik jégtömbtől a másikig. - A győztes jutalma öt hal legyen – harsogta a fóka, - bírónak a jegesmedvét kérjük föl! A gyerekek ebben megegyeztek, békésen elváltak egymástól, és izgatottan várták a másnap délutánt. Másnap délután a Jeges tenger összes lakója a rajtvonalnál sorakozott. A fóka és a pingvin a rajthoz állt, a jegesmedve számolni kezdett: - Három, kettő, egy, rajt! Elindult a küzdelem, a szurkolók hangosan bíztatták a versenyzőket: - Hajrá pingvin! Hajrá fóka! Győzzön a jobbik! A fóka két pingvinhosszal vezetett, már majdnem beért a célba, mikor keserves sírásra lett figyelmes: - Jaj, jaj, beleestünk a vízbe, nem tudunk úszni! – hallatszott a távolból. A fóka hátranézett és látta, hogy a pingvin két testvérkéje esett a vízbe. Nem törődve a versennyel, gyorsan hátraúszott, hogy kimentse a bajba jutott kicsinyeket. Látta ezt a pingvin is, de számára fontosabb volt a győzelem, így úszott tovább a cél felé, ahová hamarosan be is érkezett. - Győztem! Én vagyok a győztes! – kiáltotta büszkén, de senki nem figyelt rá. Ugyanis a Jeges tenger minden lakója a pingvin gyerekek megsegítésére sietett. - Nem te vagy a győztes – mondta a medve, - hanem a fóka, aki a testvéreid megmentéséért lemondott a győzelemről. - Így van! Így van! Éljen a fóka! Kiáltották most már kórusban az állatok! A pingvin elszégyellte magát, rájött, a medvének van igaza, és megfogadta, soha többé nem fog ilyen önzően viselkedni. A győztesnek járó öt halat már ő maga adta át a fókának. Így volt, nem így volt, érdekes kis mese volt!
Mihail Pljackovszkij: Egy boldog nap
Élt egyszer két struccfióka: Fuj és Pfuj. Fuj rettentően válogatós volt. De testvére, Pfuj sem volt különb. Ama, a struccmama reggelire tejbegrízt főzött. Feltálalta a reggelit és elkiabálta magát: -Gyerekek! Kész a tejbegríz! Hogy mit válaszoltak erre a struccfiókák? - Tejbe? Fuj! - Gríz? Pfuj! Hazajöttek egyszer a kis struccok az iskolából, a táskát a sarokba hajították és rögtön leszaladtak a térre focizni. -Ideje megírni a leckét! - figyelmeztette őket Ama, a struccmama. -Megírni? Fuj! - A leckét? Pfuj! Ebéd után a struccmama megkérte a fiókákat: -Segítsetek elmosogatni! -A kanalakat? Fuj! - A villákat? Pfuj! - Akkor viszont tanuljátok meg a verset. - Megtanulni? Fuj! - A verset? Pfuj! És így ment ez minden áldott nap. Azt hiszem most már sejtitek, miért hívták a struccfiókákat Fujnak és Pfujnak. Egyszer Ama, a struccmama úgy döntött, hogy ráncba szedi a csemetéit. -Képzeljétek! - mondta a gyerekeknek. - Kaptam egy filmszerepet. Igaz, hogy nem főszerepet, de ez nem fontos. A vonatjegyet meg is vettem. Három nap múlva jövök vissza. -És mit csinálunk nélküled? - szeppent meg Fuj. - És ki főz majd nekünk? - rémült meg Pfuj. - Ugyan, már egészen nagyon vagytok. Boldogultok magatok is. A kenyér, a rizs, a kávé a szekrényben van, a vaj és a sajt a hűtőgépben van. Megjegyeztétek? Hát akkor én indulok is. Szervusztok! Ama, a struccmama a nyakába akasztotta az útitáskáját és elindult, pedig nagyon sajnálta, hogy egyedül kell otthon hagynia csemetéit. A struccfiókák nekifogtak a munkának. Fuj tejbegrízt főzött, de néhányszor odaégette. Pfuj krumplit sütött, de az meg belül kicsit nyers maradt. De hát éhesek voltak, és így megették, amit főztek. Megették az odakozmált tejbegrízt és a sületlen krumplit. És egyikük sem fintorgott. Fuj nem mondta, hogy " Fuj!". Pfuj pedig nem mondta, hogy "Pfuj!". De kinek is mondták volna? Először persze nem voltak hajlandók elmosogatni. De amikor elfogytak a tiszta tányérok és kanalak, bizony csak rákényszerültek. Ráadásul még a televízió is elromlott. Így esténként, hogy meg ne haljanak az unalomtól, a struccfiókák verseket olvastak. Meg is tanulták a verseket könyv nélkül. Három nap múlva struccmama hazaérkezett, és rá sem ismert a fiókáira. - Ne főzzek neked tejbegrízt? - kérdezte a mamáját Fuj. - Süthetek neked krumplit is - ajánlotta Pfuj. Ama a struccmama nagyon meglepődött, aztán így szólt: - Rendben van. Készítsetek valami ennivalót. Egy kicsit megéheztem. De van itthon tiszta tányér? -Minden tányér tiszta!- mondta büszkén Fuj. - És a kanalak... meg a villák is tiszták! - tette hozzá Pfuj. Igaz, hogy a krumpli most sem sült át egészen, és a tejbegríz is egy cseppet odakozmált, de mamájuk jóízűen falatozott, és megdícsérte a kis struccokat: -Derék legény vagy Fuj! Derék legény vagy te is Pfuj! Aztán pedig Fuj elmondta kívülről azt a verset amit az olvasókönyvből tanult meg. És egyszer sem hibázott: A tejbegríz csudajó, h van rajta kakaó. Íze finom, szaga remek, Ezt szereti a struccgyerek!
Pfuj egyszer ugyan megakadt a versmondásban, de hangosan és szépen mondta a verset: Miért olvas sok szép könyvet kisegér és struccgyerek? Világos ez kérem szépen: fajankók ne legyenek!
Ez volt Ama struccmama életének legboldogabb napja.
Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?
(Indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)
A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó.
Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.
- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
- Ülj csak a lábamra - biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.
- Rajta, komámuram, csak előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!
Mozgás
Most a Tornázz a plüssöddel sorozatból küldök nektek egy részt.
Ez pedig egy ujjaitokat megtornáztató mondóka.
Ez pedig a Mary Poppins film egy dalára torna John Jacobsonnal, akitől már küldtem nektek tornát. Angolul van ugyan, de érthető, ha figyeltek a mozdulatokra.
Dóri néni, a maci csoport óvónénije az udvaron járt, és azt fedezte fel, hogy egy gyönyörű szép örvös galamb pár fészkelt a fenyőfára. Íme néhány kép a hímről (fiúgalambról). A lánypárját, a tojót sajnos nem sikerült lefotóznia, mert nagyon be volt bújva a fenyőágak közé, alig vette észre, és nem mozdult. Lehet, hogy a fészkén ült? A hím viszont állandóan elröpült, majd visszaszállt a fenyőfára. Néha a hársfán is megpihent…
"Látjátok, ilyen csodálatosak a szárnyaim”
„Kukucs, itt vagyok!”
„Tollászkodom egy kicsit…”
„Még gallyat gyűjtök a
fészekhez…”
„Itt is van!”
„Most már megpihenek kicsit! Vár a párom!”
„Amikor újra jöttök óvodába remélem találkozunk!”
KÖSZÖNJÜK DÓRI NÉNI!
A madarak egy kedves képviselőjét láthatjátok-hallhatjátok az egyik felvételen- egy cinkét.
Jól megfigyelhetitek a madarak fő jellemzőit
- két lábuk van
- szárnyuk van
- toll borítja a testüket
- csőrük van
A másikon-hát azt sajnos nem tudom, de olyan szépen dalol, hogy öröm hallgatni.
Küldök egy saját videót, ahol daru vonulást láthattok.
Az Európa északi mocsaraiban fészkelő darvak az Észak-afrikai telelőterületekre tartó útjuk során néhány hétre minden évben megállnak pihenni a Hortobágy és a Dél-Alföld pusztákkal övezett nagy tavain. Azért itt, mert ezeknek a gólyánál is nagyobb madaraknak olyan sekély vizű, háborítatlan éjszakázóhelyekre van szükségük, melyekről nappal kijárhatna táplálkozni a gyepekre és tarlókra.
A daru az 1910-es években még költött Magyarországon (utolsó fészkelését a Fonyód melletti Nagy-berekben jegyzeték fel), majd a fészkelő-állomány eltűnését követően néhány ezer példányos őszi és tavaszi vonulóként jelent meg nálunk évről-évre. Az 1980-a évektől ugrásszerűen nőtt a Tiszántúlon megpihenő darvak száma, ami az utóbbi évben akár a 100.000 példányt is meghaladhatja. Napjainkban növekszik az áttelelő és átnyaraló egyedek száma is, így jó esély van ara, hogy a közeljövőben ismét hazánkban költő fajként tartsuk számon.
Az őszi daruvonulás azért különleges jelenség, mert ezek a gólyánál is nagyobb madarak nem egyszerűen átrepülnek az országon, hanem legalább egy-másfél hónapig itt is maradnak (tavasszal viszont a költési izgalomban lévő madarak nem vagy csak rövid időre állnak meg nálunk). Eközben a százezernyi madár naponta kétszer rendkívül látványos keretek között szárnyra kel, hajnalban a táplálkozó-területekre tartva elhagyják a tavi éjszakázóhelyeket, este pedig visszatérnek ide.
Valamikor réges-régen, amikor az állatok még értették egymás beszédét, nagyon szomorú életük volt a sünöknek. Sokkal, de sokkal kisebb volt a termetük, rózsaszín hátukat ritka, puha szőr fedte. Formájuk is igen mókás volt hosszú orruk miatt, melynek vége inkább hatalmas cipőgombra emlékeztetett. Szegényeket prédának tekintete minden nagyobb állat. Színük miatt rejtőzködni sem tudtak, így sokszor még a madarak is megtámadták őket. Egymást sem tudták megvédeni, mert a felnőtt sünök már csak magányosan éltek. Csupán a hasonlóan apró termetű egérke nem bántotta, gúnyolta őket.
Folyton éhesek voltak, mert nappal nem merészkedtek elő rejtekükből. Éjszaka jártak élelmet szerezni. Mivel rosszul láttak, nem jártak ki a nyílt mezőkre. Bokrok alatt, falak mellett, kerítések tövében közlekedtek nagy óvatosan. Be kellett érniük az ott fellelt rovarokkal, csigákkal. Hogy télen ne éhezzenek, igyekeztek átaludni a téli hónapokat. Történt egyszer, hogy Samu – így hívták a mi hősünket – még naplemente előtt előmerészkedett szállásáról, mert igen finom csemege – vadkörte – illatát érezte remek szaglásával. Gondolta, megszerzi, jó lesz az éléskamrába. Szeptember vége lévén szorgalmasan gyűjtögetett már.
Egy hatalmas vadgesztenyefa alá ért. A fa már bőven hullajtotta termését, ő is készült a téli pihenőre. Egyik óriási tokja éppen Samu előtt csapódott a kemény talajra. Abban a pillanatban ketté is vált, s a fényes, barna mag messzire gurult belőle. Igen ám, de a nagy lendülettől a szúrós burok egyik fele Samu hátán kötött ki. Teljesen beborította a kicsi sünt, aki ijedtében a földhöz lapult.
Maga sem tudta, mennyi időt töltött a sötét burok alatt, mikor meghallotta, hogy valaki közeledik. Megismerte a szagáról: a róka volt az, az őt folyton gúnyoló, üldöző róka!
– Mi lesz most velem? – gondolta szorongva. – Most aztán végem, így nem menekülhetek! Szíve hevesen vert, még jobban összehúzta magát.
A róka hamar felfedezte a kupacot. Érezte, hogy ott a sün lapul, de hiába piszkálta, szimatolta, a burok úgy rászorult Samura, hogy nem fért hozzá. Végül mérgében nagyot csapott a kupacra. De abban a pillanatban fájdalmasan fel is üvöltött. A szúrós tok egyik tüskéje mélyen a talpába fúródott. Úgy bicegett el onnan, sorsára hagyta Samut. A kis sün, hátán a védelmet nyújtó tüskékkel, csak késő éjjel ért haza. Attól fogva mindig azzal járt el élelmet szerezni, már senki nem tudta bántani. Mire eljött a tél, és telepakolta kamráját, a tok annyira összeszáradt, hogy levált a hátáról. Szerencsére nem kellett többet kimozdulnia a farakás alól, ahol vackát kialakította.
Azon a télen Samu folyton a tüskékről álmodott. Minden álom fohászkodással végződött: – Bárcsak igazi tüskék nőnének a hátunkra! Mivel nem volt önző, és vágyát az összes sün nevében sóhajtotta el, az Álomtündér teljesítette kívánságát. Tavasszal minden sün arra ébredt, hogy hátát fehér-barna tüskék fedik a puha szőr helyett.
Így esett, hogy az idők folyamán a nagyobb ragadozók megtanulták tisztelni a tüskés hátú sünöket. Azok meg mertek nagyobbra nőni, hisz már nem féltek, hogy meglátják őket. Persze, azért a béke kedvéért még ma is este, sötétben járnak vadászni. No, és a téli hónapokat is álomban vészelik át farakások alatt, gyökerek között vagy az avarkupacokban összegömbölyödve.
Az eltévedt kisveréb (angol mese)
A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe-? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
De én csak azt tudom mondani; hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa. A kis veréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél-e a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... - mondta a galamb.
A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg; uhuuu - mondta a bagoly. Besötétedett, hideg lett, a kis veréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Befogadlak, megetetlek; melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.
Benedek Elek: A kis veréb
Hallgassatok ide, gyerekek, egy verébről mondok mesét mostan. Egy csöpp verebecskéről, aki akkora volt, mint a hüvelykem, tán annál is kisebb. Bizonyosan a liliputi országból repült át hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren is keresztül Magyarországba s ott is a Zsuzsikáék udvarába. Jaj, hogy örült Zsuzsika, mikor ez a csöpp verebecske oda röppent az ő ablakába! Mit gondoltok, mit tett a kis madárka? Pici csőrével megkopogtatta az ablakot s aztán elkezdett csiripelni. Zsuzsikának úgy tetszett, hogy a verebecske mind azt csiripeli:
Csirip, csirip, csip, csip, csip,
Csíp a hideg, csíp, csíp, csíp!
Bezzeg hogy csípte szegénykét a hideg. Olyan volt az egész udvar, a házak, az istállók, mintha csak fehér vászonnal lettek volna beterítve. Az eszterhajról olyan hosszú jégcsapok csüngtek, mint egy-egy fűzfavessző. Szegény verebecske csak úgy reszketett a nagy hidegtől s talán az éhségtől is. Nem is hagyta Zsuzsika sokáig csipegni a reszkető verebecskét, hanem szépen kinyitotta az ablakot, aztán édes szavakkal bíztatta vendégét:
Úgy, úgy, csöppöm, gyere be,
Jó meleg van ide be.
Szegény verebecske bizony nem kérette magát: huss! Beröppent a szobába, egyenesen a Zsuzsika asztalkájára. S hogy leült az asztalkára s egy kicsit nekimelegedett, ismét elkezdett csipegni:
Csirip, csirip, itt vagyok,
Nem félek, hogy megfagyok.
Csirip, csirip, csip, csip, csip!
Adj ennem is egy kicsit!
Igen, bizonyosan ezt csipegte, legalábbis Zsuzsika ezt vette ki a csipegésből. Kedvesen összecsücsörítette ő is pici szájacskáját s visszafelelt a verebecskének:
Csirip, csirip, csip, csip, csip,
Várj, madárkám, egy kicsit!
S azzal Zsuzsika kiszaladt a szobából. Egy szempillantás múlva már visszajött, markában egy csomó piros búzaszemmel. A kis verebecske már jó előre tátogatta csőröcskéjét, emelgette szárnyacskáját, ugrált-bugrált jókedvében. Azt se tudta szegényke, mit csináljon, hisz olyan rég nem látott már búzaszemet. Nem bizony a jó meleg nyár óta. – No, éhező kis madárkám – szólt most Zsuzsika s elhintette az asztalon a pompás búzaszemet –, itt az uzsonnád, egyél, amennyi csak beléd fér. Nyomban visszafelelt a verebecske:
Csirip, csirip, van eszem,
A búzát én megeszem!
– Egyél, egyél, verebecském, – bíztatta Zsuzsika s egész szívéből gyönyörködött a kis vendég lakmározásában. Aztán nézte, nézte, sokáig nézte a csöpp madárkát. – Furcsa-murcsa – mondta Zsuzsika –, sohasem láttam ilyen csöpp verebecskét, pedig már sok verebet láttam. Vajon honnét kerülhetett ide? S a csöpp verebecske, mintha megértette volna a Zsuzsika beszédjét, félbehagyta az uzsonnázást s azt csipegte, csiripelte:
Csiribiri, messzirűl,
Csipp, a világ végirűl.
No lám – tapsolt Zsuzsika –, úgy hát láttad a nagymamát is? Mindjárt megfelelt a verebecske: – Csip, csip, még a nagyapát is! Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy Zsuzsikáék messzire laktak nagymamáéktól, nem is tudom, hány mértföldre, lehet talán hét mértföldre, lehet az is: hetvenhét mértföldre. Úgy ám! Aztán tovább folytatta a lakmározást a kis verebecske. Egy szempillantás, két szempillantás… kopp! egy búzaszem sem volt az asztalon. De meg is telt a verebecske bögye úgy, hogy még egy búzaszem sem fért volna belé. Jól is lakott, föl is melegedett, most már repülhetett tovább. Ismét csipegni kezdett a verebecske. Vajon mit csipeghetett? Gondolom, hogy ezt:
Csirip, csirip, elröppenek,
Köszönöm a kenyérbelet.
Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. Búsan kérdezte: – Hát már elmégy, verebecském? Ugye eljössz máskor is? Felelt a verebecske: – Csirip, csirip, százszor is! Zsuzsika megcirógatta meleg szárnyacskáját a kis verébnek, aztán kinyitotta az ablakot. – Hát eredj, csak gyere vissza! – Csirip, csirip, vissza, vissza! S elröpült a verebecske, ki tudja, merre. Hanem másnap visszajött. De még harmadnap is. Meglátogatta Zsuzsikát mindennap egész télen át. Igen, egész télen át. Mikor aztán elment a hó, rügy fakadt a fűzfán, a verebecske egy szép napon azt csipegte Zsuzsikának:
Csirip, csirip, elröppenek,
A kis veréb el nem feled!
Kérdezte Zsuzsika: – Hová, hová, verebecske? – Csirip, csirip, nagymamához. – Az én édes nagymamámhoz? – A te édes nagymamádhoz. – S mit mondasz majd nagymamámnak? – Nincsen párja Zsuzsikának. Ezt csipegte, csiripelte a kis verebecske s aztán elröpült sebesen, akár csak egy fecske. Repült, repült hegyeken-völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül s addig repült, míg nagymamáék házához nem ért. Ott leszállt a nagymamáék ablakára. Ott ült éppen nagymama is, nagyapa is az ablaknál. S a kis verebecske megkopogtatta az ablakot, aztán torkaszakadtából elkezdett csipegni. Elcsipegte, csiripelte százszor is: nincsen párja Zsuzsikának.
Nincs, nincs, nincs,
Olyan drága kincs!
Azzal elrepült s meg sem állott a liliputi országig.
A bátor tengelice
Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos szél kavarta a havat, egyik-másik madár röptében fagyott meg. A rémült madarak a falu templomának eresze alá gyűltek: az erdőben már nem lehetett kibírni.
Mindegyik sírt, jajongott, annyira fázott. Akkor a sas, a madarak királya így szólt:
- Nincs mit tennünk, tüzet kell lopnunk valahol. Az emberek az égből lopták a tüzet. Megtehetjük mi is. - Helyes! Jól beszél! Igaz! Bölcs beszéd! – csiripelték, csipogták, károgták, vijjogták mindenfelől az összesereglett madarak.
Igen ám, de ki lopjon tüzet az égből? A sas azt bizonygatta, hogy ő király, ő nem lophat. A nagy madarak mindenféle kibúvót kerestek: egyiknek lefagyott a szárnya, a másik sántít a bal lábára, a harmadiknak hiányzik egy farktolla, a negyediknek… már nem is tudom, mi baja volt.
A sas úgy döntött, hogy valamelyik apró madárnak kell erre a nagy feladatra vállalkoznia.
De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni tud, lopni nem. A többi is mondott valamit, hogy ne neki kelljen mennie.
Akkor előállt a tengelice, és félénken mondta:
- Én szívesen elmegyek, csak ne veszekedjetek.
El is indult. Szállt egyenesen föl az égbe, szállt sokáig, végre a nap közelébe ért. Majd megsült szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tüzes napsugarat a csőrébe nem fogott. Majd megvakult a fénytől, a tolla pedig leperzselődött a forróságtól. De nem hagyta magát, vitte a didergő föld felé a napsugarat.
A madarak gyülekezete már messziről érezte, hogy közeledik a tengelice az égi tűzzel. Érezték mindnyájan, mert enyhe szellő lebbent, világosabb lett a mennybolt, csöpögni kezdett az eresz, megrokkant a hó. Mire a tengelice leért a földre, már nyílni kezdett a hóvirág, és a fű is nyújtogatta friss zöldjét az ég felé.
A madarak nagy örömükben, hogy nem kell már fagyoskodniuk, észre sem vették a tengelice csupaszságát. Csak a szarka látta meg.
Menten csörögni kezdett, a kis madarak meg a tengelice köré gyűltek, és gyorsan felöltöztették. A pirók is adott neki egy tollat, a sárgarigó is. A feketerigó sem sajnált tőle egy farktollat, a vörösbegy pedig sapkát adott neki.
Alig akadt madár, aki ne ajándékozott volna legalább egy kis tollpihét a hős madárnak, aki megmentette őket a fagyhaláltól. Végül pedig, mikor már szépen felöltöztették, zengő kórusban dicsérték meg tettét.
Azóta a tengelice minden tél végén lehozza csőrében a napsugarat, és tavasz lesz a földön. És azóta olyan furcsa a ruhája: bíborszínű a sapkája, és folt hátán folt a köpönyege.
Szepesi Zsuzsanna: A nagyvárosi csoda
Történt egyszer, tán nem is olyan régen, hogy egy hatalmasra nőtt város égig érő házai közül kezdtek eltünedezni a fák, bokrok, növények. Az emberek eleinte észre sem vették a változást, csak rohantak napi teendőik után. Léptük alatt kopogott a betonjárda, az úttest aszfaltján autógumik csikorogtak. A hatalmas áruházak alaktalan csarnokában, a művirágok között és a fényt ontó neonlámpák alatt fel sem tűnt nekik, hogy már alig cirógatja arcukat a nap sugara vagy a májusi szellő. A folyton pöfögő járművek zaját is annyira megszokták, hogy a madárdal, a tücsök ciripelése már nem is hiányzott nekik. Siettek, mindig csak siettek. Ebédjüket egy gyorsétterem pultjánál bekapták, aztán futottak vissza munkájukhoz. Este meg örültek, ha hazaérve már semmire sem volt gondjuk.
Ennek a zajos, zsúfolt betonrengetegnek a legeldugottabb zugában egy zsebkendőnyi parkocska várta szorongva, hogy beteljesüljön az ő sorsa is. Már csak néhány kókadozó bokor, ágait a kósza szélben bánatosan lengető fa, és a megkopott gyepszőnyeg alkotta zöldjét. Lakói sem igen akadtak már. Csupán egy magányos gerle, néhány sün, egy-két madárka tengette ott az életét. Pihenést szolgáló pad is már csak egy árválkodott benne, az is igen kopottan.
Pedig hajdan de pompás liget volt ez! Bizony, a fákon mókusok is ugrándoztak, s alaposan elfáradtak, mire egyik végéből ellátogattak a másikba. Aztán hol innen, hol onnan csíptek el földjéből a házaknak, szakítottak ki egy-egy részt területéből az épületek sorának. Lassan zsugorodott szegény, és a mókusok is rég elköltöztek belőle. Ez a néhány állatka nem is emlékezett a park fénykorára, ők már ebbe a szűkös világba születtek. Most azonban ők is elvágytak egy dúsabb zöldbe, egy üdébb világba. Zavarta őket a város zaja, fojtogatta torkukat a kipufogógáz, riasztotta kis szívüket a rohanó világ.
Éppen az öreg hárs alatt gyűltek össze, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Hová, merre merészkedjenek, hiszen a gyepen túl a világ számukra csupa veszélyt rejtett. Már csak a rigókra vártak, mert tőlük függött az indulás. Az ő kis fiókájuk még nem volt készen a nagy útra.
Ekkor történt a tragédia. A siető rigómama egy pillanattal hamarabb indult, mintsem párja leszállt volna a fészekre. Az izgága kicsi pedig anyja után nyújtózott, és zsupsz! Kipottyant a fészekből. No, lett nagy riadalom, keserves csipogás, jajgatás. A tehetetlen szülők kétségbeesve röpködtek a kicsi fölött. Odarohantak a többiek is, de segíteni ők sem tudtak.
Ez a kétségbeesett rivalgás riasztotta fel a szomszédos tömbben lakó egyik kisfiút. Az ablakhoz szaladva kíváncsian leste, mi lehet a szokatlan lárma. Aztán felfedezte. Felrántotta tornacipőjét és leszaladt a picinyke zöldbe. Nem kellett sokat keresgélnie, hamar felfedezte a baj mivoltát. Mivel csak néhány fa árválkodott ott, a fészket is hamar meglelte. Nosza, fogott egy botot, odatartotta a rigócska elé, aki felugrott rá, és már kapaszkodott is fölfelé. Csak akkor nézett körül, mikor már az elárvult fészekbe tette a riadt madarat. Érezte, milyen jó a zöld lomb között. Milyen jó is volt fölmászni a fára! Még a levegő is más volt ott. Kicsit mélázgatott még a vastag faágon lovagolva, figyelte az izgatott állatkákat. Nem is tudta, hogy itt laknak köztük ezek a kis élőlények.
Nagy elhatározással ereszkedett le a fáról. Neki is fogott a munkának rögtön. Ásott, gereblyézett, locsolt.
Kezdetben nem ügyeltek rá az arra lakók, de hamarosan társai is akadtak. Egyre többen szépítgették, gondozták a parkot. Az újonnan ültetett virágok csodaszép színekkel tarkálltak. A fák, bokrok dús lombbal, üde zölddel hálálták meg a gondoskodást. Egyre több madár rakott fészket a lombok közé, aztán megtörtént a csoda: egy mókuspár is lakóhelyül választotta a szépségessé tett parkot.
Így esett, hogy e kislegény szorgos munkával, kitartással, gondoskodással és rengeteg szervezéssel megmentette a parkocskát. Mire felnőtté vált, megnőttek az akkor ültetett csemeték, bokrok is. A dús lombú fák alatt, az egyik padon üldögélve büszkén mutatott fel az öreg hárs koronájára, és elmesélte fiának a régi történetet.
A parkot övező házak nyitott ablakain nyári estéken virágillat szökött be, hajnalban pedig vidám madárcsicsergés. A régóta ott élő emberek olyankor elcsodálkoztak, hogyan is tudtak oly sokáig meglenni az orgona, a hárs édes illata és a kismadarak dala nélkül.
Fésüs Éva: Cinege Miki
Tegnap egy kékfejű cinege szállt az ablakomra.
- Csin-csitt! Csin-csitt! - szólt be kedvesen. - Cinege Miki vagyok, és azért jöttem, hogy meséljek valamit. Meghallgatod-e?
- Hogyne hallgatnám, cinegemadár! Be is eresztelek, napraforgómaggal meg is kínálllak.
- Jó, de akkor előbb küldd ki a cicát, mert attól nagyon félek. Tavaly télen borzasztó kalandom volt egy cirmossal. Széttépett volna, ha nincs ott Sanyika!...
Így tudtam meg Cinege Mikitől, hogy van valahol egy szöszke fejű, nagyon jószívű kisfiú: Sanyika. Ez a kisfiú annyira szereti a madarakat, hogy télen tökmagot fűz fonálra, fél diócskákat kötöz zsinegre, és kiakasztja nékik a faágra. Így a torkos verebek nem férnek hozzá, de a hasznos cinegék, mint megannyi ügyes, szárnyas tornász, hintázva is megeszegetik az eleséget.
Sanyika gondoskodása nélkül nagyon sanyarú sorsuk lett volna. A hó minden nekik való élelmet elborított. Sokan majdnem éhen pusztultak, a dermedt kis Cinege Mikit pedig macska körme szaggatja szét, ha Sanyika idejében meg nem menti.
Később, amikor már tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, és a madarak fészekrakásra gondoltak az erdőben, Cinege Mikinek eszébe jutott, hogy ő most is meglátogatja Sanyikát. Felkerekedett hát, és vidáman röppent az ablakára. Huncutkodva kocogtatta meg az üveget, de a házból csak a doktor bácsit látta kijönni!
- Jaj! - dobbant meg a szíve. - Itt valami baj történhetett!
- No, azért nem kell megijedni! - mondta a doktor bácsi Sanyika édesanyjának. - Most már meggyógyul a kisfiú. Hanem a nyáron nagyon sok piros almát kell ennie, hogy megerősödjék!
Milyen szerencse, hogy éppen almafa áll a kertjükben!
Cinege Miki elégedetten látta, hogy már nem kopárak az almafa ágai.
Duzzadó rügyecskéket ringatott rajtuk a tavaszi szél. Az iménti ijedség után rá is szállt a fára tollászkodni, s hát, uramfia, egyszer csak mit hallott!?
Halk mozgolódás támadt a bomladozó levelek között. Ezernyi zöld hernyó kezdett nyüzsögni az ágak hajlásaiban, és egy repedésből kikukucskált a csúf, kövér vezérhernyó.
- Támadás! - sziszegte. - Megkopasztjuk az almafát!
- Megkopasztjuk! - adták tovább egymásnak az alattomosan neszező hangocskák.
Cinege Miki azt hitte, káprázik a szeme, cseng a füle.
- Jaj - gondolta, még ha egy nap ezer kukac fér is a begyembe, akkor sem győzöm őket egyedül megenni. Márpedig Sanyika almafáját tönkretenni nem hagyom!
Megfordult hát, és szélsebesen repült vissza az erdőbe, fellármázni az egész cinege-rokonságot. Csak el ne késsenek!...
Az almafán már megindultak az öreg araszolók felmérni, hogy milyen hosszúak az ágak, és nyomukban gyűrűzni, hemzsegni kezdett a falánk hernyósereg. Sokan fonálon ereszkedtek alá a kiszemelt rügyecskékre, s nem maradt tenyérnyi hely, amit el ne leptek volna. Szegény almafa tehetetlenül sóhajtott.
A vezérhernyó hátán úgy meredeztek a szőrpamacsok, mint megannyi harci bokréta.
- Rágni! - vezényelte, azután eleresztette magát, és rápottyant a legdúsabb ágra. Csámcsogva akarta bekapni az első rügyfalatot, amikor hirtelen éles kis madárcsőr koppant a hátán. A következő pillanatban egész felhőnyi cinege csapott le az almafára. Kékcinegék, barátcinegék, kedves kis búbosok, mind eljöttek!
Lett is haddelhadd! A vezérhernyó bevándorolt Cinege Miki begyébe. A szemfüles madarak minden hernyót nyakon csíptek. Még a fakéreg alá is benéztek, hogy hírmondó se maradjon belőlük. Bújt az ellenség, ahogy csak tudott! Összezsugorodtak, zöld rügynek, összesodródott falevélnek álcázták magukat, de a cinegék elől így sem menekülhettek meg. Néhány óra alatt megtisztították az almafát a veszedelmes kártevőktől.
Így hálálták meg Sanyika jóságát, aki a nehéz, téli időben sem feledkezett meg róluk.
Termett is a nyáron annyi piros alma azon a fán, hogy még nektek is jutott volna belőle egy kosárra való.
A csodálatos cinege
(Olasz mese, átdolgozta Végh György)
Élt valahol fent, a messzi hegyekben egy bányász, akinek már régóta nem volt munkája, s ezért madarászásra adta a fejét. Legtöbbször vele ment legkisebb fiacskája, a tízéves Peti is. A kisfiú egyszer kora hajnalban egyedül ment ki az erdőbe, és elbújt egy bokorban. Nem kellett sokáig várakoznia, mert honnan, honnan nem, hirtelen egy cinege szállt a lépvesszőre, s mintha az lett volna a leghőbb vágya, hogy a kisfiú azonnal megfogta, még csak szabadulni sem próbált a gyerek simogató kezéből.
Vígan fütyörészve ment Peti haza, vállán a hálóval, de a cinege is vidám volt ám, s együtt fütyörészett Petivel. Amikor Peti hazaért, leakasztotta a falról kicsinyke kalitkáját, betessékelte ajtaján udvariasan a kis cinegét, mohából ágyat is vetett neki, melléje meg friss vizet készített be és jó sok kendermagot. No, azért egy kis mákról sem feledkezett el, mert azt képzelte, hogy a cinege is szereti, hiszen az ő kedvenc eledele a mákos tészta volt.
Másnap hajnalban a cinege vidám énekszóval költötte fel kis gazdáját. Amikor Peti odament hozzá, hogy megint friss vizet adjon neki és néhány újabb tökmagot, nagy álmélkodására egy icipici kis tojás feküdt a mohán, mint valami kicsi ékszer. S nem is közönséges tojás volt az, hanem tündökletesen fénylő pici aranytojás. Másnap kora reggel bement a bányász a városba, megkereste az aranyművest, és megmutatta neki a kincsét. Ha láttátok volna, hogy elcsodálkozott az aranyműves, mert bizony még sohasem került aranytojás a kezébe, s ahogy lemérte a mérlegen, annyit nyomott, hogy a szegény bányász egy egész kalap pénzt vitt haza érte.
S ez aztán így ment napról napra, sok-sok hónapon át. Minden reggel, amikor a kisfiú odament a kalitkához, hogy megitassa és megetesse hűséges cinegemadarát, mindig ott feküdt a mohán a tündökletesen fénylő pici aranytojás. Egy reggel azonban, amikor szokása szerint ismét odalépett a kalitkához, a kis cinege váratlanul emberi hangon szólalt meg:
- Most már elég pénzetek van, vegyetek rajta egy veteményeskertet, sok-sok gyümölcsfával, tartsatok méheket, és dolgozzatok szorgalmasan. Engem pedig engedjetek szabadon, és ígérjétek meg, hogy soha többet nem fogtok kint madarat az erdőben. Ha megszegnétek tilalmamat, akkor egy reggel arra ébredtek, hogy a veteményeskertnek meg a gyümölcsfáknak hűlt helye lesz. Mindezért cserébe csak annyit kérek tőled, hogy vess el egy kis mákot is a kertben, hogy ha majd néha eljövök ide vendégségbe hozzátok, megkínálhass vele, mert tudod, igen-igen megkedveltem.
Peti szabadon engedte a kis cinegét, és az fütyülve, trillázva, vidáman repült el az erdő felé. Mindannyian megfogadták a tanácsát, szorgalmasan dolgoztak, szépen meg is éltek.
Persze a mákültetésről sem feledkezett el Peti - már csak a mákos tésztái miatt sem -, és minden héten egyszer vendégségbe várta a valamikor tündökletesen fénylő pici aranytojást tojó cinegét. S ilyenkor akkora füttykoncertet csaptak, hogy elhallatszott hetedhét országba, s mindaddig fütyültek, amíg be nem rekedtek.
Vers
Ma egy verset küldök nektek, ami egy olyan kismadárról szól,aki a nagyvárosokban is él, biztosan ti is láttatok már verebet ugrálni. Igen, ő ugrál, ha nem repül. Sok veréb szokott összegyűlni, és akkor nagy csivitelést csapnak. A veréb télen sem repül el meleg országba, itt marad nálunk.
Ezen a képen egy házi verebet láttok. Ő a hím, vagyis a fiú veréb.
Ez pedig a tojó, vagyis a lány.
Látjátok, a hím színesebb, ez általában így van a madaraknál, mivel a tojásokat, amikből kikelnek a fiókák-így nevezik a kicsinyeket- legtöbb esetben a tojó, vagy nőstény, vagyis a lány költi ki, mégpedig úgy, hogy rajtuk ül, testével melegíti azokat. Ezért jobb, ha nem nagyon feltűnő a színe, így a ragadozók kevésbé veszik észre. Tudjátok, ragadozók azok az állatok, amelyek nem növényeket esznek, hanem más állatokat.
Ez a tojása.
A veréb főleg magokat eszik, de a fiókáit rovarokkal, hernyókkal táplálja.
Ez pedig egy mezei veréb.
(A róla -is -szóló dalt meghallgathatjátok Gryllus Vilmos előadásában a Zenehallgatás fül alatt)
Kányádi Sándor: Veréb
Hipp-hopp, itt vagyok, azt eszem, amit kapok. Ha nem kapok: csip-csirip! Koldulgatok egy kicsit: morzsát, maradék kenyeret, megrakom jól a begyemet !
( a begy szó jelentését meg lehet beszélni a gyerekekkel)
Anyanyelvi nevelés
Találós kérdések
Nappal csak hunyorog,
egy nagy fán kuporog.
Éjjel bizony repked,
egereket kerget. (bagoly)
Egyet sem lép egész nyáron,
ugrándozik páros lábon.
Ősszel nem költözik délre,
az út porában csivitel a télen (veréb)
Mondóka
Küldök egy mondókát, ez is a verébről szól, Próbáljátok úgy is elmondani, ahogy próbálgattuk az oviban is -egy sort hangosan, egy sort magatokban, "elbújtatva". Persze, csak ha már jól megy.
(Ehhhez kell segítség természetesen. Kézfeltartással lehet jelezni, hogy most fennhangon, kéz letevésével-mondjuk a combunkra- hogy most magunkban mondjuk)
Esik eső csepereg, Megáznak a verebek. Én nem ázok, nem fázok, Esernyővel sétálok.
Két madár barkácsolást küldök, válasszátok ki, melyik tetszik jobban.Persze, mindkettőt meg lehet csinálni, aki akarja!
Az egyik ismét egy tenyérnyomatos festés, de most mindkét kezetekre szükség lesz hozzá! A mintán kékkel van festve, de természetesen olyan színnel dolgozzatok, amilyennel szeretnétek. A madár farktollait lehet ecsettel hozzá festeni, de lehet úgy is, hogy a mutatóujjatokat festitek be, és azt nyomjátok a papírra.
A fejét szintén lehet ecsettel, de lehet a hüvelykujjatokkal is nyomdázni.
(Segítsünk a gyereknek: fogjuk le a papírt, amíg rányomja a kezét, hogy ne mozduljon el, és akkor is, amikor felemeli róla. Csak akkor fessük meg a szárnyat és a fejet, ha megszáradt a kéznyom.)
A másik egy újra használás, 2 WC papír guriga kell hozzá. Az egyikből lesz a bagoly teste, a másikból pedig vékony csíkokat kell levágni, ebből lesznek a bagoly szárnyai, ezeket ragasztóval kell odaragasztani. A guriga felső részét be kell nyomni, így alakul ki a feje. Ki is lehet színezni, vagy festeni, ha akarjátok.
Mozgás
Madár röpde
Két kis kendő kell hozzá - lehet bármilyen kis anyag, ha van zsebkendő, az is jó, vagy kis sál, kendő.
Akár kint, akár bent játszható.
- mindkét kézben egy - egy kendő, a csücskét fogjuk marokra
- mintha szárnyunk lenne, úgy mozgatjuk a karunkat kinyújtva, váll
magasságban, miközben a kendővel integetünk, séta, majd futás
közben
a karunkat most kinyújtva leszorítjuk a testünk mellé, kezünkben a
kendő, és úgy integetünk, hogy csak a csuklónk mozogjon - séta, majd
futás közben
- egyik kezünket emeljük fel, a másik maradjon lent, így integessünk,
majd kézcsere - járás, majd futás közben
- levesszük a cipőket, zoknikat, leülünk a földre és a lábujjakkal
megfogjuk a kendőket, majd integetünk azokkal - egyszerre mindkét
lábbal, aztán váltogatva
- felállunk, a kendők maradnak a földön, és megpróbáljuk a lábujjakkal
előbb az egyik, majd a másik kendőt felvenni a földről. Ha mindkettő a
kezünkben van, indulhat elölről az egész
Lehet zenét bekapcsolni, és a gyerek mozogjon rá, úgy, ahogy szeretne, csak a kendőt is mozgassa közben
Hét végén ünnepeljük a Madarak és Fák Napját. Nem véletlenül jön ez az ünnep ilyen hamar a Föld Napja után, hiszen a madarak és a fák is a Földünk élőlényei, nagy szükség van rájuk.
A világ első madarak és fák napját Chernel István, a híres ornitológus szervezte meg 1902-ben Kőszegen, a párizsi európai madárvédelmi egyezmény alapján. Az ünnep hivatalossá Herman Ottó közreműködésével vált 1906-ban, amikor gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő a madarak és fák napjának megszervezését minden iskola számára. Egy 1994-es miniszteri rendelet pedig május 10-ét jelölte meg a jeles nap dátumának. Ezen a napon évről évre sokféle rendezvény, köztük a Magyar Madártani Egyesület (MME) kiemelt madárünnepei várják az aktív résztvevőket országszerte számos helyszínen.
A FÁK VÉDENEK MINKET
Nem véletlen, hogy a madarak mellett a fák is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak ezen a jeles napon. A fák lassítják az éghajlatváltozást, és számos „szolgáltatással" védik egészségünket, jóllétünket. A madaraknak, rovaroknak, mókusoknak és sokféle vadonélőnek otthont adó fák minket is védenek.
A fák oxigént termelnek és sok légkört melegítő szén-dioxidot kötnek meg. Egy 50 éves lombos fa 50 kg oxigénnel dúsítja a légkört és közel 70 kg szén-dioxidot dolgoz fel egy vegetációs időszakban, valamint 400 kg egyéb szennyeződést szűr ki a levegőből (por, nitrogén-dioxidok, kén-dioxid...), és évente kb. 4000 liter vízpárát juttat a levegőbe – enyhítve a forró nyarakat, a városokban az ún. hősziget-hatást. A természetnek ez a hűtő, párásító „ökológiai szolgáltatása" nem pótolható energiafaló légkondicionálókkal és a ma oly divatos párakapukkal, vízmedencékkel.
Az erdők szerepe kiemelkedő a fenntartható mezőgazdaságban: segítik az egészséges vízkörforgást, a talajmegőrzést, lassítják az elsivatagosodást, megkötik a légköri szén-dioxidot és porszennyezést, oxigént termelnek, hatással vannak a helyi klímára és élőhelyet nyújtanak számos állatnak, hasznos beporzónak.
Titkok birodalma az erdő – egyetlen élő szervezet, melynek fái beszélgetnek, éreznek és emlékeznek. Nemcsak utódaikról gondoskodnak odaadóan, hanem ápolják idős, beteg szomszédaikat.
„Az erdő talaja egy rejtett világ: tele végtelen számú kommunikációs csatornával, melyek összekötik a fákat, egyetlen élő szervezetté alakítva az erdőt. Mintha csak valami intelligenciával állnánk szemben."
"INTERNET" A FÖLD ALATT
A fák a földfelszín alatt egy hihetetlen szövevényes, finom, vékony gombafonal-hálózaton át kapcsolódnak egymáshoz. Ezt a sűrű, egyetlen talpalatnyi területen akár több száz kilométernyi fonalas szövetet kutatták éveken át Suzanne Simard és társai. Izotópos nyomkövetővel mérték a kommunikáció irányát, azt, hogy kik kapcsolódnak egymáshoz és mikor, milyen kémiai anyagok „jönnek-mennek" a gombaútvonalakon.
Felfedezéseik ámulatba ejtőek – ha egy fát megtámad egy rovar, akkor kémiai figyelmeztető jeleket küld a többieknek, hogy fel tudjanak készülni a védekezésre. A fák támogatják egymást a föld alatti hálózaton keresztül, kommunikációjuk mindig kétirányú. Van, hogy az egyik ad egy kis szenet a szomszédjának, a másik meg foszforral segít, ha épp az kell
A fonalas hálózat különböző csomópontjai elsősorban az anyafák körül sűrűsödnek, ugyanis az anyafák képesek felismerni csemetéiket és sokféle tápanyaggal (víz, szén, nitrogén, foszfor stb.) látják el őket – a növekedés idején mindenből négyszeres mennyiségben.
Néha több száz fához is kapcsolódnak a szövevényes kommunikációs rendszeren keresztül az anyafák, és „felnevelésük" után is támogatják a csemetéket.
Amikor pedig egy anyafa megsérül vagy haldoklik, akkor „bölcsesség üzeneteket" (pl. védelemjeleket) kezd küldeni utód
Ha megismered a fák titkos életét, máshogy tekintesz majd az árnyat adó, beszélgető fák nagy családjára. Csak ajánlani tudjuk egy német erdész mára világsikerré vált könyvét, amely magyarul is olvasható A fák titkos élete címmel - sokkal lenyűgözőbb és érthetőbb olvasmány, mint bármilyen tankönyv.
Ezeket a képeket én készítettem az országban jártamban-keltemben.
Egy szikrázóan szép reggelen, valahol a sarkkörön túl, az örök hó birodalmában új hópelyhecske született. Rögtön kitűnt társai közül. Nemcsak nagyobb, puhább volt, mint azok, de neki hét ágba rendeződtek a kristályai. Különlegességét sokat emlegették, nagyra is tartották. A sarki fény is szívesen csillant meg rajta, ő mégsem vált rátartivá, gőgössé. Ugyanolyan szerény, kedves pihe lett, amilyennek illik. Játszadozott, kergetőzött a többi, hagyományosan szép hópihével.
Egy ilyen kergetőzés alkalmával szárnyára kapta az arra látogató Északi Szél. Vitte-vitte föl a magasba, aztán megkerülte vele a Földet. A kezdetben megrettent hópihe mindinkább élvezte ezt a különleges utazást. Letekintve rácsodálkozott a világ szépségére, színességére. Elrepült zöld lombú erdők, arany füvű pampák, tarka virágú rétek, mezők, kiskertek felett. Egyre jobban tetszett neki, teljesen elbűvölte őt a színes világ. Mire az északi szél otthon, a hómezőn letette, szíve már megtelt sóvárgással. Ő is színessé akart válni!
Folyton csak a kalandjáról mesélt ezután. Mindenkitől azt tudakolta, miért fehérek ők. Az a rengeteg hópehely miért nem tarka, mint a mező virágai? Nekik miért kell ilyen egyhangú, színtelen világban élniük? Családja hiába okította: ő épp attól szép, hogy ilyen fehér, őt pont ezért csodálják égen-földön! Csak szomorkodott tovább, s gondolatban sárga, piros, lila és kék kristályként ragyogott.
Egyszer aztán újra ellátogatott közéjük a Szél. Társaival együtt hatalmas felhőre ültette a szomorú hópihét, s a felhőt elindította a kontinens felé. A kis hópehely szíve nagyot dobbant. – Hiszen ezen az úton már jártam! – ujjongott magában – Repülök a színes világ felé! Nyomban el is határozta, hogy most nem fog visszatérni a hófehér hazába. Ő bizony ott marad a mesebeli színekben pompázó földön. Míg így elmerült gondolataiban, megrázta magát a felhő, s a sok ezer hópehely hullani kezdett, hogy betakarja a földet.
A különleges hópehely először nagyon megörült, hogy már lefelé tarthat. Türelmetlenül kerülgette társait, már látni szerette volna a lenti, színes mezőket. Döbbenten fedezte fel azonban, hogy ott bizony minden kopár és szürke. Egyetlen virág sem virít, egyetlen fa sem zöldell. Legszívesebben visszafordult volna, de nem tehette. Így hát csendesen letelepedett, megbújt egy fekete hant tövén. Egész éjjel havazott, és reggel a hópehely ugyanolyan fehér világban ébredt, mint ahol született. Csodálkozva hallgatta a gyerekek örömteli visongását. – Milyen szép hó esett! – hallotta mindenfelől. Bölcsebb társai elbeszéléséből tudta meg, hogy ott most tél van, s rájuk nagy szüksége van a talajnak. Azt is megtudta, hogy ez a tél nem tart örökké.
Bizony, hamarosan melegedni kezdett az idő. Egyre több hópehely olvadt el a Nap melengető sugarai alatt. A kis hópihe szomorúan látta, milyen csúnya lucskos-sáros körülötte minden. Ő nem akart elolvadni. Kétségbeesetten bújt meg az őt rejtő hant alatt. Egyszer csak azt érezte, megmozdul vele a föld. Nem tudta, hogy egy kiskert zugába vetette jó sorsa. Honnan is sejthette volna, hogy ott most dugják ki fejüket a sáfrányok? A nap melege elérte, hát olvadozni kezdett, s éppen egy ilyen bimbóra tapadt. Igyekezett tartani magát, kapaszkodott erősen. Már-már legördült a virágról, amikor az kitárta szirmait. Ekkor az elnehezült hópehely lassan begördült a sáfrány kelyhébe.
Csodálatos, fénylő sárga szirmok ölelték körül, s cseppjében visszatükröződött azok különleges aranyos-barnás színe. Ettől ő is ragyogó, üde sárga színt öltött. Végre-végre színes lett!
Észre sem vette, de a boldogságtól teljesen elolvadt. Már nem hétágú, különleges hópehely volt, hanem egy aranyosan csillogó vízcsepp. Minden nap sárgán-barnán virított ő is a virággal együtt. A sáfrány meg őrizgette, szirmai közt dédelgette. Vele aludt, vele ébredt: az ő különleges, színes
Szepesi Zsuzsanna: A vadetető bölcső
Réges-régen, nagyon régen az Óperenciás-tengeren is túl, hatalmas hegyek nőttek. Egyikük, a legfiatalabb elhatározta, ő lesz a legmagasabb. Addig nyúlt, nyújtózkodott, míg majdnem elérte az eget. Igen ám, de nagy árat is fizetett ezért a nagyravágyásért! A tetején már nemhogy fa, de még fű sem nőtt, az állatok sem költöztek oda. Csupán egy kis patak eredt nem messze a csúcstól, de az is igyekezett elhagyni a kopár vidéket. Unatkozott magában. A hegy ezt már nem akarta engedni, és hatalmas sziklát gördített a patak útjába. Az megszeppenve torpant meg, de nem változtatott elhatározásán. Óriási tóvá duzzadt, s amikor elérte a szikla peremét, bátran átvetette magát azon. Zúgva, dübörögve szédült a mélybe, egy csöppet meg is ütötte magát, de aztán ismét szelíden csobogott tova. Múltak az évek, a patak medret mosott magának. Partján dús fák, bokrok telepedtek meg, erdei állatok oltották vizével a szomjukat.
Egyszer éppen arra tévedt egy favágó, aki szépszál fákat keresett. Megszaporodó családjának akart új házikót építeni. Megpihent a patak füves partján, gyönyörködve nézte a hatalmas vízesést. Egy gondolat fogant meg benne: ide fogja házát felépíteni egy vízimalom formájában. Neki is látott a munkának, dolgozott keményen. Fejszéje nyomán forgácsok pattogtak. Egyszercsak elkészült a takaros kis otthon.
A lezúduló patak vígan ugrándozott a malom kerekén, körbe-körbe hajtotta azt. Vidám csobogása messze elhallatszott. Boldog volt, hogy szökése nem volt hiábavaló, s lám, még a hegy is belenyugodott. Tetszett neki a malom nagyon. Abban meg fürgén mozogtak a fűrészek – mert fűrészmalom volt ám az – , a favágó meg minden kivágott fát szépen fel tudott így dolgozni. A környéken lakó állatok is megszokták az új szomszédot, kinek cseperedő fiacskájában igazi játszótársra leltek. Mikor nagyobbacska lett a gyerek, és kinőtte bölcsőjét, apja szép ágyat faragott neki. A bölcsőt meg kitették a malom udvarára, abba gyűjtötték az udvarról lekaszált szénát.
Abban az évben igen kemény tél váltotta a szép, hosszú őszt. Sűrű havazással köszöntött be, vastag jégpáncélt vont a patak partjára. Ebben a dermesztő hidegben a favágó sem járt el, benn a meleg szobában mesélt kalandjairól a körülötte tébláboló gyermeknek. A fiúcskának nagyon tetszett a hóesés, sokszor odaszaladt az ablakhoz. Kedvtelve nézte a hópelyhek játékát, figyelte, ahogy a fák ágain, a malom tetején egyre vastagabb a puha hótakaró. Így vette észre az udvar sarkában hagyott bölcső köré óvakodó őzeket, nyulakat. Az apró állatok félve, de mohón ropogtatták az ősszel felhalmozott illatos szénát.
A favágó ekkor döbbent rá, hogy ebben a rengeteg hóesésben ezek az állatok nem találhatnak elegendő eledelt. Kapta hát magát, és kisfiával együtt készített még néhány bölcsőt a malomban maradt deszkákból. Olyan ügyesen fabrikáltak, farigcsáltak, hogy még tető is jutott az etetővé vált bölcsőkre. Mikor aztán elkészültek, és alábbhagyott a havazás is, kihelyezték mindet a malom környékére. Megrakták illatos szénával, kukorica csövével, és lesték-várták a látogatókat.
Hamarosan meg is jelentek az erdő éhező állatai, és egymást melengetve falatozni kezdtek. Mikor odaröppent egy-egy madárka is, nem küldték el azokat sem. Olyan békés és meghitt volt ez a látvány, hogy a favágónak kicsordult a könnye. Fiacskáját kézen fogta, hazaballagtak, s otthon barkácsoltak még pár madáretetőt is. Került azokba napraforgó, köles, faggyúdarab is.
Így telt el a tél, s amikor kitavaszodott, az erdő madarai a malom köré költöztek. Vidám csicsergésükkel ébresztették a családot, napközben énekeltek az udvaron, a kertben tevékenykedő fiúnak meg az anyjának. Tavasz végén aztán az őzek, nyulak, vaddisznók is elhozták a patakhoz apróságaikat. Megmutatták őket a büszke favágónak, s közben elmesélték csemetéiknek, hogyan mentette meg őket a gondoskodásával a pusztulástól.
A favágó és családja azután minden nyáron összegyűjtötte a szénát, s ha beköszöntött a tél, jól megpakolták vele az erdei vadetetőket. Édes, olajos magvakkal feltöltötték a madáretetőket is. Barátjuk is lett az erdő minden lakója, s ők boldog békességben éltek ebben a közösségben.
Szepesi Zsuzsanna: Miért késett a tavasz?
Minden, minden a tavasz beköszöntét várta. A Tavaszét, minek közeledtét még nem jelezte semmi. Az öreg Tél fáradtan nyúlt el a domb északi lejtőjén. Foszlott hóruhájában, fázósan, csak a visszavonulásra tudott gondolni. Megtépázott köntösével már nem tudta betakarni a dombot-völgyet. A madarak ezt látva megélénkültek, fuvolázásuk, pittyegésük hallatszott innen is, onnan is. A rigók megkezdték harcukat a legjobb fészekrakó helyekért. Aztán mind szomorúan vették tudomásul, hogy örömük korai volt. Felborzolt tollal gubbasztottak tovább a csupasz ágakon.
Legjobban mégis a kert zugában lakó hagymások szenvedtek. A fagy nem engedett, kemény kéreggé vált a talaj, mely ilyenkor már langyos ágyként segítette sarjadásukat. Sem a hóvirág, sem a jácint, a nárcisz, de még a sáfrány sem volt képes kidugni fejecskéjét a földből.
Szegény Március kedvetlenül kószált a fagycsipkézte tóparton. – Ez így nem mehet tovább! – Tennünk kell valamit! – szóltak utána az orgonabokrok. – Rügyünk duzzadna, hogyan fogunk így időben virágot bontani? – kérdezték elkeseredve. – Bizony, bizony! – bólogatott a hideg szélben a szintén csupasz aranyvessző. – Valóban – gondolta Március -, hiszen eddig még a Napocska sem tudott felkelni!
Elhatározta, nyomban utánajár a dolognak. Addig megy, míg meg nem leli a várva várt Tavasz nyomát. Sokáig keresgélt hasztalan. Már majdnem kitelt az ő ideje is, már bejárt rétet, mezőt, folyópartot, ligetet. Csak nem lelte a Tavaszt. Az erdő szélére érve fáradtan ereszkedett le egy fa tövébe. Arra gondolt, hogy az idén úgy kell átadnia helyét Áprilisnak, a húgának, hogy nem is érezhette a jácintok bódító illatát.
Míg így elmélkedett, halk nyöszörgésre lett figyelmes. Ijedten pattant fel, hogy megkeresse a nesz forrását. Hát, uram fia, néhány lépésre tőle az erdőben hatalmas szeméthalom terpeszkedett! Alóla hallatszott a szokatlan hang, mint egy halk segélykiáltás. Kiderült, a halom alatt rekedt szegény Tavasz! Valami gondatlan borította rá azt az elmúlt évben, mikor ott megpihent, átadván helyét a Nyárnak. Ezért késik, ezért várják hiába!
Cselekedni kellett, de gyorsan! Március mozgósította az erdő minden lakóját. Szorgos munkával együtt takarították el a szeméthalmot, letisztogatták az alatta rekedt Tavasz színpompás köntösét. Ő meg hálásan intett búcsút nekik, és indult az őt váró világ felé.
Kicsit fáradtan, de mosolyogva köszöntötte Tél testvérét, aki most már pihenni térhetett. Feléledt hát a természet! Boldogan bújtak elő az apró bogarak, duzzadtak a fák-bokrok rügyei, virágot bontott a nárcisz, a sáfrány és a jácint is. Élettel telt meg a kiskert zuga, az erdő, a mező.
Hogyne, mikor végre a kedves Tavasz langyos fuvallata simogatott mindent!
Szepesi Zsuzsanna: Csoda a kiskertben
Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő sarkában volt egy házikó. Fehér a fala, piros a cserepe, zöld a kerítése, takaros kis házikó volt az. Ebben az apró házban éldegélt egy még apróbb anyóka. Öreg volt a néne, de ügyes kezű és szorgos. Olyan szorgos, hogy keze nyomán meseszép kert virított háza körül. Volt abban a kertben mindenféle szebbnél szebb virág, hasznosabbnál hasznosabb növény. Ott virított a szegfű, ontotta illatát a viola, büszkén bontotta bimbóit a rózsa. Békésen megfértek a barázda másik oldalán növekvő répával, retekkel, kövéredő paradicsommal, az örökké mosolygó sütőtökkel. Szívesen látogatták ezt a csodaszép kertecskét a madarak, méhek, pillangók. Mindenki boldog és elégedett volt, csak a sarokban gubbasztó káposzta nem. Nem kapcsolódott be az esti tereferébe, örökké zöld volt a méregtől, mindenkire haragudott. Nem is szállt rá egyetlen rovarocska sem. - Túl kemény a fejed - szokták mondogatni társai. - Miért nem nyílsz meg egy kicsit? - kérdezte szelíd rokona, a saláta. De a káposzta csak hallgatott morcosan, gubbasztott magában. Senki nem sejtette, micsoda vihar gyúl megkeményedett torzsájában. - Hiszen nekem sem illatom, sem virágom, sem bársonyos szirmom nincs! Még a színem is csak zöld! Mire vagyok én jó? - kesergett magában. Annyira eltelt a bánatával, hogy már ügyet sem vetett a kertben zajló vidám életre.
Egyszer aztán arra riadt álmából, hogy hatalmas szúrást érez torzsája hegyében. Majd' elalélt fájdalmában. Annyira égette, perzselte a kín, hogy legszívesebben felkiáltott volna, de nem mert, hiszen a kert többi lakója is felébredt volna. Haragudtak rá így is éppen elegen. Tűrte hát a fájdalmat, s várta, hogy alábbhagyjon az. Napokig kókadozott, míg egyszer csak nagyon furcsát érzett. - Valami rágja a leveleimet! Furakszik, tolakszik kifelé! - sikított magában. Aztán az a valami békésen megpihent a legfelső levél alatt, jól bebábozódott, s egy ideig nem bolygatta a káposztát. Az már majdnem megfeledkezett róla, újból rendesen táplálkozott. Levelei megint fényesek lettek. Egyszer aztán lágy érintést, szinte selymes simogatást érzett a feje búbján. A kertben hirtelen csend támadt, s mindenki a káposztára nézett hitetlenkedve. - Mi történt? - kérdezte ijedten a káposzta, s készült az újabb korholásra. De a virágok, növények néma ámulattal lesték, ahogy a káposzta levelei közül előbújik egy kedves kis pillangó.
A pillangó álmos szemét dörzsölgetve pillantott körül a nagyvilágban, amit ő még sosem látott. Ő a káposzta levelei közt 25 nevelkedett, s most jött el az ideje, hogy ruhát váltson, önálló életet kezdjen. Szárnyait próbálgatva körbelibegte eddigi otthonát, a káposztát. Megköszönte neki, hogy felnőhetett benne, kemény feje óvta széltől-naptól. A káposzta repesett az örömtől, torzsája majd' megrepedt a büszkeségtől. - Ilyen nem történt még ebben a kertben - mondogatták a rózsák. - Itt született egy pillangó, a mi káposztánkban! - adták hírül az erdő fáinak a méhecskék. Azóta a káposzta is boldog lakója a kertnek, büszke kemény fejére. A kicsi, fehér, fekete foltos pillangót pedig minden virág dédelgette. Játszadoztak vele, naphosszat becézgették. El is nevezték káposztalepkének. Az meg vidáman repkedett körülöttük, de mindig a káposzta kemény fején, fényes levelein tért nyugovóra.
Szepesi Zsuzsanna: A két császárfa meséje
Volt egyszer régen, kéklő hegyek hűs völgyében egy takaros faiskola. Gondos gazda nevelgette benne a különleges csemetéket. Ebben a faiskolában növekedett két kis magonc, akik a messzi távolból kerültek ide. A gazda fedezte fel őket kalandozása során, s elhozta saját földjére. Gondolta, hátha ott is megerendek, családot alapítanak. A két kis magonc szépen fejlődött, már sejteni lehetett, milyen sudár és dús lombú fává is fognak ők felnőni. Különlegesen szép és érdekes formájú leveleik elismerésre késztették a faiskola többi lakóját is. Ők meg nagyon ragaszkodtak egymáshoz, hiszen senkit nem ismertek ezen a vidéken. Együtt hajladoztak a szélben, együtt fürdtek a langyos esőben, s együtt hullatták le még kevéske lombjukat, mikor lejött az ősz. Egymás gyökerét átkarolva pihenték át a telet, és elhatározták, soha el nem hagyják egymást. Vidáman szálltak felettük az évek, s ők észre sem vették, de kiültetésre kész csemetévé értek.
Éppen arra járt a hegy túloldalán lakó erdész, akinek nagyon megtetszett a két különleges fácska. Magával is vitte és elültette őket az erdészlak melletti tavacska partjára. Egyiket a déli, másikat a nyugati oldalra, s kíváncsian leste, fejlődnek-e új szerzeményei. Sokáig azt hitte, nem eredtek meg a csemeték, mivel semmi virulást, növekedést nem tapasztalt rajtuk. Honnan is sejthette volna, mekkora bánatot okozott nekik azzal, hogy elválasztotta őket. Hanem aztán egy fülemülecsalád jó nagy rokonsággal a kicsi fák lombjába költözött. Fészket raktak, vidám csicsergésük felverte a tópart csendjét. Míg szorgalmasan látogatta egymást a rokonság, hozták-vitték a híreket a két szomorú császárfa között. Mert kiderült ám, hogy a messzi földről érkezett magoncok egy kínai császárfa sarjai. S most, hogy ilyen vidám élet folyt köröttük, elhatározták, addig nőnek ők, míg újra össze nem ér a koronájuk. Az erdész örömmel figyelte, miként nő, terebélyesedik a két fa. Azok egyszercsak virágot is bontottak. Ilyen csodás színpompát még nem látott az a vidék! A messzire viruló, illatos kelyhű virágok méhek raját csalogatták oda. A szorgos méhek meg bódultan gyűjtötték róluk az édes nektárt. Még a fű is jobb kedvre derült a fák alatt. Olyan bársonyos puha szőnyeget terített szét a tavacska partján, hogy kirándulók sokaságát csábította a két fa árnyékába megpihenni. Jöttek is azok családostul, hiszen híre ment, milyen csodás az az erdei pihenőhely. Apró gyerekek tipegtek a két fa körül, a nagyobbak meg kergetőztek. Felnőttek kacaja szállt a két sudár fa lombja közé. A tizedik boldog nyár után a két fa észrevette, hogy szétküldött magjaik sorra bújnak elő a tavacskát ölelő hegy oldalában. Annyira megörültek, hogy még jobban igyekeztek, növekedtek. Addig nyújtózkodtak, míg a kis tó tükre fölött végre összeért a koronájuk. Boldogan ölelték meg egymást, s most már együtt gyönyörködtek a cseperedő magoncok sokaságában. Így történt, hogy a hegy oldala benépesült, s ma már gyönyörű császárfaerdő borítja, és madarak sokaságának ad otthont a fák dús lombú koronája. A két öreg meg összebújva őrzi egymást a tó partján. Sok-sok kiránduló pihen meg alattuk, s gyönyörködik bennük, leheveredve a bársonyos fűre. A csendes gyönyörködés során olykor-olykor úgy érzik, mintha halk kacagás hallana a fák lombjai közül.
Fésűs Éva: Mese egy vadkörtefáról
Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve. - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt: - Gyimetgyomot, vackormagot! - Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe. - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák. - Gyimetgyomot, vackormagot! - Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját. - Hé, te! Mit hoztál? - Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat. - Vidd innen, amíg szépen mondjuk! Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, tovább futott. Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna. - Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja. - Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad! Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte. - Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe. Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája. - Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi. Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét. - Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad! - Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe. - Mi az? – suttogták ijedten. - Valami lesz! - mormolta a közeli patak. A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott. - Uccu, világ, verekedni akarok! - Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott. - Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki? Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág. - Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának eltöröm a derekát! Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait. - Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek alig-pelyhes fiókákkal. - Hát aztán? Ki kérdezett? - Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én! - No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor! Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég. - Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba! A patak is tajtékzott. - Mit tettél ezzel a szegény fával? Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte. A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte: - Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat? Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor megköszönte, azt válaszolták: - Szívesen, szívesen, máskor is! Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték. - Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták. - Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák. - És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak: - Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!
Szepesi Zsuzsanna:Az erdő hálája
Egyszer volt, hol nem volt, futóhomokon és zsombékon is túl, volt egy varázslatos erdő. Dús lombú fáin mókusok játszottak, üde zöld bokraiban madarak fészkeltek. Tisztásainak harmatos füvét őzikék legelték. Virágok és gombák tarkították finom földjét. Csoda volt ott az élet, s bölcs uralkodója nagyon vigyázta minden értékét. Ha kirándulók vetődtek arra, sosem verték fel az erdő csendjét, nem zavarták meg lakóinak nyugalmát. Ők is átélték a csodát, jól érezték ott magukat. Az erdő minden lakója boldog és elégedett volt, kivéve az öreg erdőkirály egyetlen leányát. Őt rettenetesen zavarta a hajnaltól zengő madárdal. Szobája ablaka alatt az őrök feladata csak az volt, hogy elhessegessék onnan a dalolni kezdő kismadarakat. A leány nem szerette a virágokat sem, nem is sétált ki soha a virághímes tisztásokra. Ha meg játszadozó mókusokat látott, egyenesen rosszul lett. Nagy bánata volt ez az erdőkirálynak. – Milyen uralkodó lesz ebből a leányból? – sóhajtotta egyre gyakrabban. – Mire hagyom itt e kedves alattvalókat? – aggodalmaskodott. Aggodalma nem is volt alaptalan, mert leánya titokban már megfogadta, amint trónra lép, a maga elgondolásai szerint rendet teremt az erdőben. Az öreg király csupán abban bízott, hogy még életében talál valami jóravaló férjet a lánynak. Olyat, akinek továbbadhatja szépséges birodalma szeretetét, bölcs kormányzását reá bízhatja. Egy hideg télen azonban búcsút mondott az életnek, s mire kitavaszodott, leánya elfoglalta helyét a trónon. Boldogan kezdte hát átformálni a csodavilágot saját kénye szerint. Kitiltotta a madarakat az erdőből, hogy csend legyen végre. Elűzte a virágokat is. Még a bokrok alatt szerényen megbúvó ibolya is elköltözött, annyira árva lett szegény. Aztán a kirándulók sem jöttek már. Minek is jöttek volna, hiszen csak mérges gomba termett az avarban. A tisztások füve meg derékig ért, annyira elvadult az őzikék nélkül. Elárvult az erdő, a lány mégis jól érezte magát benne, mert lelke nem volt érzékeny a szépre. Hanem egyszer nagy baj történt! A szomszéd birodalom hernyói neszét vették, hogy a csodaerdőben már nincsenek madarak. Ott nem kell rettegni, hát átköltöztek családostul, s szabadon nekiláttak a lombok pusztításának. Gyorsan fogyott az üde levél, hisz nem kellett óvatoskodniuk, nem járt arra ellenség! Rigó, pinty, cinege már mind elköltözött. Így egy reggelen a királylány megrettenve fedezte fel, hogy kertjében nyoma sincs az árnyat adó lomboknak. Rohant az erdőbe. Bizony, ott is jócskán hiányzott a levél. Csupasz ágak meredtek 27 szomorúan az ég felé. Most aztán megsajdult a leány szíve! Talán életében először sírva fakadt. Lerogyott egy csupasz lombú fa alá, s csak sírt-sírt keservesen. Ömlő könnyei átáztatták az avart, ami alól kidugta fejét egy csöpp harangvirág.
Nem is tudni, hogy maradhatott ott, de jól megbújt a puha avarban. Furcsa volt azonban neki a hang, hát előmerészkedett. A lány máskor dühösen eltaposta volna, de most ujjai közé fogta a szép kis kelyhet. Valami csodálatos melegség kezdte átjárni ettől az érintéstől. Miközben elsuttogta a virágocskának, mennyire bánja már gonoszságát, szíve megtelt vágyakozással. A kis virág megsajnálta a lányt. – Énekelj! – tanácsolta neki csengő hangon. A királylány megfogadta a tanácsot, s nekiveselkedett. Nehezen indult a dal, hiszen sosem szerette az ilyesmit. Aztán mégis, egyre szebben, egyre csengőbb hangon énekelt. Énekelt egész álló nap, míg bele nem fáradt. Dalát elvitte a szél hetedhét határon túlra, ahol meghallották az éppen nyugovóra térő énekesmadarak. Nosza, szárnyra keltek, s másnap nekiláttak a nagy munkának. 28 Eltakarították a sok hernyót, miközben a megmaradt lombok közé fészkeltek újra. A királylány minden áldott nap kiszaladt az erdőbe, énekével biztatta a madarakat. Mire új tavasz jött, teli reménnyel leste a fákat, bokrokat: rügyeznek-e? Azok meghálálták a segítséget, örömmel vették, hogy uralkodójuk belátta, óvni kell az erdőt. Olyan szép lombot eresztettek, hogy még az öreg király is megcsodálta volna. Újra élet költözött a megmentett fák közé, a hibájából okuló leány pedig bölcs uralkodójukká vált. Úgy szerette a természetet, hogy vigyázta minden értékét!
Ének
Küldök nektek egy mondókát.Tapsolhattok is hozzá, ki is találhattok ti is hozzá mindenféle tapsolást, ahogy az oviban is szoktunk. El is lehet játszani-nyújtózkodjatok magasra, és játsszátok el, hogyan hajlik az ág,hogyan ér össze, és hogyan fújja a szél szét újra az ágakat. A végén nagy taps lehet a befejezés.
Hajlik az ág, fúj a szél,
Nyírfa lombja összeér.
Újra vissza, újra szét,
Rajta, rajta, most elég!
Küldök képeket a mondókában szereplő nyírfáról.
A régebbi mondókákat is mondogathatjátok, azokhoz is ki lehet találni mozdulatokat. Kipróbálhatjátok, milyen gyorsan mondva, és milyen, ha lassan mondjátok. (arra kell vigyázni, hogy a gyors ne váljon hangos üvöltéssé és érthetetlenné.) (megtalálhatóak a Föld Napja címszó alatt)
Ha nincs otthon krepp papír, akkor lehet szalvétával is csinálni, szerintem ha nem egyszínű zöld, az se baj. Vagy lehet vékony papírt befesteni, vagy beszinezni zöldre, majd azt felvágni, gyűrni. A piros krepp papírt ugyan így lehet helyettesiteni, de lehet pl.körtefa, szilvafa, amilyen papír akad.
Színezők
Mozgás
Madáretetős torna
Etessük meg a kismadarakat
-először össze kell szedni az eleséget- ezek lehetnek például papírgalacsinok, amiket a gyerekkel együtt gyűrjünk reklámújságokból, szórólapokból, újságokból. ami akad otthon
-az elkészült „eleséget” a lakásban szétszórjuk
-ezután jöhet az eleség gyűjtése-változatos módokon lehet ezt megtenni:
- csipesszel felszedegetni, egy tálba összegyűjteni
- két ujjal felszedni (mutató és hüvelykujj)
- kiskanálban elvinni egy tálig
- fakanálon elvinni egy tálig
- egy kis kendőre összegyűjteni a galacsinokat, majd ezt a gyerek pókjárásban
vigye el a madáretetőig (erről lejjebb lesz szó). Természetesen itt segíteni kell,
a kendőt az eleséggel mi tegyük a gyerek hasára, miután felvette a pókjárás
helyzetet és ugyan így a levételénél is.
-a kendőt viheti járás közben is, két kézzel kifeszítve, hogy ne essenek le
a galacsinok
Amikor összegyűlt az eleség, jöhet a madár etetés
Készítettem cipősdobozból egy madáretetőt, a képet mellékelem. Küldöm a madárkák képét is, ha valakinek tetszik, és ilyet akar készíteni.
A feladat: a madáretetőbe beledobni az eleséget a kivágott lyukon át.
Célszerű feltenni ezt egy asztalra, székre, olyan magasságba, hogy a gyerek állva tudjon célozni és dobni. Eleinte nyilván közelebbről, később lehet távolabb vinni a madáretetőt.
„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”
(A Föld Napja jelszava)
1970-BEN KEZDŐDÖTT
Az első Föld napján, Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezésére, 1970. április 22-én 20 millió amerikai emelte fel szavát a természetért. Ez a történelmi jelentőségű esemény az Egyesült Államokban – és az ország határain túl is – fontos változásokat hozott: az USA-ban szigorú törvények születtek a levegő és a vizek védelmére, új környezetvédő szervezetek alakultak, és több millió ember tért át ökológiailag érzékenyebb életvitelre.
1990-BEN VILÁGMOZGALOMMÁ VÁLT
Húsz évvel később Denis Hayes és barátai, az ökológiai válság jeleit – a bioszféra pusztulását, az ipari szennyezést, az őserdők irtását, a sivatagosodást, az üvegházhatást, az ózonlyukakat, a veszélyes hulladékokat, a túlnépesedést, a savas esőt, az óceánok szennyezettségét stb. – látva kezdeményezték, hogy az 1990-es évek a környezet évtizedeként a közös felelősségre hívják fel a figyelmet.
Ennek érdekében Denis Hayes és barátai 1989-ben Kaliforniában létrehozták a Föld Napja Nemzetközi Hírközpontot, és havonta küldtek hírlevelet a világ minden országába, hogy a városi tömeg-felvonulásoktól kezdve szabadegyetemi előadásokig, faültetéstől a hulladékok újrahasznosításának megszervezéséig, a nemzetközi hírközlési rendszerek bevonásától falusi majálisokig sokféle akcióval ünnepeljék április 22-én a Föld napját a világ minden országában, a környezetbarát, fenntartható társadalom közös vágyával. Több mint 140 ország 200 millió környezetért aggódó polgára, civil szervezetek válaszoltak felhívásukra, és városok, falvak, iskolák, környezetvédő szervezetek mind-mind saját programmal, a legkülönfélébb módon tették emlékezetessé és világméretűvé ezt a napot.
Magyarország az elsők között csatlakozott 1990-ben a mozgalomhoz.
A felhívásra Magyarországon környezetvédők 1990-ben megalapították a Föld Napja Alapítványt, és hírközpontot is létrehoztak az első magyar Föld napja eseményeinek koordinálására. Felhívásukra kis falvakban és nagyvárosokban egyaránt sokan jelentkeztek.
A Föld Napja Alapítvány a helyi kezdeményezéseket – külön hangsúlyozva az iskolák és természetesen a pedagógusok szerepét – környezeti könyvek kiadásával, vetélkedők összeállításával támogatja.
1990 óta Magyarországon évről évre egyre többen érzik úgy, legalább megpróbálják – és legalább a Föld napján, április 22-én tesznek valamit ennek érdekében: fát ültetnek, rajzpályázatot hirdetnek, környezeti vetélkedőt, patak- és falutakarítást szerveznek, valamelyik zöldszervezethez csatlakoznak, vagy saját szervezetet alapítanak. És ez a Föld napja mozgalom legnagyobb sikere: hogy helyi igény szerint, helyi kezdeményezésre szerveződnek a Föld napi programok, és ma már nem csak a Föld napján.
A föld napja nem hivatalos zászlója
A Föld képe az Apolló 17-ről
Kedves Kisvakondok
A Föld egy bolygó, amin mi emberek élünk, De nem csak a mienk ez a bolygó, élnek itt állatok és növények is. Gyönyörű tengerek, folyók, tavak,hegyek és völgyek, erdők, mezők léteznek itt a mi városainkon kívül. Emlékeztek, az oviban van egy nagy térképünk, amin mindezeket megnézhetjük. Ha ezek nem lennének, bizony nagy bajban lennénk, a mi életünk is veszélybe kerülne, hiszen nem tudnánk mit inni, enni, nem lenne elég levegő, amit beszívhatnánk. Vigyázzunk hát rá!
Küldök nektek egy filmet, amin a szép zene mellett gyönyörü képeket láthattok a Kék bolygóról, ahogy még nevezni szokták a Földet.
A másik filmen láthattok valamit, amit ti is megtehettek azért, hogy ne legyen tele a Föld szeméttel.
A méhecskék nagyon fontos szereplői a Földnek, hiszen ők porozzák be a virágokat, hogy azokból új és új virágok legyenek. És mézet is készítenek, amit ti is szerettek. Küldök egy felvételt, amit vasárnap készítettem, az a zümmögő hang, amit hallani, a sok méhecske, akik igatottan döngicsélve porozzák be ezt a finom illatú bokrot. Láthatjátok is őket, ahogy repkednek. (a hangszórót maximálisra kell tekerni)
Az oviban ilyenkor mindig ültetünk virágpalántákat, csíráztatunk magokat. Küldök egy kis videót, ami azt mutatja meg, hogy otthon is ki lehet próbálni a csíráztatást.
Körbeforog, körbejár, nem szédül el soha már. (a Föld)
Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak abban. (dió)
Kertünk végén kicsi kas, benne ezer szorgalmas.
Ide - oda repkednek, szüntelenül gyűjtenek. (méhek)
Mesék
Szepesi Zsuzsanna: Tündérország rózsái
Egykor régen, amikor a hegyek még az égig értek, s tetejükről el lehetett érni a Napot, volt akkor egy csodálatos ország. Tündérország volt annak neve, s lakói oly vidámak és szépek voltak, hogy minden irigyelte őket. Tündérország csücskében egy csodálatos kert virított. Szebbnél szebb, élénk színű, bársonyos szirmú virágok nyíltak benne. Azokból a szirmokból készült a tündérek párnája. A virágok közül legnagyobb becsben a rózsák álltak, mert az ő puha, harmatos szirmaik illatoztak a legédesebben. Védeni, óvni kellett hát a kertet, ezért eldugott helyen volt a csörgő patakon túl. A patak öntözte vizével, s annak lakói is csak messziről gyönyörködhettek a színpompás virágmezőben.
Nem is akadt ellensége a kertnek, csupán a patakon túli öreg szilvafán tanyázó zöld levéltetvek fenték rá fogukat. Örökké ott ólálkodtak, lesték, miként tudnának beszökni a kertbe, hiszen szerették a rózsa édes nedvét is. De a kert ura, a Tündérmanó gondos gazda volt. Ha betévedt egy idegen, rögtön ott termett, a néha beszökő tetveket pedig kíméletlenül visszatoloncolta a patakon túlra. Gondozta és nyesegette a töveket, s ő szállította a leszüretelt, illatos szirmokat a tündéreknek. Csupán az volt a nagy bánata, hogy nemzetségének utolsó tagja volt, tudását nem örökíthette tovább.
Egy szép napon tanácskozásra hívták a Tündérmanót az ország másik felébe. Ő félve hagyta ott kertjét, különösen a rózsákat féltette. Ezért titokban utazott el, nehogy a levéltetvek tudomást szerezzenek távollétéről. Már két napja volt távol, amikor kereste őt a kékcinege. Hangos szólongatását meghallották a tetvek, akiknek az öreg, kiszáradó félben lévő szilvafa nem adott már elég nedvet. Rögtön sejtették, őrizetlen a kert. Nosza! Több se kellett nekik, csatasorba álltak, s átkeltek a patakon. A kert virágai elrémülve látták a közelgő veszedelmet, de nem tehettek semmit. Mire beesteledett, a tetűhad ellepte a rózsák friss hajtásait, és mohón szívta a feslő bimbók édes nedvét. Reggel a szegfűk, violák, liliomok csak alélt, hervadt rózsákat láttak. Hangos zokogásba kezdtek, fájdalmas siránkozásukat felkapta a szél, és repítette a manó felé. Az tüstént indult vissza, de a kertbe érve látta, egyedül ott ő már nem tehet semmit. Annyi, de annyi levéltetű ült a rózsák bimbóin, hogy zöld szirmúnak tűnt mind. A manó elkeseredve ült le a patak partjára, forró könnyei a kövekre hullottak. A könnyzápor lecsurgott a kő alá, s egyszer csak előbújásra késztette az ott pihenő katicát.
A katica hét pettyét megszárogatva kérdezte a Tündérmanót, mi a nagy bánata. Az meg rendre elpanaszolta a szörnyű pusztítást, a rózsák hervadását. A kis katica rögtön tudta, mit kell tennie. Fürgén körberöpködte a köveket, előhívta családját, s nekiláttak a bimbók tisztításának.
A manó csodálattal figyelte szakértelmüket, és boldogan látta, hogy féltett rózsái lassan-lassan életre kelnek. Bársonyos szirmaik között újra csillogtak a harmatcseppek, illatuk ismét betöltötte a kertet. A katicacsalád három nap alatt, lankadatlan munkával tisztává varázsolta az összes rózsát. Minden levéltetű eltűnt a kertből örökre. A manó marasztalta őket, tudta, méltó utódai lennének a kert óvásában. Két bogárka, a két legöregebb ott is maradt boldogan, de a többiek repültek tovább dolgukra. A hegyeken túlra igyekeztek ugyanis, csak éppen pihenőt tartottak hosszú útjukon – a rózsák szerencséjére. Hőstettük híre bejárta az egész világot, s még soksok kertbe meghívták őket. Szorgalmukat, szakértelmüket mindenki dicsérte. Ha te is látsz hétpettyes katicabogarat a kertedben, vigyázz rá, mert a dolgát teszi! Tudhatod, növényeid biztonságban vannak.
Szepesi Zsuzsanna: Turcsi, a kíváncsi palackorrú
Valahol az Atlanti-óceán meleg tengerében élt egy vidám palackorrú delfincsapat. Nem voltak sokan, de kiváló iskolájukban minden delfin megtanulta, miként is kell hasznosan élniük. Ebben az iskolában nevelkedett Katus is, a gyönyörű delfinlány, aki most családja legboldogabb tagja lett. Megszületett formás, erős, eleven fiacskája, Turcsi. A kis delfin különlegesnek tűnt társai között. Fejlettebb, mozgékonyabb, érdeklődőbb volt, mint a többi delfinbaba.
Szépen cseperedett boldog mamája mellett, aki odaadóan táplálta, gondozta, tanítgatta. Igaz, rákot, halat még nem fogyasztott, mert bőven elég volt az anyja teje, de felismert már minden tengeri élőlényt. Kíváncsian körbeúszta, utánozta a hatalmas teknősöket, orrával bökdöste a tengerfenéken pihenő csigákat. Szívesen szegődött a tintahalak nyomába is. Anyja többször figyelmeztette, ne kószáljon messzire. Ő még kicsi, mellette a helye. Az okos, mozgékony és fürge Turcsi ilyenkor anyjára mosolygott, hozzábújt, aztán – huss! Már újra egy csillogó halacska után eredt. 5 Igen békésen teltek a delfincsalád napjai. Szálltak a hónapok, Turcsi szépen gyarapodott, rengeteget tanult. Érzékeny lelke azonban egyszer észrevette, hogy valami nyugtalanítja a felnőtteket. Egyre messzebb kellett úszniuk a partoktól, hogy eleséget találjanak. Anyja elmesélte neki, hogy arra nincs már élelem, mert valami borzasztóan szennyezi a sekély vizet a part közelében. Ott a csigák, rákok elpusztultak, a tintahalak, de még a halrajok is beljebb költöztek. Aztán eljött az az idő, amikor halászhajók nyomába szegődve remélték, nekik is jut valami azok zsákmányából. Katus ilyenkor óvatosan a szélen haladt. Mellette hősiesen szelte a habokat a kis Turcsi. Ő még élvezte is ezeket a túrákat. Nagyokat ugrott, csapkodott a farkúszójával. Nem érezte még gyermekszíve a nagy bajt. Egy ilyen fickándozó ugrálás alkalmával valami szikrázóan csillogó tárgyat pillantott meg a víz felszínén. Kíváncsi természet lévén egy percig sem habozott. Otthagyta a csapatot, s arra vette az irányt. Mikor odaért, érdeklődve úszta körbe a különös szigetet, orrával bökdöste ismeretlen alkotóelemeit. Furcsán hatott rá az érintés. Érezte, nem jó dologra akadt. Pedig nem is tudta szegény, hogy egy úszó szemétszigetet fedezett fel. Megborzongott, s éppen vissza akart fordulni, mikor hátuszonya beleakadt egy hatalmas, csillogó-lebegő fóliába. Az levált a szigetről, körbeölelte és beburkolta a fejét. Turcsi rettenetesen megijedt. Elvesztette tájékozódó képességét. Csak úszott rémülten, vakon. Hiába szólongatta az anyját, jelét leárnyékolta a fejét szorító fólia. Teljesen kimerült, már nem is volt magánál, mikor partra vetődött. 6 Így találta meg őt Miguel, a halász fia. Szerencsére még időben, hogy megmentse a fulladástól. Letekerte róla a rusnya fóliát, beljebb vontatta a partról, s addig simogatta, míg Turcsi magához nem tért. A kis delfin sejtette, hogy most valami rendkívüli dolog történt vele, s ez a fiú az ő megmentője. Ilyenekről már meséltek neki a család öregjei. Hálás is volt érte. Anyja után is vágyott, de a fiút sem akarta elhagyni. Nehéz volt eldöntenie, mit tegyen. Így esett, hogy másnap a nagy halászhajóval Turcsi is kiúszott a tengerre. Szorgoskodva terelte a halakat a halászok hálóiba. Közben egy kisebb hajó Miguel apjával felkutatta és kihalászta a tetemes szemétszigetet. Alkonyatkor, amikor hazaindultak, egy delfincsapat szegődött a halászhajó nyomába. A csapat élén Katus úszott, aki egész nap eltűnt fiát kutatta, s most már az éhség is hajtotta a hajó után. Érezte, valami úszik a hajó keltette hullámok között. Magasra vetődve ugrott ki a vízből, hogy lássa, mi is az. Abban a pillanatban emelkedett a magasba Turcsi is a habokból. Nem lehet elmondani, mekkora volt az öröm és a boldogság, amit éreztek az egymásra találás pillanatában. Az egész delfincsapat Turcsi és a boldogságtól zokogó Katus körül táncolt. Turcsi azóta szerencsésen felnőtt, kiváló vezető lett belőle. Mégsem hagyta el Miguelt. A mai napig segíti őt családjával a tengeri halászatban, és együtt kutatják fel a tengerben lebegő, veszélyes szemétszigeteket
Szepesi Zsuzsanna:A kíváncsi kisvidra
Egyszer volt, hol nem volt, hófödte hegyeken innen, dús lombú erdőkön túl, volt egy hatalmas, napsütötte mező. Közepén kéklett egy mély tó, vizét fürge erdei patak táplálta. A tó édes vizével oltotta szomját az erdei állatok serege: szarvasok, medvék, róka komák, őzek, nyulak találkoztak a partján, s tereferéltek vígan a tóban lakó apró állatkákkal. Mert a tó adott otthont sok fényes pikkelyű halnak, éles ollójú ráknak, esténként koncertező békáknak. A víz mélyén álló hatalmas sziklavárban élt a tó ura, a félelmetes bajuszú, de igen barátságos, öreg vidra. Alattvalói nagyon szerették, mert bölcs és igazságos uralkodó volt. Rendet és fegyelmet tartott birodalmában. Számos gyermeke és soksok unokája körében békesség és szeretet honolt. Vidra úr gyakran feljárt a tó felszínére, ő is bekapcsolódott a hajnali beszélgetésekbe: tájékozódott az erdő lakóinak dolgai felől, bölcs tanácsaival pedig ellátta az apróbb állatokat. Fiai, lányai szorgalmasan dolgoztak: rendben tartották a tó fölé hajló bokrok-fák ágait, gyökereit. Időnként a tóba folyó patakocska kövei között is rendet raktak. Ilyenkor köröttük sündörögtek apróságaik, hiszen olyan jó móka volt a kövek között hancúrozni, bújócskát játszani a vén fák vastag gyökerei között. Néha elelkóboroltak, de a patakon mindig visszajutottak. Szüleik is arra keresték a magukról megfeledkezve úszkáló kicsinyeiket, ha nem értek haza időben.Történt egyszer, hogy a legfiatalabb, de legkíváncsibb vidrakölyök nem ért haza a többi unokával együtt.
Egy ideig várták, aztán aggódva keresni kezdték. Sejtették a nagyok, hogy a pataknál talált valami érdekeset, hát arra vették útjukat. Hiába szólongatták azonban, választ nem kaptak. Hiába kérdezgették a hazatérő békákat, a kicsi vidrát senki nem látta. A bölcs, öreg vidra az erdő lakóit is segítségül hívta: kutassanak bokrok alatt, ágak között, résekben, odvakban. Így talált rá az alélt csöppségre a barnamedve egyáfonyabokor tövében. Óvatosan felemelte, tenyerén vitte a kis jószágot, akinek csapzott bundája csak úgy ragadt valamitől. Apró pocakja pedig rettenetesen felpuffadt. Unokája láttán az öreg vidra rögtön sejtette, valaki megint a patakba öntött valami csúfságot. Emlékezett még rá, hogy ifjabb korában ő is így járt egyszer, amikor megmártózott egy olajfoltban. Megkérte hát az erdő madarait, hozzanak a hegyen túlról édes füvet teának. Riadóztatta a mókusokat, derítsék fel, merre lehet a baj forrása. Bizony, jól sejtette a tó ura, egy hatalmas olajfolt terpeszkedett a patak kanyarulatában!
Szerencsére fennakadt a feltorlódott levelek-ágak gátjában, de csillogó felszíne hívogatta a kíváncsi kisvidrát. Belemerült hát a vízbe, aztán ijedtében jót kortyolt is belőle. Olyan rosszul lett, hogy alig bírt kivergődni a partra, és éppen csak elvonszolta magát a legközelebbi, menedéket adó bokorig. Ott talált rá a medve, szerencséjére még sötétedés előtt. Míg a kicsi vidra lábadozott, az édes fű teától gyógyulgatott, bundáját testvérkéi tisztogatták. Nagyapja és az erdő lakói pedig megtisztították a patak vizét. A mókusok őrjáratot szerveztek lakhelyük tisztaságának védelmében, s azonnal értesítették a nagyobb vadakat, ha bajt észleltek. Azok meg gyorsan összeszedték a hulladékot, így a tó környéke s a patak vize mindig tiszta, üde volt. A kíváncsi kisvidra soha többé nem merészkedett egyedül felfedezőútra. Gyógyulása után szüleinek segítve szorgoskodott a tó és környéke tisztaságának megőrzésében. Mikor felnőtt, örökölte nagyapja birodalmát, s olyan bölcs és igazságos ura lett a tónak, mint az öreg vidra volt. Óvta-védte lakóhelyét, hogy az ő fiai, unokái és a többi lakó is biztonságban és békességben élhessenek még nagyon-nagyon sokáig
Szepesi Zsuzsanna: Vili, a városi vakond
November vége volt, már csípősek a nappalok, fagyosak az éjszakák. Télre készülődött a városszéli kertek vakond családja is. Vakond papa a mélyebb járatokat tisztogatta. Vakond mama a felcseperedett gyermekekkel átismételte a vakond élet minden csínját-bánját. Mikor végeztek, megnyugodva sietett vakond papa segítségére. Ekkor történt, hogy Vili, a legkisebb, kíváncsian utána eredt. A sok forduló, kereszteződés azonban megzavarta a tájékozódásban. Eltévedt szegény, s mivel el is fáradt, behúzódott egy meleg sarokba. Ott szenderedett álomba, ott érte őt a tavasz – egyedül. Felébredve először nem is tudta, hol van. Mély csend vette körül. Aztán eszébe jutott vakond mama minden tanítása. Elindult hát az önálló életbe: saját járatokat építeni, saját családot alapítani. Nagy lendülettel indult a felszín felé, hiszen tavasztól annak közelében van sok dolga egy vakondnak. Ásott-fúrt, haladt kitartóan. Mégis, bárhol akart várat túrni, valami keménybe ütközött! Nem tudta szegény, hogy a terjeszkedő város aszfaltrengetege alá jutott. Fáradt és 10 kétségbeesett volt már, de fülében csengtek a szülői intelmek. Haladt hát tovább, alig engedett magának pihenőt. Egyszer aztán gyökerekbe ütközött, és elindult felfelé a legvastagabb gyökér mentén. Nehezen haladt, mert nagyon kemény, tömör volt ott a talaj. Addig-addig küszködött, mígnem egy kornyadozó, vén platán tövénél végre kitúrta a maga várát. Boldogan megpihent, majd érdeklődve derítette fel új otthonát.
Kicsit szűknek találta, de nem keseredett el. Mikor este nyugovóra tért, sóhajtozásra lett figyelmes. Az öreg platán beszélgetett valakivel, s panaszkodott a sorsára. Így tudta meg az ifjú vakond, hogy városlakó lett ő is. Egy sétány betonjában díszlő fa törzse körüli piciny területen jutott a felszínre. Vili bíztatására az öreg fa elsorolta minden baját. Elmesélte, hogy még sok társa jutott ilyen sorsra ott a járdán. Alig kapnak éltető vizet, mert a kemény földbe nem szivárog le a csapadék. Gyökereiken rengeteg a féreg, levegőhöz is alig jutnak. Ezért olyan sápadtak, kókadtak. Mindenki betegnek hiszi őket, már a kivágásukat fontolgatják. Vili, megértve az öreg fát, nem habozott egy percig sem. Már tudta, mit kell tennie, hogyan lesz ő a város hasznos lakója. Sorra felkereste a járda fogságába esett platánokat. Lazította a kicsiny földfelszínt, hogy az éltető csapadék lejusson a mélybe. A gyökerek között épített járataiban szorgalmasan gyűjtötte a férgeket. 11 A fák boldogan fogadták. Ezen a tavaszon kivirultak. Olyan üde és dús lombot eresztettek, hogy a környék lakói csodájukra jártak. Koronájukba madarak költöztek, nyáron az árnyékukban sétálók pihentek. Vili és a platánok örök barátok lettek. Langyos estéken együtt hallgatták az arra járók elégedett, örömteli szavait: - Milyen szép ez az utca ezzel az üde fasorral! – mondták elismerően. Nem is sejtették, kinek köszönhető mindez a változás, és milyen szerencsések, hogy az a kis vakond éppen az ő városukba tévedt. Vili pedig megnyugodva és boldogan tért nyugovóra birodalmában minden este.
Orgoványi Anikó: Guszti, a giliszta komposztál
Guszti, a giliszta a virágoskert puha földjében lakott családjával és barátaival. Boldogan rágcsálták a lehullott leveleket, elszáradt növényeket, s mindeközben úgy mászkáltak a földalatti járataikban, mint metrószerelvény az alagútban. Egyik nap azonban nagy baj történt. Megremegett a talaj körülöttük és beomlottak a járataik.
- Égszakadás földindulás! Jaj nekünk, mi volt ez? – kérdezgették ijedten egymástól.
Guszti még jóformán fel sem eszmélt, amikor emelkedni kezdett egy földdarabbal együtt, mintha liftezett volna. Hirtelen nagy világosság támadt körülötte, majd fejjel lefelé visszahuppant a talajra.
- Szent vakondtúrás! Mi történik itt? Földrengés van? – kérdezte szédülten.
Földrengésről persze szó sem volt, csupán Karcsi bácsi ásta fel a kertjét, hogy a palántáit kiültethesse a szabadba. Belevájta az ásóját jó mélyen a talajba, majd kiemelve visszaforgatta a földet, hogy ami eddig alul volt, az most felülre kerüljön, s levegőzzön.
- Hohó, micsoda húsos giliszta! Jó lesz ebére az éhes fiókámnak! – kiáltotta Robi, a feketerigó, aki ott sertepertélt Karcsi bácsi ásója körül, finom falatokra várva.
- Segítség! Nem akarok madártáplálék lenni! – kiáltotta rémülten Guszti és igyekezett gyorsan visszafúrni magát a talajba, de a rigó gyorsabb volt nála. Éles csőrével felkapta, s már repült is vele a legközelebbi faágra, hogy felaprózza fiókáinak.
Guszti nem adta könnyen az életét. Minden erejét beleadva tekergett, ficánkolt, míg végül sikerült kicsusszannia a rigó csőréből, és egy jól irányzott lendülettel fejest ugrott a komposztba. Ez a puha földdel és száraz levelekkel töltött, lécekből ácsolt láda, éppen a fa alatt állt. Guszti egy pillanat alatt befúrta magát a törmelék közé. Robi, a rigó csalódottan röppent a láda szélére. Egy darabig éles szemmel figyelt, de mivel nem észlelt több mozgást, feladta a keresést és újabb zsákmány után nézett.
A komposztláda lakói felfigyeltek a becsapódásra.
- Odanézzetek! Új lakótársunk érkezett! Gyerünk, ismerkedjünk meg vele! – biztatták egymást.
- Jó napot kívánok! Bocsánat a zavarásért. Guszti vagyok, a földigiliszta. Egy rigó csőréből menekültem meg éppen. – dadogta zavartan.
- Szia Guszti! Üdvözlünk körünkben! Ne félj semmit, most már jó helyen vagy! Igaz, kemény munka vár rád, de ha szorgalmasan dolgozol, elnyered a jutalmadat. – Biztatták a többiek.
- Ez itt százlábú Zozó, az meg Szuszi, az ászkarák, én meg Katka vagyok, az atkalány. Olyan ez a hely, mint nyüzsgő gyár. Mindenkinek megvan a maga feladata. Hasznos baktériumokból van a legtöbb, meg olyan icipici gombákból, hogy szabad szemmel nem is lehet látni őket. Igaz, itt egyébként is sötét van, de így is mindenki tudja és teszi a dolgát.
- Nekem mi lesz a feladatom? – kérdezte Guszti.
- Az, hogy szellős járatokat készíts, miközben jókat falatozol az itteni finomságokból. Ezzel porhanyítod a talajt és hozzájárulsz a komposzt éréséhez. Tudsz ennél jobb állást?
- Nem hangzik rosszul, de mire jó mindez? – kérdezte Guszti.
- A kész komposzttal Karcsi bácsi termékennyé varázsolja a kiskertjét. Ha feldolgozzuk a kerti hulladékot, akkor kevesebb lesz a szemét és nem kell eltüzelni. Így a levegőt sem füstöljük tele.
- Jól hangzik, de hogy kerülök haza innen?
- A komposzt sok emeletből áll, olyan mint egy toronyház. Most a tetején vagyunk, ha jól teljesíted a feladatod, akkor mindig lejjebb léphetsz egy szinttel, ahol egyre finomabb rétegekbe érsz. Legalul van a kész, érett komposzt, s ott van a kijárat is. Azt elérve kiszabadulhatsz és hazatérhetsz a szeretteidhez, de ahhoz még nagyon sokat kell dolgozni, hogy ezt a szintet elérhesd.
- Mennyi idő kell ehhez? – kérdezte Guszti.
- A jó csapatmunka a titka mindennek. Vannak olyanok, akik évekig szöszmötölnek a feladattal, másoknak néhány hónap is elég.
- Vagy néhány hét! – kacsintott Zozó, a százlábú.
- Segítenétek nekem? Szeretnék minél előbb hazajutni. – Nézett kérdően Guszti újdonsült barátaira.
- Nagyon szívesen! – válaszolták kórusban.
- No, akkor lássunk munkához! – kiáltotta Guszti lelkesen. Minél hamarabb, annál jobb!
- Nézd, ez itt a barna szint, a száraz levelek és az aprított ágak szintje. – magyarázta Szuszi, az ászkarák.
- A következő pedig a zöld. – vette át a szót Zozó. - Ide kerül a levágott fű és a konyhai hulladék, még a tojáshéj is.
- Húzódjunk lejjebb, mert esik az eső! – javasolta Guszti!
- Ó, ez nem eső! – nevettek fel a többiek. - Karcsi bácsi időnként meglocsolja egy kicsit a komposztot, hogy ne száradjanak ki a rétegek.
Ekkor valami kemény koppant Szuszi fején.
- Ez meg mi volt? - nézett fel ijedten.
- Egy csont! – kiáltott fel meglepetten Katka, az atkalány. Ki dobhatta bele a komposztba? Karcsi bácsi sohasem tenne ilyet!
- Miaú! Visszaadnátok a csontomat? Véletlenül ejtettem a ládába, amikor Blöki felkergetett a fára. – magyarázkodott Sámli, a macska.
- Gyertek, segítsetek kidobni ezt a csontot innen! – hívta a többieket Katka.
Guszti, Szuszi, Zozó és Katka összefogódzkodtak, és addig húzták, cibálták a csontot, amíg végül ki tudták tuszkolni a láda deszkái között.
- Na végre! Nem való a csont meg a hús a komposztba. Megrontja a rendszert. – magyarázta Gusztinak Katka.
- Jobb helye is van nálam! – köszönte meg hálásan a visszakapott csontot Sámli.
Guszti és barátai belevetették magukat a munkába. Éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a kerti és konyhai hulladékot értékes termőfölddé, humusszá alakítsák.
Néhány hét múlva Guszti azon kapta magát, hogy már a láda legalsó rétegét furkálja. Egyik nap Karcsi bácsi hangját hallotta!
- Nahát! Micsoda jó minőségű komposzt érlelődött a ládában. Még soha nem készült el ilyen gyorsan! – mondta csodálkozva.
Fogott egy lapátot, és a láda aljából elkezdte a kész humuszt a virágoskertbe lapátolni.
Százlábú Zozó, Szuszi, az ászkarák, és Katka, az atkalány odakiáltottak Gusztinak:
- Itt a nagy pillanat! Gyorsan fúrd magad a kijárat közelébe!
Guszti ügyesen elhelyezkedett az egyik kupacban, s nem kellett sokáig várnia, Karcsi bácsi ezt a kupacot is lapátra rakta, a benne gubbasztó gilisztagyerekkel együtt. Még annyi ideje volt, hogy visszakiáltson barátainak:
- Köszönöm a segítséget! Nélkületek nem sikerülhetett volna!
Nagy volt az öröm, amikor a virágoskert földjében Guszti összetalálkozott rég nem látott családjával, barátaival. Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak.
A kertben pedig világraszólóan gyönyörű virágok nőnek, köszönhetően a komposztálóban érlelt, humuszos talajnak.
Fésűs Éva: Gyümölcs-mese
Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart. Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat.
Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket:
— Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét! .. .
Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant:
— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot:
— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le! Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott:
— Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldonganak a darazsak. Először engem tégy a kosaradba!
— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek!
— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől. A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva. őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe:
— Lári-fári, én ülök bele a kosárba! S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is!
— Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket!
— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök.
— Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára!
A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak.
A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit.
— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük. Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval! Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével.
Christl Vogl: A magocska
Milyen sokáig aludtam! De jó is volt az anyaföldben, a finom, meleg, puha kuckómban. Vajon mennyi ideig szunyókáltam? – morfondírozott a kis magocska, amint kikukucskált a rögök közül.
- Nem tudod, kedves bogárka?
- Honnan tudnám? – zümmögött a kövér bogár és hat lábán tovazötyögött.
- A pillangó biztosan tudja – gondolta a magocska és a gyönyörű pillangó után kiáltott. – Meg tudnád mondani, hogy mennyi ideig aludtam az anyaföldben?
A pillangó kacagva válaszolt:
- Talán egy napig, talán egy évig, de meglehet, hogy tíz évig, ki tudja? De miért érdekel? csak az számít, hogy tudod ki vagy.- Hogy érted, hogy tudom ki, vagyok? – kérdezte tágra nyílt szemmel a magocska.
- Biztosan tudod, hogy kicsoda vagy, nem igaz? Mindenki tudja, hogy kicsoda. Vagy talán nem? Én például pillangó vagyok, a nappali pávaszem. Azt látom, hogy te még kis mag vagy. De hogy miféle mag, azt neked kell tudnod – okította komoly képpel a pillangó.
- Ez borzasztó! Én nem tudom, hogy milyen mag vagyok! Bizonyára túl sokáig aludtam, azért felejtettem el – felelte a magocska.
- Az bizony nagy baj. Kérdezd meg a napot, ő biztosan tudja, hogy ki vagy! Ő már annyi virágmagot kicsalogatott a földből, hogy biztosan felismer téged is – tanácsolta a pillangó, azzal tovalibbent.
Amikor a napsugár megérintette a magocskát, ő tudakolni kezdte tőle, hogy felismeri-e. Ám a napsugár tétován azt javasolta, hogy kérdezze meg a Természetanyát.
- Természetanya ismer minden magot, akármilyen kicsi legyen is az.
- És hol találom Természetanyát? – érdeklődött a magocska.
Hirtelen a levelekből és a fákból, a virágokból és a földből, a levegőből és a vízből előbukkant egy gyönyörű tündér. Lágy kézzel, szelíd mosollyal emelte magához a kis magocskát:
- Mi a baj, kedves kis magocska? Miért szólítottál?
A magocska csak suttogva mert megszólalni:
- Túl sokáig aludtam, emiatt nem tudom, hogy ki vagyok.
Természetanya nevetve válaszolta:
- Még ha száz évig is alszol a földben, akkor is tudod, hogy ki vagy. Csak higgy magadban! Most pedig siess, dugd a lábadat a földbe, hogy gyökeret ereszthess, és majd meglátod, milyen szép árvácska lesz belőled!
A magocska boldogan hálálkodott a tündérnek, és amikor az eltűnt, önbizalommal telve befészkelte magát egy nagy páfrány mellé, hiszen már tudta, hogy csodaszép árvácska lesz belőle.
Ezentúl ő nógatta a többi magocskát, melyek hosszú ideje aludtak, hogy bizony ideje felébredni.
Fésüs Éva: Mókus Péter kiskertje
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett... Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka! Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak. - Gyerekek! Ki az ágyból! - kiáltotta Bence bácsi. - Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája! A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant: - Kertet? Pompás! Ugye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak! A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit. Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! - felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben. Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák. Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett. - Meglátjuk, kié lesz a legszebb! - Itt legyen Petié! - és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával. Ez lesz Pannié - most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom! - Itt meg a tiéd, nézd, Balázska! - Tündérkert lesz az, akárki meglássa! - mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig. Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga! Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot. Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett: - Mikor lesz abból még virág?! A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már. - No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! - És nagyot nevetett a kis hamis. - Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte! Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta: - Apu! Hol a talicska? Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára. A nagy munkát hümmögve nézte Péter. Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok! És homlokára koppintott vidáman: - Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni! Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át. Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt! A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét: - De szép! Peti, ezt hogy csináltad? Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta. - Gyere, apu! - kiáltott Mókus Péter - az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével! Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta: - Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred? Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt: - Kisfiam, majd holnap! - Holnap? - Az ám! A rendes munka nem egy napra készül! Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik - meg is csípte magát! - de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága. A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez: - Gonosz varázsló tette ezt! - zokogta -, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten! A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi: - A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot... Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...
A gombakirály
Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk.
Hanem az erdész csak a fejét csóválta:
– Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.
– Legyen hát a nyuszi a királyunk! – eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük. A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot.
– Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik három lábamat?
Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király. No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg?…
Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?
- Én! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba – veszedelmes!
– Épp ezért nem lehetsz király! – intették le a többiek a hencegő galócát.
S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig csak mindenkinek örömöt szerzett.
-Ő a legméltóbb! – kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá.
Így lett a vargánya a gombák királya.
Mindenki örült – az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött.
Még gyönyörű gyöngyös kalpagját is a földhöz vágta volna – ha tehette volna.
Tordon Ákos: A kismadár kertje
Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.
Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.
– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.
– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.
Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:
– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!
A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.
– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.
– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.
– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!
Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.
– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.
– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.
– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.
– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.
– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!
Azzal elröppent a kapás emberhez.
– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.
– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!
Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:
– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!
– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!
A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.
Zelk Zoltán: A tölgyfa születésnapja
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója. Ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és a mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer meg ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül. Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja.
Össze is hívta a madarakat, s azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
– Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk egy szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak azt fújta tillió, a szarka csak azt, hogy csörgő-csörgő, a varjú, hogy kár Pál, kár Pál. Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira, és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Így is volt jó ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó-, szarka- meg harkályfészkeket.
A katicabogár meséje
Régen, a katicabogárnak nem voltak még pettyei, egyszínű, piros ruhát hordott csak.
Egyik reggel, amikor felöltözött, belenézett a tükörbe és így szólt:
- Mennyivel szebb lenne a ruhácskám, ha pettyek lennének rajta! Megyek, szerzek pettyeket magamnak.
Bezárta lakását, és elindult pettyeket keresni. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a kisegérrel.
- Szia Katica! – köszönt rá az egérke.
- Szia kisegér! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.
- Pettyeket? Azt sajnos nem tudok szerezni neked. Nem szeretnél inkább hosszú,
kunkori farkincát? Azt talán el tudom intézni az egérkirálynál.
- Nem, nem, köszönöm! Nem szeretnék hosszú, kunkori farkincát. Pettyeket szeretnék.
Ballagott tovább, míg szembe jött vele egy nyuszi.
- Szia nyuszi! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.
- Pettyeket? Azzal sajnos nem szolgálhatok. Ellenben, ha szép hosszú füleket szeretnél, a nyúlkirály biztosan tud segíteni.
- Nem, nem szeretnék szép hosszú füleket. Pettyeket szeretnék. – Elbúcsúzott a nyuszitól, és továbbment. Hamarosan találkozott a rókával.
- Szia róka! Tudsz nekem segíteni? Pettyeket szeretnék a ruhámra.
- Pettyeket? Ebben sajnos nem segíthetek, de ha lompos rókafarkat szeretnél, szívesen elvezetlek a rókakirályhoz…
- Nem, nem szeretnék lompos rókafarkat. Pettyeket szeretnék. – Tovább bandukolt, s egyszer csak, a tóparton meglátta a festegető békát.
- Szia béka! Úgy látom, éppen te segíthetsz nekem. Pettyeket szeretnék a ruhámra. Fekete pettyeket.
- Mi sem egyszerűbb ennél, brekekekeke! Gyere közelebb, és tárd ki a szárnyaidat!
A béka gyönyörű pettyeket festett a katicának, ő meg boldogan nézegette magát a víztükörben.
- Köszönöm, köszönöm! – kiáltozta, és elindult hazafelé. Időközben beesteledett, így meghúzódott egy virágszirmon, és elaludt.
De jaj, mi történt! Éjszaka sötét felhők gyülekeztek az égen, és hatalmas vihar kerekedett. A kis katica csuromvizes lett, vadonatúj pettyei fekete patakként úsztak tova. Reggelre, már éppen olyan egyszínű piros volt a ruhája, mint azelőtt. Sírva fakadt szegény, siratta az elúszott pettyeket.
- Miért sírsz, katica? – kérdezte a bagoly.
- Ne is kérdezd, úgysem tudsz segíteni rajtam! Pettyeket szeretnék a ruhámra. A béka festett is nekem, de elmosta az eső!
- Ezen ne csodálkozz, a vízfestéket lemossa az eső! Neked varázsfestékre van szükséged. Gyere, elvezetlek az Erdei Varázslóhoz. Ha valaki, akkor ő tud neked segíteni!
A katica reménykedve repült a bagoly után. Átrepültek három hegyen, három völgyön, három patakon, majd megérkeztek az Erdei Varázsló házikójához. A Varázsló kedvesen fogadta őket, s miután a katica elmesélte, hogy mi járatban vannak, elővette a fekete festéket. Bemártotta az ecsetet a festékbe, és hét csodaszép pettyet festett a katica ruhájára. Ezeket a pettyeket nem mossa ám le a harmat, de még az eső sem! Nem is moshatja le, mert varázsfestékkel lett ráfestve!
Berta Kati: A Föld meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irígykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt.
A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet…
Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők, barnállottak a felszántott földe, az állatok mozgalmassá tették, az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt. Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát.
Egyszer aztán megváltozott minden!!!
Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a Földre.
Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat. Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt!
Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket.
A FÖLD SZENVEDETT!!!
A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért!
“Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!”
A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta.
Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, simogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni, kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak, és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Õket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!”
A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább. Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével őket kezdte tanítani. Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül. Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet.
A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére.
A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel:
“Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek! Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csoda szép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”
Barkácsoljunk
Beszélgettünk már az oviban is arról, hogy sok- sok szemét keletkezik az életünkben, és ez bizony nem jó dolog. Amellett, hogy próbáljunk meg kevesebb szemetet "termelni", az is jó dolog, ha valamit, amit szemétbe dobnánk, felhasználunk másra - újra használjuk. Söröskupakból már készítettünk hóembert az oviban, most pedig katicát csinálhattok belőle. (csatolva) Ha van othon akril festék, az a legjobb hozzá, de lehet temperával is festeni, vagy vízfestékkel is, csak akkor több rétegben kell ráfesteni. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a rétegeket mindig hagyjuk teljesen megszáradni, és csak utána fessünk rá újra! Hajszárítóval be lehet segíteni! Ha készen van a piros alapszín, jöhetnek a pöttyök, de itt is várjuk meg, amíg teljesen megszárad a piros.
Színezők
2020- Az év......
Hazánkban több állat és növénycsoportból választanak meg évente egy fajt, mely abban az évben kiemelt figyelmet kap. A célja, hogy ezen az egy fajon keresztül ráirányítsuk a figyelmet valamely fajcsoportra. Minden évben megválasztják az év madarát, fáját, halát, vadvirágát, gombáját és rovarját.
Az idei év kiválasztottjai:
ÁLLATOK
Az év madara
Erdei fülesbagoly
A leggyakrabban előforduló baglyunk. Védett állat. A kisebb erdőfoltokat kedveli, nappal sokszor több is ül egy -egy örökzöld fenyőn. Nevét a fülszerű tollpamacsról kapta. Éjszaka vadászik, ragadozó állat. Kedvenc eledele pl. a pocok.
Az év hala
Süllő
A nagyobb folyókban él, ragadozó hal, mégpedig halakat eszik. Kedvence a küsz.
Az év emlőse
Vidra
Bár életének jelentős részét a szárazföldön éli, ujjai között úszóhártya feszül. Vizi ragadozó állat. Főként kis halakkal, és egyéb vizi állatokkal táplálkozik. Védett állat.
Az év rovarja
Tavaszi álganéjtúró
Lebontó állat, ami nagyon fontos tevékenység. Azt jelenti, hogy a korhadt fákat, elhullott tetemeket stb.lebontja, és így táplálékot is visszajuttat a földbe azon kívül, hogy ezeket a dolgokat eltűnteti.
Az év hüllője
Keresztes vipera
Mérgeskígyó, ami azt jelenti hogy áldozatát méregfoga segítségével öli meg. Emberre ritkán támad. Békát, gyíkot, madarakat fogyaszt és kisebb emlősöket is. A telet hibernálva tölti. Nagyon ritka, fokozottan védett hazánkban.
NÖVÉNYEK
Az év gyógynövénye
Bíbor kasvirág
A legnépszerűbb gyógynövények közé tartozik. Számos gyógyszer alapanyaga. Felsőlégúti megbetegedésekre, sebek gyógyítására használják.
Az év fája
Tatárjuhar
Már a honfoglalás óta él nálunk ez a fafajta. Ökológiai szerepe jelentős, mert képes megkötni a levegőből felvett tápelemeket, ezzel javítja a talajt.
Az év vadvirágja
Nemes májvirág
Védett növény. A levelei egész télen zöldellnek, virágai pedig nagyon hamar nyílnak, jelzik a tavasz közeledtét.
GOMBÁK
Az év gombája
Csoportos csészegomba
A gomba először zárt, gömb formájú, kívül fehér, majd aztán nyílik ki. Erdők talajén él, ahol lebontja a korhadékokat. Nem ehető.
VIDEÓK
Ezen a videón mókás baglyokat láthattok.
Ezen a videón pedig vidrákat láthattok játszani és úszni.
Ezen a videón Gryllus Vilmos énekel a viperáról.
Ezen a videón Gryllus Vilmos a gombákról énekel.
Ezen a videón, amit búvárok készítettek, a süllőt láthatjátok.
Ezen a videón a májvirág és egy darázs találkozását láthatjátok.
Ezen a videón,amíg nézitek a kasvirágot, madárdalt is hallgathattok.
Ezen a videón pedig megfigyelhetitek, hogy mozog az álgnajtúró.
Nagyon sok mindent tanultunk az oviban. Átküldök egy pár régi mondókát, dalszöveget, ha van kedvetek, ismételjétek ezeket,legalább anyáék is megtanulják tőletek.
Mondókák
Két kismadár ül a fán,
egyik Péter, másik Pál.
Elrepült Péter,
elrepült Pál,
Gyere vissza Péter,
gyere vissza Pál.
Pi, pipi, pipipi,
így csipeget a pipi.
Kitapodott a medve,
de csak nem lett jó kedve.
kifordult, megfordult,
visszalépett, megmordult.
Trapp, trapp, trapp,
lovam trappolgat.
Hegyen völgyön alagút,
nem tévedünk el az úton.
Trapp, trapp, trapp,
lovam trappolgat,
Megfogtam egy magocskát,
(összecsippentjük az egyik kezünk mutatóujját)
Fúrok neki lyukacskát,
(másik kezünk mutatóujjával lyukat fúrunk magunk elé a földre)
beleteszem,
(beletevés imitálása)
betemetem,
(előbb az egyik aztán a másik kezünkkel betemető mozdulatot végzünk, a „lyuk” felett )
gereblyézem,
(egyik kezünk ujjait behajlítva végezzük a gereblyéző mozdulatot)
öntözgetem.
(öntöző mozdulatok)
Megsüti a napocska.
(két kezünkkel karikát rajzolunk a levegőbe)
Kibújik,
(hüvelyujjunk kibújik az öklünkből felfelé)
nő a szára, (kinyújtjuk a többi ujjunkat, majd összezárjuk a tenyerünket és virágformára szétnyitjuk)
akkor a szél megfújja,
(ráfújunk a képzeletbeli virágra)
elrepül a magocska.
(ujjainkat mozgatjuk felfelé)
Dalok
Borsót főztem, jól megsóztam,
meg is paprikáztam,
ábele, bábele, huss!
Kukorica kása, ne menj a padlásra,
ott a bíró lánya, harap a kutyája.
Erdő, erdő, gilice,
hallod-e te picike!
Mondd meg édes nevedet,
hogyan hívnak tégedet!
Békamama lesben áll, csak a torka lüktet,
kicsi fia kiabál: kérek szúnyog sültet!
Kérek szúnyog sültet!
MOZGÁS
Lábtorna
Aki ki tud menni valamilyen kertes részre, különféle dolgokat lehet összehordani egy-egy helyre, amiken aztán mezítláb lehet járni.-fű
-kavicsok (lapos, nem éles)
-homok
-termések (tavalyi toboz, gesztenye, dió)
-virágszirom
meg amit még találnak
Ezeket fajtánként letenni egymás mögé, és máris megvan a jó kis lábtorna
Lehet ezt bent is csinálni
-szőnyeg
-párna
-üveggolyó-ezt akkor, ha valamivel körbe lehet fogni, hogy ne guruljon szét
-ha van otthon bab, lencse
-hungarocell darabok
-összegyűrt papír
Lehet menni előrefelé, hátrafelé, csukott szemmel.
Lehet közben tapsolni, egyet vagy kettőt, váltogatva.
Lehet mondókázni közben.
Lehet zenére is járni, lassabban, gyorsabban.
Lehet versenyezni, ki ér át gyorsabban, úgy is, hogy a gyerek próbáljon meg a következő alkalommal gyorsabban átérni-de ez nem jelenti azt, hogy nem kell rajta végig sétálni!
Lehet lábujjhegyen is megpróbálni.
Lehet úgy végig menni, hogy minden részen egy kört meg kell tenni kis lépésekkel, és csak aztán lehet továbbmenni.
Lehet valamilyen tárggyal a kezében menni, esetleg a fején egy könnyű tárggyal (zsepi, pici párna, babzsák)
Lehet úgy is, hogy nem közvetlenül egymás mellé tesszük le a különböző járó felületeket, hanem hagyunk köztük helyet, és akkor valamit kell csinálni-pl. ugrani kettőt, négykézláb eljutni a másikhoz, stb.
Küldök egy vicces tornát is. Igaz, angolul van, de most pont jó a címe: Ne aggódj,légy vidám
